Szerény, zárkózott könyvtárgy. Nem hívja fel magára a figyelmet. Mintha a szerző és kiadója el kívánta volna kerülni, hogy illetéktelen kezekbe kerüljön a kötet. Bár, tehetnénk fel a kérdést, mely kéz lenne ez esetben illetéktelen? Feltehetnénk e kérdést, és rögtön rátapintanánk valami lényegesre.
Bézs kemény borító, fénykép: egy kétéves forma gyerek édesanyja karjaiban. Fölötte a szerző neve és a cím. Székely Magda: Éden. Ezt leszámítva semmi tájékoztatás, semmi fül- vagy hátszöveg, ajánlás. Semmi előszó, bevezető. Ez a radikális egyszerűség és lényegre törés már a könyv 1994-es megjelenésekor is furcsa lehetett, ma meg, amikor a könyvipari marketing mind ízléstelenebb erőlködéssel próbálja hozni a „számokat”, pláne elképzelhetetlen. Az írói megszólalásnak mintha más tétjére, súlyára, jelentőségére utalna egy ilyen könyvtárgy, mint a mai könyvesboltok polcain halomba hordott, rikító kötetek.
„Mi volt életemben az édenkert, azt kérdezed? Az antiszemitizmus, a holocaust előtti éden?” – e visszakérdezéssel nyitja meg Székely Magda a gyerekkora eseményeit felelevenítő, férjével, Mezei Andrással folytatott beszélgetést, és elmondja legkorábbi, az idill személyes ősképeként rögzült emlékét: „Tolják fölöttem az úgynevezett sportkocsit le a Kékgolyó utcán a Városmajor felé. A gyerekkocsi fényes fogója az nem szemben van a gyerek fejével, hanem át van fordítva, tehát a fejtámasz fölött van. Valaki tolja a kocsit mögöttem – én pedig a kocsi és a között megyek, aki tolja – az anyám lehetett, de nem teljesen biztos – csak az, hogy én abszolút kinyújtott karral fogom a gyerekkocsi fejtámláját. Segítek tolni. A földet, aminek annyira a közelében vagyok még, gyönyörűen süti a nap. Talán kétéves lehettem.”
Két pengő egy emberért
Éden tehát a költő visszaemlékezésének címe. Akár némi sötét humort is kiérezhetünk e címből, hiszen Székely élete nem éppen az édeni boldogság jegyében telt. 1936-ban született középosztálybeli, fővárosi zsidó családban. Féllábú apja egy bérház kétheted részének tulajdonosként anélkül is jó anyagi helyzetben volt, hogy valamilyen állásban tartósabban elhelyezkedett volna. Sokáig agglegény maradt, egy örökösödési vita után bosszúból alapított családot, hogy halála után ne testvérei gyerekeire szálljon a tulajdonrésze. Így vett el egy harmincéves banktisztviselőt, aki aligha volt lángolóan szerelmes a férfiba, de hát az életben „ez volt az utolsó lehetősége”.
Gyereket a nő nem igazán akart, de a férje „kiforszírozta” őt. Magda születetten túlérzékeny lény volt („rosszul jöttek össze, azt hiszem, az anyám és az apám adottságai, génjei”). Csak édesanyjához fűzte bensőségesebb érzelmi kapcsolat, noha az apai rokonok nagy erőkkel – és nem is minden siker nélkül – igyekeztek ellene hangolni őt.
Néhány szép pillanat – főleg utazások – dacára első évei meglehetősen nyomott légkörben teltek: örökös családi viszályok, a szülők figyelmetlensége mellett a piti anyagiasság nyomta rá a bélyegét, és persze a háború, a fokozódó zsidóellenesség. Magda kívülállására emlékezik, a „családon belül is képtelenül más” volt:
„Rám szóltak, hogy Magdika, menj játszani a többi gyerekkel! – Mondtam, hogy én inkább nézem. És tényleg inkább néztem. Nézni szerettem. Már akkor is nézni a dolgokat, nem részt venni bennük. Túl sokat kellett részt venni az élet során mégis a dolgokban, és azt hiszem, hogy ez fárasztott ki annyira, amilyen fáradt vagyok ma, mert igazából én oda való voltam – a kissámlira.”
Félt mindentől, egy Dunában elsüllyedt uszály roncsaitól, a Lánchíd oroszlánjaitól is: „Mindig olyasmitől féltem, aminek semmi értelme, mert nem bánt.”
