Az elmúlt évek nagy történelmi könyvsikerei közé tartozik Hatos Pál két, a Jaffa Kiadó Modern magyar történelem sorozatában megjelent kötete, az 1918-as összeomlást és az őszirózsás forradalom eseményeit tárgyaló Az elátkozott köztársaság, illetve a Tanácsköztársasággal foglalkozó Rosszfiúk világforradalma. Ezek a Hatos-könyvek egyrészt annak tekintélyes kutatómunkának köszönhetik népszerűségüket, amelyre alapozva a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Kutatóközpontját vezető történész a tárgyalt időszakkal kapcsolatban máig élő mítoszokat, tévképzeteket oszlat, fekete-fehér ideológiai olvasatokat igyekszik árnyalni. Másrészt a Hatos védjegyének számító, irodalmi igényű stílusnak. Hiszen szeriőz történeti munka is lehet olvasmányos, s a monoton adathalmozásnál a jó értelemben vett elbeszélői kedv (persze csak ha nem tart egyúttal szakmaiatlan módon igényt „a” történeti igazság kinyilatkoztatására) mintha közelebb vinne letűnt korok világának megértéséhez és megértetéséhez.
„Vajon meg tudja ragadni a történeti cselekvés és a tapasztalat elenyészett valóságát az a fajta professzionális történetírás, amely struktúrákat azonosít a történések kaotikus tömkelegében? Amely az események hordaléka helyett a hosszú távú folyamatokra koncentrál? Amely számszerűsített trendeket értékel, s a történelem »ágensét«, az egyént, s az emberi lét eredendő hétköznapiságát nem a történelmi elbeszélés fősodrában, hanem legfeljebb egy olyan keretben helyezi el, amit sokatmondóan »mikrotörténelemnek« nevez?” – kérdi Hatos új kötete, az 1919–1922-es időszakot bemutató Hideg polgárháború elején, amellyel trilógiává bővül a modern, független, egyben csonka Magyarország megszületését elbeszélő könyvsorozata. Később pedig aláhúzza:
Könyvem […] a kis nyomokon elinduló, következtetésen alapuló történetírást gyakorolja, kisebb-nagyobb történeteket beszél el: tragikus vagy épp komikus találkozásokat, fennkölt eszmék mögött dolgozó alantas vágyakat, győzelemmé stilizált kudarcokat. Bádogpohárból kiszolgáltatott keresztséget, koalíciós tárgyalások közepette előkerült sonkadarabokat vagy éppen kínosan csúnya válóperes vitákat.
Nem olyan egyenes vonalvezetésű kötet a Hideg polgárháború, mint a két előző könyv, s ez egyes olvasókban talán hiányérzetet is kelthet. De a rezsimváltások között vergődő Magyarország széthulló társadalmi valósága bizonyos értelemben meg is követeli ezt a közelítést (gondoljunk csak a román, szerb, cseh megszállásokra, a kommünt követő kormányokat hamar magával sodró politikai bizonytalanságra, amely csak hosszú hónapok, évek, komoly belső konfliktusok után érlelte ki azt a politikai-ideológiai vonalat, amit visszatekintve az „ellenforradalmi kurzussal” azonosítunk). Ne kronologikus elbeszélésre számítsunk tehát, inkább – a szerző szavával – „kalandozásokra” ennek a zűrzavaros időszaknak a sűrűjében.
Sokszor elmesélt események – a Nemzeti Hadsereg megalakulása, Horthy Miklós fővezéri felemelkedése, a fehérterror, a trianoni békeszerződés, IV. Károly két visszatérési kísérlete, a Nyugat-Magyarország megtartásáért folytatott fegyveres küzdelem és a soproni népszavazás stb. – történetét új szempontokkal gazdagítja, és megvillantja az eseményeknek azt az oldalát is, amelyről korábban kevesebbet olvashattunk: ilyen a katolicizmus földalatti újraszerveződése a „vörös rongyokba öltözött” fővárosban vagy a háborút követő házasodási, illetve válási láz.
