Elég gyakran – merhetem mondani: rendszeresen? – járok moziba, és erős a gyanúm, hogy ennek a szokásomnak több köze van magához a mozi intézményéhez, mint magukhoz a jobb-rosszabb, de többségükben azért erősen közepes filmekhez. A mozi neuralgikus pont az életemben, jobban mondva a világérzékelésemben. Értve ezt úgy, hogy üresebbnek, szegényebbnek, fájóan „lefokozottnak” érzem nélküle (mozibezárásokról olvasva, elhagyatott moziépületeket szemlélve) a világot.
„Értelmes” így érezni? Nyilván nem, hiszen a világ mozi nélkül is éppen annyira teljes, mint vele. Egy alig százharminc éves találmányról van szó, merész lenne azt állítani, hogy örök értékek kapcsolódnak hozzá. De hát az emberi érzéseknek nem kifejezetten az a sajátjuk, hogy értelmesek lennének.
Hogy honnan a mozival kapcsolatos becsípődésem, azt tudom csak elemezni. Talán élesebben önfestő jelleggel, mint az kényelmes volna. Kamaszkoromban, amikor egyszer csak égető szükségem lett, hogy „értékes” filmeket nézzek, addigra szülővárosom régi, meglehetősen brutalista küllemű filmszínháza már régen bezárta a kapuit, csak a rémes plázamozi működött a városban. S míg az egy megyeszékhellyel odébb működő, nagyobb multiplexben időről időre bemutattak a kívánalmamnak megfelelő alkotásokat, hozzánk tényleg csak a legérdektelenebb blockbusterek jutottak el.
A helyzetet egész egyszerűen tűrhetetlennek, méltatlannak (!) éreztem, ez az érzés pedig – hülyeség teteje, persze – máig kísért. Ma már Pesten élek, válogathatok a mozik között. Arról nem is beszélve, hogy szülővárosomban közben újra művészmozi nyílt. Jobb lett ezáltal valami?
Ezt rendesen tulajdonképpen soha nem gondoltam végig. Most viszont, hogy elolvastam Esther Kinsky Messzebb látni című könyvét, talán már bátrabban vághatok neki a végiggondolásnak.
A hosszabb ideig Magyarországon élő német írónő a kétezres évek közepén véletlenül vetődött el Battonyára, és rögtön beleszeretett a hiány, az üresség tapasztalatát nyújtó s a képzeletet, az emlékezést pont ekképpen megindító sík vidékbe, a szigorúan geometrikus utcákba, amelyek a láthatár végtelenjébe vesznek, de még inkább az egykori battonyai moziba, amely a rendszerváltozás óta üresen állt.
Ennek a vonzalomnak, mint a cím is jelzi, minden eleme szorosan összetartozik: a mozi ugyanis Esther Kinsky szerint az a hely, ahol egy kollektív, a mozigépész által megszabott irányba nézve a „film által létrehozott messziségre” vetjük tekintetünket – mindenki egy irányba tekint tehát, a fénycsóva által felfestett horizont, a „vászonablakból a máshovába nyíló kilátás” mégis nézőnként, életenként más és más.
A moziban megélhető varázslatos messzeségnek a természetben talán tényleg csak az alföldi tájélmény az analógiája. Az a helység, ahová bizonyos értelemben a leginkább „illik” egy mozi, éppen Battonya. Pedig ezen a nehéz sorsú, leszakadó településen egy mozi működtetésének a kétezres évek Magyarországán finoman szólva sincsenek meg a feltételei.
Kinsky a határszéli településre költözvén elhatározta, hogy újranyitja a filmszínházat. A volt mozigépészt leszámítva, aki hozzá hasonlóan szerelmese a dolognak, még a legjóindulatúbb, az Alkotmány mozira egyébként nosztalgiával visszaemlékező lakosok részéről is inkább csak értetlenkedést tapasztalt. Jellemző a kifestésben segédkező egyik férfi megjegyzése, miszerint kiváló parkolóházzá lehetne átalakítani az épületet.
A moziba (mint afféle szekuláris szentélybe) járás rítusára alapozott „miként látás” kultúrája helyett egyre inkább a „mit látás” kultúrája válik uralkodóvá, írja Kinsky: kis képernyőkön, elszigetelt magántérben tekintjük meg a mozgóképeket, amelyek így elvesztik társadalomformáló potenciáljukat. Alapvetőbb változásról van szó, mint hinnénk.
„A mozi mindig olyan hely volt, ahová önnön magányunkat vittük, csak régen abban a tudatban, hogy más magányvivők között foglalunk helyet […] Nem önnön mozigépészünk voltunk, hanem átadtuk magukat a vetítőgép fénynyalábjának, amelyet idegen kéz működtetett. Átéltünk, értesültünk, tapasztaltunk, elmerültünk anélkül, hogy a vetítés egyetlen mozdulatát is elvégeztük volna. Átadtuk magunkat a helynek, hogy láthassunk.”
A mozi eltűnésével eltűnik a moziközönség, -közösség is: azok az egy-egy vetítés erejéig létrejövő, esetleges összetételű, névtelenséget biztosító kollektívumok ha nem is megváltó együvé tartozást, de legalább valamiféle közelséget élhettek meg.
Kinsky mozija bukásra volt ítélve, a legsikeresebb vetítésen is alig tucatnyian jelentek meg, a kevés látogatót a kocsma előtt ácsorgók gúnykacaja kísérte. Nem segített, hogy az írónő főként művészfilmeket vetített, tartva magát a helyiek tekintetét újra kiművelni igyekvő idealizmusához – hogy ez nemes vagy inkább megmosolyogtató igyekezet volt, döntse el mindenki maga. Derűs végkifejletet ne várjunk, még akkor se, ha talán lassabb ütemben zárnak be a mozik, mint húsz éve vagy akár a világjárvány idején sejteni lehetett, sőt arra is van példa, hogy újranyílnak, újak nyílnak.
Az, amit Kinsky tizenhat évvel a mozis nyár után Battonyára látogatva viszontlátott – a bowlingpályává átalakítás közben ismét magára hagyott, visszafordíthatatlanul szétvert mozitér –, az nemcsak a közös filmnézés, de talán minden hagyományos együttlétforma halálát vetíti előre: „A székek így a messziségnek hátat fordítva álltak, számozottan, mint mindig, de most vakságra ítélve. Főleg a vetítőszoba alatti erkélyről nézve úgy festettek, mint holmi furcsa, idegen, zavarodott állatocskák nyája, amelyeket odalent összezsúfoltak, kilátás nélkül, hová nélkül a tekintetük számára.”
Kívánjuk, hogy bizonyuljon tévesnek ez az előérzet.