Büszke zsidósága, a zsidó Istenbe vetett hite már kisgyerekként szilárdan vezérelte érzéseit és ellenérzéseit, noha családja nem volt vallásos, és buzgón igyekezett asszimilálódni a többségi társadalomba. „Én zsidó vagyok a köbön, mint nő is zsidó vagyok. De végső soron a legnagyobb ártalom, ami ért, mégis az anyám elvesztése volt. Maga az árvaság és az elárvulás módja, ugye, és a szeretetlen család, melyben árván maradtam. Kilencéves koromtól néhány évig úgy aludtam el este, hogy bár ne kellene többé felébredni.”
Ezen a helyen kell visszatérnünk a cikk elején felmerülő kérdéshez. Mégis ki volna illetéktelen olvasója Székely Magda emlékidézésének? Bizonyos értelemben mindenki az. Még ha nem illetéktelenebb is, mint maga a szerző. Aki ír, és írás közben újra és újra megszenvedi a vele és az övéivel történt szörnyűségeket. Szenved, de csak ahelyett szenved, hogy mindenestül osztozott volna a sorsukban. Velük együtt végigment volna a módszeres megaláztatás, a megsemmisítés rendelt útján. Akinek már a puszta létezése indiszkréció.
Hiszen óhatatlanul viszonyítva van, viszonylagossá van téve ez a létezés a halottak által. Ha az övéinek halála elkerülhetetlen és szükségszerű volt (nem kevesebb, mint szörnyű „történelmi” szükségszerűség méghozzá), az ő életben maradása, az ő jelenléte annál esetlegesebb és érthetetlenebb. Csoda? Hiba? Mindkettő és egyik sem. Miért ő maradt életben, miért nem ők – erre nincsen semmiféle racionális magyarázat. Illetve minden magyarázat csak elviselhetetlenebbé tenné a túlélő helyzetét.
Persze nem egyedi érzések ezek a 20. század derekán, és nem ismeretlenek a lélekbúvárok előtt. Van is ezen érzéseket jelölő közkeletű terminus – túlélőszindróma –, elemzéseket írtak a tárgyban szép számmal. Székely Magda költészete azonban alapvetőbb megrázkódtatásra utal, mint amit a pszichológia egyáltalán felmérni képes. A tragédia olyan feneketlen mélységébe enged pillantani, ahová „objektív közelítés” nem hatolhat.
Ebben a mélységben nincs helye tudományos hűvösségnek, analitikus tárgyilagosságnak; pusztán az elme nem derítheti fel, de még az együttérző szív sem. Értelem és érzelem egyaránt az önféltő távolságtartás módozatai. Csak olyasvalaki deríthetné fel ténylegesen, teljes mélységében a tragédiát, aki teljes lényét kiszolgáltatva szánná rá magát a vizsgálódásra. Önmagát a szakadékba vetné. A szakadékba, melybe lírikus is csak ritkán száll alá, és amelybe Székely Magdát nyolcéves korában belelökték. Most csak Az élő című verse letaglózó első versszakát idézem mint olyan sorokat, amelyek érzékeltetik ennek az alászállásnak a riasztó arányát: „Inkább pusztultam volna el velük, / mint így éljek, halálukkal tömötten. / Le-lecsapnak rám, mint a keselyűk, / és kitépik a részüket belőlem.”
Tragédiáról beszélünk, ám hiba lenne leegyszerűsítő képzetekre hagyatkoznunk. Székely leírja, hogy a csillagos házban, amíg az anyja vele volt, az ott-tartózkodás „ramazúrijellege” miatt tulajdonképpen kellemesen érezte magát. „Édennek talán túlzás volna nevezni, de tragédia sem volt.” Hogy a légitámadások megkönnyebbülést jelentettek számára, számukra: „egyrészt nem kell félni, hogy azalatt jönnek a nyilasok, másrészt a boldogító tudat, hogy most pont annyi esélyem van, mint bárkinek az országban vagy Budapesten”.
És ott van az a centrális pillanat, amikor 1944. november 14-én egy csillagos ház udvarán összeterelik a lakókat, és válogatni kezdik azokat, akiket halálmenetben nyugat felé indítanak: ez egy egész életet meghatározóan tragikus, de felülmúlhatatlanul komikus pillanat is egyben. Anyját félreállítják, mire Magda apja két pengőt nyújt át az intézkedő rendőrnek, ezzel próbálná megvesztegetni őt.