Hatos más-más aspektusból világítja meg, miként határozzák meg ezek a traumatikus évek azt, ahogyan mi, magyarok önmagunkról gondolkodunk. Ez az önmagunkról való gondolkodás a velünk lévők és a velük lévők éles megkülönböztetését foglalja magában. A történésznek a címben is megidézett fő tézise az, hogy ekkor, az első világháborút követő időszakban alakult ki az a hideg polgárháborús viszonyrendszer, az az ideológiai-kulturális konfliktus, ami a tárgyalt korban a fizikai erőszak szörnyű láncolatát indította el, és máig a „vagy-vagy” törzsi logikáját kényszeríti a társadalomra, ellehetetlenítve ezzel a kölcsönös tiszteleten és megérteni vágyáson alapuló párbeszédet.
Úgy a jobb-, mint a baloldalnak megvolt, megvan a maga polgárháborús forgatókönyve. Kényelmetlen igazságok, ugyancsak Hatos szavával: „eretnek” gondolatok azok, amelyek ennek belátására vezetnek.
A polgárháború nyitánya szerinte az volt – és ezzel a „köztársaság mai baloldali mítoszát” kérdőjelezi meg –, amikor a Károlyi-kormányzatban hamar felülkerekedő szocialisták a „somogyi uradalmi puszták engedelmes cselédnépe között” lázongást szítva tudatosan szabotálták a földreformot, mert féltek attól, hogy a kistulajdonosi demokráciát megalapozó földosztás meghaladottá teszi az ő kollektivista politikai programjukat, kisodorja őket a hatalomból. (Ezt Kunfi Zsigmond később nyíltan el is ismerte).
Foglalkozik Kun Béla politikai szerepével, akit az ideológiailag ellenséges diskurzusok a „judeobolsevik” métely megtestesítőjeként azonosítottak, a rá szórt vádak a zsidókat sújtó kollektív megbélyegzését alapozták meg. Hatos szerint azonban tarthatatlan a baloldali történetírásban erre válaszul kialakult s magát napjainkig tartó álláspont, miszerint Kun a Horthy-kori jobboldali propaganda pofozóbábuja, szimpla bűnbak lett volna csupán.
Valóban végletekig cinikus, morálisan züllött kalandor volt, aki a Tanácsköztársaság bukása után az oroszországi polgárháborúban krími komisszárként ezrek lemészárlásért lehetett felelős, később Moszkvában pedig gondolkodás nélkül likvidáltatta a párton belüli vetélytársait. A szerző azt is aláhúzza, hogy bár a fehérterror egy „sokféle összetevőből előálló kollektív frusztráció” eredménye volt, amelynek „veszélyes elegye az antibolsevizmusban robbant”, nem bizonyítható, amit egyes történészek állítanak, hogy a vörösterror nélkül is sor került volna rá.
Hatos már korábbi könyveiben is kitért rá, de most is felhívja a figyelmet arra a paradox helyzetre, hogy míg az utólag naiv pacifizmusa miatt elítélt Károlyi Mihály bukása előtt néhány héttel a Székely Hadosztály előtt a megszállt területek fegyveres felszabadításáról szónokolt, az internacionalista, „idegenszívű” kommün pedig több tízezres hadsereget felállítva folytatott – egy ideig eredményesen – területvisszaszerző harcot, addig a nemzetmentőként fellépő fehérek a román megszállókkal együttműködve vezényelték le az antant elvárásainak megfelelő politikát, előre elismerték a párizsi békekonferencia területi döntését, a Székely Hadosztályt pedig nem csupán lefegyverezték, de parancsnokát, Verbőczy Kálmánt egyéves internálással büntették. Reálpolitikai kényszerűség volt mindez, persze – de ezek a tények a Horthy-nosztalgiás emlékezetpolitikai konstrukciókba nehezen beleilleszthetők.
Apropó megszállók: vakfoltja az is a közemlékezetnek, mennyire általános és sok esetben kifejezetten kedélyes hangulatú volt az országot gátlástalan módon kifosztó román katonákkal való kollaboráció (egyes gazdag földbirtokosoknál ez egészen odáig ment, hogy Békés megye Romániához csatolásáért lobbiztak). Hatos az igazán tabudöntögető megállapításait azonban Trianonnal kapcsolatban teszi. Nem tagadja a békeszerződés igazságtalan és fájdalmas voltát, azt viszont kétségbe vonja, hogy olyan össztársadalmi trauma lett volna, mint azt a Trianon-kultusz nyomán ma magától értetődőnek vesszük, az ország szétszakításának tragédiája szerinte az „úri középosztály” számára volt igazán megélhető:
A trianoni fájdalom leginkább úri bánat, a vesztett háború nyomán feleslegessé vált katonatiszteké, hivatali karosszékeik kényelmes biztonságából kivert öntudatos magyar hivatalnokoké, nyugalmazott fő- és alispánoké, főszolgabíróké és aljegyzőké. Fő- és algimnáziumi tanároké, bíráké és ügyészeké, tényleges századosoké és tartalékos főhadnagyoké. Vagy éppen tisztességben megőszült, de horvátul-szerbül soha meg nem tanult délvidéki vasúti tiszteké, akik Nagy-Magyarországból „vagonországba”, muskátlis ablakú szolgálati lakásaikból kimustrált teherkocsikba, a fiumei fővonalról az élet és a Nyugati pályaudvar mellékvágányaira kerültek.
