A Rákóczi-szabadságharcot lezáró, 1711-ben megkötött szatmári békével befejeződött a széles körben pusztító háborúk kora Magyarországon. Voltak még betörések keletről és délről, az ország egészére mégis a béke hosszú korszaka köszöntött, megteremtve a lassú, de folyamatos gyarapodás alapjait. Azt viszont más országok tapasztalataiból is tudjuk, hogy a béke nem rögtön termi meg gyümölcseit. Előbb a mindennapi élethez szükséges dolgoknak kell újra felhalmozódniuk, aztán az újjáépítés kezdődik, a társadalom újraszerveződése, a kereskedelmi kapcsolatok kiépülése, és csak utánuk következhet a kultúra, a művészet.
A magyar festészet és szobrászat török kor utáni első fellendülése a templomépítő konjunktúrának köszönhető. Mivel a mai Magyarország területének legnagyobb része az egykori hódoltság területére esik, és ott a legtöbb istenháza elpusztult, a ma álló templomok többsége a 18. században épült – de csak a század második felében, amikorra a községeknek és uraiknak már felhalmozódott akkora vagyonuk, hogy ilyen nem közvetlenül termelő beruházásokat is megengedhettek maguknak. Ezt követte a méltó berendezésük freskókkal, oltárokkal, kőből és fából készült szobrokkal.
Először ismert és ismeretlen osztrák alkotók jutottak munkához, akiktől egyre több magyar művész tanulta el a mesterséget. A hazai világi festészet fellendülésére azonban egészen addig várni kellett, amíg létre nem jött az a polgári és polgárosult nemesi réteg, amely megrendelője lehetett az alkotásoknak.
A reformkor volt az, ami ebben is megteremtette az alapokat. Ahogy a gyarapodó középnemesség és polgárság köreiben megszületett a ma leginkább biedermeier stílusúnak nevezett polgári otthon iránti igény, úgy vált divatossá ezeknek az otthonoknak a díszítése tájakat, mitológiai jeleneteket vagy éppen a házigazda családtagjait ábrázoló festményekkel. Úgy tűnik, hogy ebben az esetben a kereslet megelőzte a kínálatot. Az egyházművészek azonban megrendelések bővében megmaradtak a maguk témájánál, ezért a polgári otthonok képeinek festői eleinte külföldről érkeztek Magyarországra: Johann Jacob Stundert, Johann Daniel Donatot vagy Jacopo Marastonit említhetjük közülük.
S ebbe a sorba illeszkedik az 1813-ban született, osztrák származású Martin Kanz is, aki sikeres, francia kormánykitüntetéssel honorált párizsi karrierjét cserélte előbb stuttgarti, majd bécsi, végül pesti működésre. Pesten 1846-ban telepedett le, és a nevét Canzi Ágostra változtatva élete végéig, 1866-ig itt alkotott. A döntően német ajkú, de magyar érzelmű városban többé-kevésbé maga is magyarrá lett, támogatott árvaegyletet, tagja volt a Pesti Műegyletnek, rendszeres résztvevője a pesti kiállításoknak.
A fényképészettel, ahogy korának legtöbb festője, minden bizonnyal már a korai időkben megismerkedett, hiszen tudjuk róla, hogy 1862-ben Heller Józseffel közös fényképészeti műtermet létesített a Kristóf téren. A fénykép bizonyára segítségére volt portréi festésében, de természetesen nem helyettesíthette a művészi tehetséget. Szemléletes példája ennek választott képünk, numvári Werther Olga arcképe.
Aki ismeri a biedermeier portréfestészetet, annak ez a festmény valósággal kiragyog a hasonlók közül, de aki először lát ilyet, az is rögtön érzékelheti, hogy kivételes kvalitású alkotásról van szó. Nem az élethűség teszi a minőséget, hiszen nem is tudjuk, hogy a kislány milyen volt a valóságban, hanem az elevenség, amely még a személyiséget is megidézi. Ez az arc egy valódi ember arca, aki a művészet varázslatának köszönhetően túléli az ábrázoltat.
A galamb a kislány kezében már a festői rutin kedvelt eszköze, a kor számos képén alkalmazták a gyermeki ártatlanság és tisztaság szimbólumaként. A háttér egyszerűsége szintén tudatos művészi döntés eredménye, a cél a néző tekintetének az arcra irányítása volt, amit egy dinamikus háttér könnyen megzavarhatott volna. Tudjuk, hogy a jó művész munkái sem mind egyformán magas színvonalúak, vannak remekek, jók és közepesek is. Canzinak ez a portréja kétségkívül az ismert életmű kiemelkedő darabja, büszkesége a Magyar Nemzeti Galériának.
Értékes adalék a mű történetéhez, hogy tudjuk, ki volt Werther Olga. Édesapja, Friedrich Werther gépész 1831-ben Naumburgból – innen a nálunk használt numvári előnév – vándorolt Magyarországra, és előbb Budán szeszfőző berendezéseket gyártott, majd megalapította a főváros második gőzmalmát. Leánya előbb Prokopius Vilmos, majd annak halála után Perlep Antal királyi pénzügyi főtanácsos felesége lett, vele Grazba költözött. Magyar kötődését mégsem adta fel, nívós alkotásokat tartalmazó műgyűjteményét, benne több száz miniatűrrel, valamint a család tagjairól készült portrékkal az Iparművészeti Múzeumra és a Szépművészeti Múzeumra hagyta.
