Sena Dagadu több mint húsz éve van színpadon – és egyszerre otthon a Ghána–Magyarország-tengelyen. Tízezreket mozgat meg évente, a fesztiválokon és fellépéseken túli élete viszont kevésbé látható. A Staféta második interjúját Lobenwein Norbert neki címzett kérdése indítja a barátságról.
Mekkora szerepük van az életében a valódi barátoknak?
Szerencsés vagyok, mert megmaradtak gyerekkori barátságaim. Édesanyám magyar, édesapám ghánai. Ghánában nőttem fel, tizennyolc éves koromtól, tehát évtizedek óta Magyarországon élek – és mégis. Kanadától az Egyesült Királyságig szétszéledtünk, de Ghánában megvan a kemény mag. Az igazi jó barátokkal mélyen értjük egymást, két találkozás között is megtaláljuk a módját, hogy kapcsolatban maradjunk. Vannak Magyarországon is bőven, akik karnyújtásnyira vannak tőlem, ugyanolyan fontosak nekem, a lelki rokonaim. Teljes valómban látnak.
Milyen barát?
Lassan adom a lojalitásomat. Idő kell, hogy bízzak és megnyíljak. Viszont szinte testvéri közösséget érzek azokkal, akik Magyarországra kerülésem után fiatal felnőttként a barátaim lettek. Van olyan is, akit néhány éve ismertem csak meg, mégis igaz, közeli barátnak érzem. Barátságban azt adom, ami nekem is fontos: tükröt, visszajelzést, őszinte véleményt. Nem félek konfrontálódni. Bízom a barátaimban, hogy ők is megteszik ezt értem.
A magyarok negyedének egyetlen barátja sincs a kutatások szerint. Mi lehet ennek az oka?
Nem vagyok szociológus, de egyértelműen a digitális tér vonzását teszem felelőssé. A személyes kapcsolódás helyébe a napi átlag négy-öt órányi képernyőidő lépett. Elvagyunk magunkkal. A virtuális jelenlét ráadásul bizalomvesztéshez vezet. Megosztanak a megosztások, a felhangosított ellentétek. Ösztönös védekezés nem kapcsolódni. Évek óta érzem a saját környezetemben is: a lassú, de fokozatos izolálódás felé tartunk. Már óvodások, iskolások között is kevesebb a bandázás, a szabad kapcsolódás. Visszanézve az elmúlt évre ráeszméltem, hogy mi is alig láttuk egymást a női köröm tagjaival. Zajlik velünk az élet, elmaradtak a közös séták, a hosszas reggelizések. Erőfeszítés megtalálni az időt ezekre, de nagyon fontosnak érzem.
Ghánában több helye van a barátságnak?
Szerintem hasonló tendenciák érződnek ott is. Közben persze éppen tegnap az évtizedes ghánai barátaimmal röhögtünk jóízűen.
Mi tartotta életben ezeket az évtizedes barátságokat?
Talán az a rítusszerűség, ami önmagában is megtartóerő, hogy velem voltak meghatározó identitásváltásoknál: gyerekből kamasz, felnőtt, alkotó, aztán feleség és anya. Mintha láthatatlan tetoválás jelölné a lelkemben azokat, akik egy-egy fordulópontnál barátként kísértek. Akik az első lemezem megszületésében közreműködtek, családként élnek bennem. Akikkel a jóban osztoztam, azokkal örökre éltetni tudjuk ezt az erőt. Zárkózott vagyok a nehézben, de ugyanilyen fontosak a mélypontokon kitartó barátok is.
A sebezhetőség belefér a barátságaiba? Kiknek mutatja meg azt az arcát, amit a színpadon soha?
Vannak olyan barátnőim, akikkel együtt éltük át a vetélés fájdalmát, a veszteséget, vagy olyan zenésztársaim, akikkel nyíltan ki tudtuk beszélni az alkohollal kapcsolatos zsákutcákat. Egymást tartottuk meg, és addig küzdöttünk, amíg ki nem evickéltünk. Negyvenes éveimre már sok minden történt körülöttem. Néha az is elég, ha egy mélypont alján van valaki, akivel csendben jelen vagyunk egymás számára.
Sena Dagadu stafétaátadó kérdése a harmadik alanyhoz, Pindroch Csabához: Hogyan tud a hétköznapokban jelen lenni?
