Tudja, hányadik munkanapja a Fény utcában a mai?
József: Az éveknek is utána kell gondolnom. Mennyi is? 1971 óta vagyok az üzletben. Az ötvenhárom év.
Legalább húszezer nap. Nagyságrendileg.
József: Sosem számoltam ki. Jár nálunk egy mondás: mi kell egy jó cukrászdához? Az, hogy valaki minden reggel bemenjen és elindítsa az üzemet. Ez vagyok én. Hajnali ötkor már biztosan bent vagyok a hétfőn kívül mindennap. Volt egy cukrászmesterünk, aki negyvenöt évig dolgozott nálunk, nemrég ment nyugdíjba. Vannak most is húsz-harminc éve velünk dolgozó kollégáink, szinte családtagok. Ibolya is a Fény utcai üzlet lelke már több mint húsz éve. Nem is tudom, hány sztori, poszt és hasonló kerül ki az internetes térbe naponta. Nem az én világom. Ez a sztori több mint százötven éve ugyanarról szól: a hűségről. A kollégáim nevében nem tudok beszélni, de engem az hajt, hogy egész egyszerűen jó csinálni. Akkor is, amikor anyagilag éppen kevésbé éri meg.
Fél évszázadba sok mélypont beleférhetett. Soha nem gondolkodott azon, hogy feladja?
József: Nem. A hűség minket is kötelez. Felelősek vagyunk a vevőinkért, akik bíznak bennünk, és felelősek vagyunk egy csapatért. A jó munkaerőt meg kell becsülni, értük is menni kell tovább. A nehéz időket valahogy mindig át lehetett vészelni. Arról nem is beszélve, hogy a munkám a hobbim is. Nem motorozom, nem vitorlázom. Semmi ilyesmi. Ibolyával a szabadidőnkben is szívesen dolgozunk azon, hogy az üzlet szebb, jobb legyen, értékeit őrizve mindig megújuljon.
Szeretgetni kell, mint egy gyereket?
Ibolya: Valahogy úgy. Jelen kell lenni, hogy működjön minden, hogy a helynek lelke legyen. Még meg sem született a két lányunk, emlékszem, egyszer elutaztunk kicsit több mint két hétre. A végén már nem tudtunk magunkkal mit kezdeni. Hiányzott az üzlet.
Otthon is együtt, az üzletben is együtt évtizedek óta. Vannak rítusaik, hogy a nehezebb napok is elinduljanak?
József: Azt kérdezi, nem unjuk-e egymást? (Nevet)
Ilyen nyomás alatt megmaradni egymás mellett manapság önmagában is teljesítmény.
Ibolya: Kipattan a szemem hajnalban, és már azon jár a fejem, mit kell ma megcsinálni. A Városmajor szélén lakunk. Mire onnan besétálok, már telefonáltam a külföldön tanuló lányunkkal, töltekeztem színekkel, fényekkel. Aztán befut a beszállító, alá kell írni ezt, fel kell tölteni azt, le kell törölni amazt – felpörgök, visz a flow. Nagyon számít, milyen példát élek a kollégák előtt.
József: Csak folytatni tudom. Hajnalban bekapcsolom a kávégépet, a sütőt, a kelesztőt, lefőzöm a kávét a kollégáknak, azzal várom őket. Minden reggel én főzöm a krémeshez a krémet. Hetvenöt évesen kevesebbet bírok, mint régen, de ezek fontos, megtartó rítusok. Apám, Auguszt Elemér még kilencven felett is a kasszában ült ugyanebben az üzletben. A munka frissen tart. Nem érzek nyomasztó felelősséget a vállamon soha.
Mit jelent önöknek ez a tér? A tárgyak, az illatok, az atmoszféra.
Ibolya: Engem az illatok hívtak be az Augusztba vevőként több mint két évtizede. Semmit nem tudtam a családról, a cukrászda történetéről. Erdélyben születtem, tizenhat évesen kerültem Magyarországra. A János-kórházban dolgoztam ápolóként – munka után is a bőrömön éreztem a fertőtlenítő szagát. Amikor erre sétáltam, a vanília illata egy másik világba repített. Műszak után sokszor az tartotta bennem a lelket, hogy bevásároltam a piacon, aztán jöttem nyitásra a cukrászdába, és feltankoltam egy hétre való süteményt. Karácsony előtt, egy ügyelet végén egyszer csak beesett Józsi a sebesült ujjával, nekem meg az a mondat szaladt ki a számon, hogy „A fene vigye el, ki fog nekem így most krémest főzni?”. (Nevet) Így ismerkedtünk meg.
