Aljas figura ez az olvasószerkesztő: munkája nem kis részében azzal foglalatoskodik, hogy mások szövegéből szavakat, mondatokat hajigál ki, semmibe véve a fáradozásukat. Ez mondjuk pont a Magyar Krónika kézirataira igaz a legkevésbé, azonban a sajtó zömét finoman szólva nem az itteni írások színvonala jellemzi. Gyakran a mennyiségi elv érvényesül: minél több tartalmat előállítani egységnyi idő alatt, aminek gyakori következménye a szószaporítás, a karakterkeret kitöltése üres mondatokkal, szavakkal. Rosszabb esetben átemelt szövegrészek másoktól, saját korábbi írásból vagy akár ugyanazon írás másik bekezdéséből – picike átfogalmazás itt-ott, és talán nem veszik észre…
Persze nem mindig a helykitöltés vélt kényszere van a jelenség mögött, lehet az erőltetett üzenetátadás vagy a néhány lapszámmal ezelőtt körüljárt szenzációhajhászás is. De még akkor is sok kukázandó szó lehet a szövegben, ha a szerző se a felvizezés, se a sulykolás, se a nagyotmondás vétkébe nem esik. Most főleg ezt az esetet, a nyelvhelyességi hibának számító feleslegeket járom körül.
Milyen van még?
„Beinvesztál”, „beintegrál”, „beimportál”, „kiexportál”, „ledegradál” – ezek olvastán egy közepes nyelvérzékű ember is felszisszen, hiszen az idegen előtag miatt nem kell oda az az igekötő. Ugyanígy indokolatlan a felsőfok a „legminimálisabb”, „legmaximálisabb” esetében, elvégre az alapfokú szóval már kifejezzük a határértéket.
Érdekes, hogy e fölösleges szóelemek használatára viszonylag kevesen vetemednek a sajtóban, a fölösleges szavak viszont csak úgy burjánzanak. Bizonyára a hírlapkézbesítő dobja be minden reggel a nyomtatott blogoldalakat és facebookos hírfolyamot azok postaládájába, akik képesek leírni olyat, hogy „online blog”, „online hírportál”, „internetes hírportál”, „online közösségi média”, „internetes honlap”. Vajon kiszámolták a szerzők, hány éves az a személy, egyesület vagy épület, amelynek állításuk szerint a „100. centenáriumát” ünneplik? Kíváncsi vagyok, hány budapesti faluban járt az, aki azt írja, hogy „vidéki kistelepülések”. És milyen az, amikor „drágul a kenyér ára”?
Olvashattuk, hogy mivel a termelése már nem fedezi a szükségletet, Németország „más országokból importálja” az energiát – vagyis nem belföldi behozatalra szorul. A Kelet-Európában dúló háborúról írt cikkekből megtudhatjuk, hogy az egyik fél „katonai hadműveletet” hajt végre (tehát nem civilt), a másik fél pedig „kényszersorozásra” készül (azaz nem önkéntesre), továbbá a konfliktus „globális léptékű geopolitikai problémákat” okoz (vagyis nem a kistérségi világpolitikát érinti), a béke megteremtése pedig politikailag „erős aduász” lehet (szóval senki ne holmi alsó vagy kilences aduászt képzeljen el).
Napjaink egyik slágere a „helyszíni riport” kifejezés – vajon ezzel azt akarják bizonygatni, hogy az újságíró valóban kimozdult a négy fal közül egy olyan anyag elkészítéséhez, amelyet műfajából adódóan csak a helyszínen lehet felvenni? Egy másik felkapott kifejezés a „politikai párt”, amely a logika szerint „politikai politikai szervezetet” jelöl – nyilván igénytelen tükörfordítással van dolgunk, mint például a „lábpedál” esetében.
Fordítva sül el
Nem mindig figyelmetlenségből fakad az efféle hiba. A „politikai párt” és a hasonló pontoskodó-fontoskodó kifejezésektől – „parlamenti házelnök”, „valós tények”, „jövőre vonatkozó tervek”, „magyar Országgyűlés”, „német Bundestag” – gyakran azt remélik, hogy szakmaibbá, tekintélyesebbé válik tőlük a szöveg. Pedig a túlprecízkedéstől inkább nehézkessé válik, sőt akár zavarossá is, mint azt a múlt időt görcsösen kifejezni akaró példák mutatják: „1964-től Brezsnyev vezette a volt Szovjetuniót”, „az 1848-as forradalom egykori vérbe fojtója”, „leváltották a volt elnököt”, „tízezreket öltek meg a felszabadított táborban”.