A kis- és középparaszti rétegek többé-kevésbé közömbösen figyelték a menekültek áramlását, az országcsonkításhoz vezető eseménysort. Nem az ellenforradalmi rendszer valamelyik baloldali ellenfele, hanem a kor emblematikus nemzeti radikális publicistája, Milotay István jegyezte fel egy hajdúböszörményi választási gyűlésen egy gazda vélekedését: „az igaz, hogy az ország területe kisebb lett, de a nagyuraké ugyanolyan maradt, mint azelőtt volt”.
Ami pedig talán a legkényelmetlenebb megállapítás: Hatos szerint az elcsatolt területeken élő magyar földműveseket sem rendítette meg igazán a történelmi Magyarország felbomlása. Hiába váltak sok szempontból másodrendű polgárokká az utódállamokban, a Romániában, Csehszlovákiában zajló földreform során – azzal együtt is, hogy nem nekik kedveztek az ügyben intézkedő hatóságok – több földhöz jutottak, mint az anyaországi parasztok. Márpedig őket igazán ez érdekelte, nem a nemzeti sorstragédiák.
Látjuk tehát, gondolkodásra, vitára ingerlő könyv a Hideg polgárháború. Tele machiavellista politikusokkal, megtévedt forradalmárokkal, utópista ködevőkkel, szadista különítményesekkel, nagyvonalú vagy éppen kisszerű szélhámosokkal, s persze a rendszerváltásokat jobb-rosszabb körülmények között, de mindig kibekkelő átlagemberekkel.
Kalandozásainak egyik visszatérő alakja Nagyatádi Szabó István, aki a Károlyi-kormányban, majd az ellenforradalmi kabinetekben is szerepet kapott, s aki az 1920-as nemzetgyűlési választás idején az ország legnépszerűbb politikusa volt, pártja, az Országos Kisgazda- és Földműves Párt a legerősebb politikai formáció. Nagyatádinak azonban sem kellő akarata, sem politikai tehetsége nem volt, hogy sikerre vigye azt a kisgazda agrárdemokratikus programot, ami – sejteti a szerző – talán valamiféle középutas, előremutató alternatívát jelenthetett volna a baloldali szélsőségekhez, illetve a mélyreható szociális reformokban nem érdekelt Horthy–Bethlen-kurzushoz képest. (Bár, teszi hozzá Hatos, az újonnan létrejövő szomszédos államokban a magyar nagybirtok jelentette a radikálisabb földosztás bázisát. „Ha Magyarország valamilyen csoda folytán skandináv típusú agrárállammá lett volna, akkor saját kisállamiságát mint adottságot fogadta volna el” – ez pedig az irredenta célkitűzések árnyékában nem igazán volt életszerű.)
Nagyatádit, mint már utaltunk rá, 1919 elején a szocialisták kényszerítették halálos fenyegetéssel programja feladására, később a ravasz Bethlen István szorította őt partvonalra: az 1920-ban a Nemzetgyűlésbe beválasztott csizmás kisgazdáival egyetemben rövid úton megvesztegették, majd ezzel sakkban tartották őt. A Kossuth téren álló, 1932-ben Horthy, Bethlen és Gömbös Gyula jelenlétében felavatott szobra nem csupán egy mára feledésbe merült politikus emlékműve, de a polgárháborús logika továbbélése miatt soha meg nem kötött, történelmi kompromisszumoké is. A „fennkölt eszmék mögött dolgozó alantas vágyaké”, „győzelemmé stilizált kudarcoké”.
Nyitókép: A dunántúli fehérterror egyik jelenete. Forrás: Wikimédia Commons