József: Volt azért előzmény. Egy plébános barátomat áthelyezték Székelyvarságra a hetvenes években. Meglátogattam 1976-ban, de elkeveredtem ezen a szép, szeres településen. Megálltam egy ház mellett, gyerekek szaladgáltak az udvaron. Kérdeztem tőlük, hol lakik a pap bácsi. Utóbb raktuk össze Ibolyával, hogy a gyerekek között ott volt ő is. Tizenhárom évvel később került át Magyarországra.
Ibolya: Az ominózus baleset után rövid ideig még ápoltam Józsi ujját, az üzletbe is benéztem hozzá, de aztán büszkeségből – nem kell nekem a hálasütemény – nem jöttem többet. Pedig emlékszem, még az apósom is milyen kedvesen „udvarolgatott”. Minden nőhöz volt egy szép szava, gáláns, szeretetteli gesztusa. Számomra ez ismeretlen volt, sosem volt részem ilyesmiben, hihetetlenül jólesett. Egyszer aztán meglátott Józsi a buszmegállóban, elcsalt azzal, hogy nem jár ez a busz, jöjjek vele a másikhoz egy darabon. Pár perc séta volt, de elég arra, hogy meghívjon vacsorázni. Huszonkét év van közöttünk. Húzódoztam a randevútól, aztán csak beadtam a derekam.
József: Nem volt az olyan egyszerű! (Nevet) Megjelent a vacsorán szakadt farmerban, trikóban, és azzal indított, hogy a kezembe nyomta a román útlevelét, csak hogy tudjam, kivel van dolgom. A vacsorából is dafke alig evett. Mindent bevetett, hogy eltántorítson.
De hiába.
József: Tudtam, hogy nekem ő kell.
Ibolya: És kivárta, míg megküzdök a fiatalka erdélyi lány kisebbségi komplexusával, a félelmeimmel, a büszkeségemmel. Sőt, még azt is, hogy megjárjam Németországot szerencsét próbálni.
Egy nagy múltú cukrászdinasztia családtörténetét és örökségét ilyen fiatalon nem lehetett könnyű felvállalni. Tartott ettől?
Ibolya: Amikor megértettem, mit is jelent az Auguszt név, eleinte nyomasztott. Erdélyiként másfajta érzékenységem van a történelemre. A kommunizmusba születtem bele, a családomtól mindent elvettek.
Engem az Auguszt család csodálatos történetéből leginkább a szüntelen küzdelem szólított meg. Kiéreztem azt a sok keserűséget, csalódást, ami a megküzdési lépéseket megelőzte.
Annyiszor adhatták volna fel pusztán abból a transzgenerációs tapasztalatból, hogy minek itt bármit is csinálni, úgyis elvész vagy elveszik.
Mindkettő megtörtént. Auguszt E. József Krisztina körúti üzletét bombatalálat érte a második világháborúban, József apját pedig az újrakezdés után családostul kitelepítették az ötvenes évek elején.
József: Igen, akkor épp csak megszülettem. Az első éveim Taktaszadán teltek. Három évig a szüleim a kútra jártak vízért, a vécé kint volt az udvarban, apám a téeszben kukoricát őrzött. A konszolidálódás után aztán egyszer csak kellett egy jó cukrász a Közért Vállalathoz, és valakinek az eszébe jutott Auguszt Elemér. Csak úgy vállalta apám, ha vele jöhet a családja is. Így költözhettünk vissza a régi lakásunkba, igaz, társbérlőként. Tíz évig tartott, ötünknek a szüleimmel, a testvéreimmel két szoba jutott. De apámnak volt munkája, anyám, Resetka Olga pedig a Budapesti Édességbolt Vállalat üzletvezetője lett. A forradalom után a budapesti közértek közül egyedül anyámé tudott maradéktalanul elszámolni az árukészlettel. Ezt azzal ismerték el, hogy megkapta az iparengedélyt. Így végre kibérelhettek a szüleim egy apró üzlethelyiséget a Fény utcai piaccal szemben – itt működik a cukrászda mind a mai napig.
Mi az Auguszt történetének legfontosabb üzenete ma?
József: Az, hogy minden tartós érték mögött nagy küzdelem van. A küzdelem, a kitartás érleli a sikert. És hogy mi a siker? Amikor egy férfi bejön az unokájával, és azt mondja, „negyven éve is ettem itt rizsfagylaltot, és az is ilyen finom volt”. Egyszer bejött egy cowboykalapos férfi az indián feleségével. Kérdezte: orosz krémtorta van-e? Éppenséggel volt. Negyven éve nem járt Magyarországon, de emlékezett arra az ízre, és visszajött érte. Az egészben az a szép, hogy meg is találta, ugyanott. Ezek a visszajelzések felbecsülhetetlen kincsek.