Az is megesik, hogy a szerző nem érzi elég nyomatékosnak a választott magyar szót, ezért megtoldja egy nagyjából azonos jelentésű idegen eredetűvel – vagy épp fordítva –, csakhogy az így létrejövő zagyvaságtól pont hogy súlytalan lesz a mondandó. A „migrációs bevándorlás” gyakori jelensége az „illegális határsértés”, ezért a határ védelme „fundamentális alap” – legózhatunk össze három forrásból egy szemléletes példát. További szépségek: „elsődleges prioritás”, „vizuális látvány”, „tradicionális hagyomány”, „válaszreakció”, „tipikusan jellegzetes”, „preventív megelőzés”, „új nóvum”.
Olykor érzelmi többletet várnak egy-egy felesleges jelzőtől vagy akár tagmondattól. A „teljesen semmibe veszik”, a „nagy sikerű bestseller”, a „szörnyű tragédia” vagy a „mindkét fél egyetért abban” élőszóban még bocsánatos bűnnek számít, írásban viszont illik kerülni. Pláne igaz ez az efféle terjengős szócséplésekre: „legalább ilyen fontos, ha nem fontosabb”; „az utóbbi három év legalacsonyabb bevétele, és elmarad a tavalyitól is”.
Kukába a mobillal!
A szaknyelven pleonazmusnak nevezett jelenség nem olyan, mint a – többé-kevésbé – objektív helyesírás. Némelyik fölösleg rafináltan elbújik, és talán nem is mindenki tartja hibának – ettől persze még az „eredetileg Dél-Európában őshonos” vagy a „délután 16 óra” kifejezésben az első szó ugyanúgy üres helykitöltés, mint a „negatív hátrány”-ban vagy az „elektromos villanyáram”-ban. Még a rutinos olvasószerkesztővel is előfordul, hogy a fejéhez kap, hogyan járathatta vele a bolondját akár éveken át egy-egy trükkösebb nyelvi imposztor: „tavalyi évben”, „hibát vét”, „megközelítőleg 10-15 ezer”, „tovább folytatódik”.
A kötőszavak is remekül tudják álcázni magukat, legalábbis a szerkesztők jó részének nem szúr szemet, ha több van belőlük a kelleténél: „bár a nominális összeg nő, de a reálérték csökken”, „mivel a polgármester lemondott, ezért új választást kellett kiírni”, „Londonban 18, Rióban 15 és Tokióban pedig 20 érmet szereztek sportolóink”. Az elvetemültebbek három-négy hasonló jelentésű kötőszót is bele tudnak szuszakolni egy mondatba: „a Merkel-kabinet ugyan nem volt látványosan a magyar kormány barátja, de mégis közelebb volt hozzá világnézetileg”; „bár a szegénység szempontjából ellentmondásosan ugyan, de javult a helyzet, azonban újabb kihívások jelentek meg”.
És hogy milyen lelketlen tud lenni egy szöveggondozó: olyan dolgokat is irt, amelyek használata nem hiba. A telefon szó ma már ritkán jelenti a vonalas készüléket, ezért a mobil- vagy az okos- összetételi tag általában mellőzhető – ahogy a negyven éve még megkülönböztető funkcióval bíró színes jelző sem hiányzik a tévé szó elől. Kifejezetten ajánlatos kurtítani, ha a kifejezésünkhöz összetételi tag járul.
A koronavírus szó hétköznapi szövegösszefüggésben a 2020-ban világjárványt kirobbantó törzset jelöli, tehát az esetek többségében az újtípusúkoronavírus-fertőzés szókígyó helyett megteszi a koronavírus-fertőzés is. A svájcifrank-hitelnél is egyszerűbb, tömörebb, elegánsabb a frankhitel szó, és az olvasó jó eséllyel nem a dzsibuti frankra fog gondolni.
Aminek nincs információ- vagy stílusértéke, azt érdemesebb elhagyni – vallják az olvasószerkesztők, „Kiknek gyönge, kényes, romlott / Gyomra mindjárt háborog”. Akkor, amikor a tartalmakért részben vagy kizárólag az idejével fizet az olvasó, elengedhetetlen, hogy áramvonalasak legyenek a szövegek, mentesek mindenféle „feleslegesen redundáns ballaszttól”.
