Belobban a tűz, melegíti azokat, akik rövidgatyában dideregnek, óriási viharon vagyunk túl, nyilván sütünk is valamit, de a tűz körüli együttlétben a sütés épp csak annyira lényeges, mint a pecázásban a fogás, a zarándoklatban a megérkezés.

Szob felett egy zátonyon vertünk tábort előző éjjel, két apró fa közé húztuk ki a kenukat, nem néztük az előrejelzést, okostelefon sem volt még, a keskeny kis földnyelven a kavicságyba cövekeltük a sátrakat, és élveztük a nem mindennapi naplementét a Duna kis szigetén. Kora hajnalban iszonyatos morajlásra ébredtünk. Orkánerejű szél támadt, a ponyva felett villódzott az ég, és pár percre rá már jégeső verte az ökleimet, ahogy a cövekeket tartottam az irgalmatlan szélben. Szőnyegbombázás. Éles hangon csattogott és sivított az istennyila, nem maradt más, csak a fohász: ne csapjon belénk.

És már itt melegedünk a Szentendrei-szigeten az uszadékfából rakott tűz mellett, minden a helyére kerül, átérezzük és felfogjuk saját parányiságunkat a Duna ölelésében. Ahogy fogy a pálinka, szállnak a sztorik is a parázsló pernyével, kinek amije van, előkerül.

A szigetközi túráink rekkenő nyarakban, kora tavaszokon, fagyot hozó őszi reggeleken. Kajakoscsapatunknak éjszakára szállást adó rezéti tanya a Gemencben a legendás halászlével, amit reggel az október végi hidegben kocsonyaként tunkoltunk ki a bográcsból. Az evezés a szemközti Vajas-fok tavirózsái között tavasszal.

Kajakkal, kenuval az Ipoly, a Rába, az Öreg-Túr, a Dráva, a Garam, a Sió és a Nagy-Duna. Életünk kalandjai. A legérdekesebb sztori nem saját. A barátunk az apjától örökölte, a Vízi Nagy Körről szól, ha magától nem mesélné újra és újra, akkor én kérlelném.

A Vízi Nagy Kör pecsétszerző vízi teljesítménytúra volt annak idején, le a Dunán a Sióig, fel a Sión, át a Balatonon a Kis-Balatonig, fel a Zalán, majd Zalabértől Rábahídvégig egy rövid szárazföldi szakaszon áthurcolkodva, aztán a szeszélyes Rábán le Győrig, és vissza a Dunán a kiindulópontig. Ma már elképzelhetetlen, robinsoni nyarakról szólnak ezek a mesék a tűznél: nemcsak sportemberek, családok is lapátoltak lefelé a folyamon hatalmas kenukon, a gyerekek a lassuló idő alatt óhatatlanul dunai Tutajossá, ártéri Mauglivá váltak.

És a szülők árterekben vertek esténként sátrat, sütöttek, főztek, kiskocsmákban fröccsözgettek, a folyamban mosogattak és mostak. Mire Zalabérig értek, lemálltak róluk a civilizációs maszkok.

Szeretem hallgatni a Vízi Nagy Kör történeteit – a pecsétszerző körtúra nyomait úgy mosta el az idő, mint a Duna háborítatlan vizeit. Ahogy a leányfalui kajakos, Karinthy Ferenc írja 1976-ban: „A tapasztaltabb folyami kéjencek azért még ma is megtalálják a kanyarok mögé bújt szűz sellőket – Duna-nyelven így hívják a hirtelen iramodású, zátonyos szakaszokat –, szeplőtelen vizeket, a fürdésre alkalmas tiszta ereket, melyek egy-másfél méter mélységben is mutatják a fenék kavicságyát, a gyorsabb, kedvesebb áramokat…

Leányfaluval szemben, a Kacsa-sziget túlsó oldalán, a zátonyok között sose teljesen sima a tükör, fodrozódva rezeg és csillog, borzoltabb foltok vándorolnak alá: a folyó szélcsendben is él, lélegzik. A zöldár rendre elönti a szigetet, partokat, a sodródó füvek, moszatok fennakadnak a füzek, cserjék tövén és ágain, amikor a folyam visszahúzódik, rájuk szárad, mintha a fáknak szakálluk nőtt volna. Később, nyár derekán, közepes szintnél keskeny laguna vágja át a szigetet, ebben is lassabban csordogál a víz. A fürge kis kajakkal át lehet evezni-bújni a lehajló lombozat, indák alatt, ám a laguna bejáratát úgy eltakarta a növényzet, csak a minden dunai titkok tudói ismerik.”

Másnap itt csorgunk tovább, Karinthy szűk pátriájában, a Szentendrei-Duna-ágban vadkacsák és kócsagok között. Újra kisüt a nap. Az óriási horderejű folyam lehúzza, elviszi a hétköznapi gondokat.

Az ember végül felveszi az áramlás ritmusát, lelassul, elcsendesül, szemlélődni kezd, hagyja, hogy dolgozzon benne a Duna időtlensége. Ha képes átadni magát, ebben a folyamatos monotonitásban a víz erejéből egyszer csak megszületik benne a folyami lét emberi, bensőséges, boldogító rítusa.