Ibolya: Van, hogy behoznak egy régi csomagolást, valami apró „fosszíliát” a Krisztina téri üzlet idejéből. Ilyenkor az első gondolatom az, hogyan lehetne megőrizni, átemelni mai keretek közé. Már csak a történelmi elégtétel miatt is, a felmenők iránt érzett hálából. Minden felbukkanó tárgyi emlék azt üzeni nekem, hogy a romokból is lehet jövőt építeni. Olyan az Auguszt, mint egy feketedoboz, egy időkapszula egy letűnt korból, amely már csak nyomokban él. A covidjárvány előtt már kint voltak a falon a család történetéről szóló tablók. Érdekes, hogy szinte csak a külföldiek nézegetik, őket érinti meg ez az örökség. Ha egymás mellett ül nálunk egy nyugdíjas és egy fiatalabb társaság, utóbbi fele biztosan a mobiljában van, az idősek pedig egymás tekintetét keresve beszélgetnek.
Jó látni a hozzánk járó összeszokott asztaltársaságokat, de egyre kevesebben vannak, akik nemcsak a jó süteményért jönnek be hozzánk, hanem valóban elidőzni. Egymáshoz, a hely szellemiségéhez kapcsolódni.
A fiatalok alapélménye ma az, hogy minden a pillanatnak van, minden mulandó, nem bízhatsz semmiben, a hűség nem térül meg. Talán nem is tudják, hogy az egyetlen olyan nagy múltú cukrászdában vásárolnak, amely még mindig családi kézben van.
A süteményért azért mégis ide jönnek. Vajon miért?
József: Nem használunk semmi különös alapanyagot vagy technológiát. Titkos receptkönyvünk sincs. Nem ezektől függ. Rendeztek egy bejgliversenyt néhány éve. Száz pontot lehetett adni egy bejglire, és a legjobb is csak ötvennégyet érdemelt. Az ipartestület felkért, hogy tartsak előadást a bejgliről, hátha jobbak lesznek az eredmények. Elmondtam minden fortélyt, hallgattak vagy hatvanan. A következő versenyre nem sok változott. Tudja, miért? Mert nem a recepttől függ.
Azt szoktam mondani, hogy a kezemet nem tudom senkinek kölcsönadni.
Mire a legbüszkébb, mire mondja azt, hogy a család történetében Auguszt József nevéhez köthető?
József: Hát az Ibolya.
Ibolya: De hol lennék én Józsi kitartása nélkül?
Egyik korábbi Auguszt cukrászda sem működhetett olyan hosszú ideig, mint az 1957 óta üzemelő Fény utcai üzlet.
József: Így van, nekem adatott meg a legtöbb idő itt. Sosem vitatkoztam apámmal, mégis megtehettem a magam újító lépéseit. Anyám soha nem szólt bele a műhelymunkába, az ő asztala az értékesítés volt.
Pedig az Auguszt feleségeknek mindig fontos szerep jutott a családtörténetben.
József: Igen. Dédanyám, Strébek Erzsébet egyedül vitte dédapám halála után a tabáni üzletet, mindkét fiát cukrásznak nevelte. Kemény asszony volt. Nagyapám, Auguszt E. József imádta a képzőművészetet, a lakásuk falán nem is volt szabad felület, csak festmény. Vonzotta is a Krisztina téri cukrászda a kor nagyjait – a törzsvendégek között volt Feszty Árpád, Márai Sándor. Nagyanyám, Helvey Vilma a háttérből egyengette az üzletmenetet. A Fény utcai üzlet pedig nem létezne anyám kitartása nélkül. Apám mindig mondogatta is, hogy nélküle még mindig Taktaszadán lennénk kitelepítve. Ibolya erősíti ezt a névsort. Komolyan gondolom, hogy igazán rá lehetek büszke. Az újító szellemiséget ő adta hozzá az Auguszt 21. századi fejezetéhez.
Úgy tudom, még az Iránba tartó luxusvonatokon és diplomáciai eseményeken is Auguszt-süteményeket szolgálnak fel. Ez is Ibolyának köszönhető?
József: Van közöm hozzá. Nemrég mondta nekem valaki, hogy minden tradíció egyszer innováció volt. Ha csak az E80 tortánkat veszem, igazolja a tételt. Auguszt Elemér nyolcvanadik születésnapjára készült, és akkora siker lett, hogy azóta is az állandó kínálat része. Ebben a szellemben kapcsolok én is új irányokat az Auguszt gazdag örökségéhez. Szeretem tökélyre vinni, amit csinálok. Biztos még mindig benne van ebben a határon túlról érkezett ember bizonyítási vágya. Még akkor is, ha tudom, sokak szemében augusztabb vagyok, mint egy született Auguszt.
Milyen ezt hallani?
Ibolya: Jólesik. Megtisztelő elismerés. De én nem pusztán a múlt értékeivel szeretném az Auguszt név fényét megtartani. Bejönnek a vásárlók csak a helyért is, a klasszikusokért, a meggyroládért, a csokimousse-ért, de fontos, hogy fel tudjuk mutatni, mit teszünk le mi az asztalra. Nem is volt kérdés, hogy nekem is le kell tennem a cukrászmesteri vizsgát, így tudok a legtöbbet hozzátenni az Auguszt jelenéhez. Néha a véletlen is benne van egy újításban. Egyszer karácsony előtt normál narancs helyett jó adag csodálatos, zamatos vérnarancs érkezett a beszállítónktól, muszáj volt valamit kezdeni vele. Ha úgy vesszük, a kényszer szülte a mákos, vérnarancspürés fehércsokimousse-t, ami azóta nagy kedvenc lett.
József: Ibolya túlszárnyalt, még aranykalászosgazda-oklevele is van.
Jut ideje gazdálkodni is?
Ibolya: Álmodozom egy saját barackosról, mert régen az is volt. Auguszt E. József vett egy mandulást Budatétényben, és volt egy barackosa a Sas-hegyen. Saját termésből készültek a mandulás, barackos sütemények. Elképzeltem, hogy ha már nem lesz ennyire szükség rám itt az üzletben, mert követnek minket a gyerekek, majd szépen elkertészkedek a cukrászda javára. Ezzel segítem őket.
A lányok szeretnének belépni az Auguszt-családregénybe? Viszik tovább az üzletet?
József: Most húsz-egynéhány évesek, nem sürgeti őket semmi, korábban sem akartuk őket nyomasztani. Pár éve egyszer gyereknapon elhívtuk őket vacsorára. A nagyobbik, Anna állt elő azzal, hogy szeretnének valamit bejelenteni. Megleptek minket. Azt mondták, hogy ha eljön az ideje, együtt vennék át az üzletet. Csak annyit mondtunk nekik, hogy tanuljanak, keressék a saját útjukat, az üzlet pedig itt lesz, ha komolyan gondolják.
Ibolya: Egyikük élelmiszermérnöknek tanul, a másik gazdálkodás szakirányon. Meglep, mennyire elkötelezettek. A családi vállalkozások generációváltásának témáját kutatta a menedzsmentet tanuló lányom, még a szakdolgozatát is ebből írta. Most Tokióban folytatja, több száz éves japán családtörténetekből dolgozik. Na, ott lehet keresni a siker titkát.
És mi a siker titka?
Ibolya: Kitartani a nehézben, keresni, látni a dolgok önmagukon túlmutató értelmét és célját. Akarni a jót minden időben. Erdélyiként én ezt tanultam, ezt hozom.
József: Teher alatt nő a pálma, azt mondja a fáma. Azt hiszem, ennyi.
| A megtartott mesterség megtart A cukrászdinasztia alapítója, Auguszt Elek 1836-ban született. 1852-ben kapott szabadulólevele birtokában tizenhét évig vándorolt a Monarchia területén, így gyarapította tudását. 1870-ben nyitotta meg a Tabánban a cukrászdáját. Ez volt a család első üzlete, a több mint százötven éves cukrászdinasztia kiindulópontja. Az alapító halála után özvegye vitte tovább az üzletet, majd fia, Auguszt E. József lépett a nyomdokaiba, aki szobrászi tehetségét a cukrászatban is kamatoztatta. József az 1900-as évek elején külföldön tanult teasüteményeket is felvett a kínálatba, és a Krisztina téri cukrászda hamar a „budai Gerbeaud” néven vált híressé. A családi vállalkozás több üzletet is nyitott Budán, a minőség, az elegancia és a precizitás vált a védjegyévé. A Hidegkúti úton megnyílt Auguszt-pavilon pompája még a fő üzletét is felülmúlta. A tanácsköztársaság idején államosították a cukrászdát. József fia, Elemér a két világháború között modernizálta a műhelyt, és külföldi tanulmányútjai után az ország egyik legismertebb cukrászdáját vezette. A második világháború bombázásai elpusztították a Krisztina téri üzletet, de 1947-ben a család újat nyitott. Az 1951-es államosításkor ismét elvesztették vállalkozásukat, Elemért családjával Taktaszadára telepítették ki, ahol szerény körülmények között is őrizte a szakma becsületét. Az 1957-ben nyitott Fény utcai cukrászda Auguszt József és Ibolya vezetése mellett máig őrzi az elődök szellemiségét. Auguszt József életművét 2025. november végén Budapestért díjjal is elismerték. |