„Egyszer, még akkor, kicsi koromban, ’45-ben, egy másik gyereknek elmeséltem, hogy mi történt az anyukámmal, és hogy pedig apukám két pengőt adott. Elröhögte magát. Persze, ebben a két pengőben nemcsak apám smucigsága van benne, hanem az is, hogy nem tudta, mire megy ki a dolog. Nem tudtunk semmit. Azt sem, hogy életről-halálról van szó.”
Két pengő – ennyit érne tehát egy ember élete. De ez a két pengő a tragikus pillanatot is beárazza. A tragédia képét kiteljesítő, utolsó ecsetvonás, hogy még az a „grandiózus” jelleg sincs meg benne, ami talán elfogadhatóbbá vagy feldolgozhatóbbá tenné. A mélyponton – mutat rá egyértelműen Székely Magda – csak kisszerűség és értetlenség és kegyetlenség és végzetes naivság van. A jelenet itt nem fejeződik be: a kis Magda is a rendőr elé áll, és arra kéri, ne vigyék el az anyukáját: „ha őszinte akarok lenni magamhoz: odaállni a rendőr elé, tudtam, hogy ez egy megható gesztus. Színpadias”.
A rendőr láthatóan elérzékenyül, de ordítva közbelép a vele lévő nyilas keretlegény, és Magda anyját visszatereli a sorba. „Mennie kellett. Ment. Lelkifurdalásom volt, van anyám miatt, mert hogy elpusztult, abban nagyon sok része van annak is, hogy mondjam… Hát mindenképp bele lehetett pusztulni, persze, de van egy olyan érzésem, hogy nem is nagyon akart élve maradni. A házasságát tönkretették. A gyerekét elvadították tőle – és ez én voltam.”
S már öntestét is kikezdi a kő
Sablonmondat, de igaz: Székely Magda kivételes költői életművet hagyott maga után. Gyerek- és ifjúkora tragikus „életanyagát” a szépelgés, hatáskeltés, hamisítás legkisebb jele nélkül (mely jelek itt-ott még a legnagyobbak műveiben is detektálhatók) váltotta irodalmi anyaggá. Ez persze meglehetősen ügyetlen megfogalmazás. Pontosabb – de csak alig pontosabb – lenne azt mondani, hogy a leírt szó nála tökéletes egységben van az érzéssel, a gondolattal, a tapasztalattal, a személyiséggel; azzal a nehezen definiálható valamivel tehát, ami a szó mögött van, ami a költői megszólalás kiváltója.
Közvetlen líra tehát az övé, amennyire a líra csak közvetlen tud lenni. A legegyszerűbb talán csak annyit mondanunk, hogy Székely Magda őszinte költő volt – ez a sokszor semmitmondó vagy félrevezető jelző vele kapcsolatban a legnemesebb jelentéssel bír. És éppen az őszinteségből következik a szűkszavúság mindig egyforma kérlelhetetlenséggel tudatosított etikája. Hogy a szörnyűségeket megszenvedni és megírni és pláne közzétenni indiszkréció volna, nyíltan nem fogalmazta meg, de sejthetően ennek a veszélynek a tudata vezette őt a végletes sűrítésre, amely egész költői pályáját meghatározta.
Két verseskönyv után már csak ugyanazt a vékonyka gyűjteményes kötetet közölte újra és újra, ezeket minden alkalommal néhány új verssel bővítve. Mindig a legletisztultabb, legszabatosabb formát kereste.
A sűrítéssel kapcsolódhat össze az is, amire mestere, Nemes Nagy Ágnes hívta fel a figyelmet egy interjúban: „csodálatosképpen Székely Magda verseit pontosan meg lehet érteni. Szinte szégyenletesen tiszta, ép, egészséges, szabatos mondatokat ír, a mai világban. Azt mindenki rögtön tudja, miről szólnak az ő versei”. A Székely-versek befogadása nem támaszt különösebb nehézségeket, szemben a modern költészet jelentős részével. Mintha úgy érezte volna, hogy ami bonyolult, az valahol mindig „túl sok”, hogy költészetében, ami neki nemcsak esetleges „önkifejezés”, de életfeladat volt, nem engedheti meg a homály túlzását.
Azt az egyetlen szót kereste, mint A harmadik című versében a királyfi, a szót, amely egyedül életre kelthetné a kővé vált testvéreket, még ha ez a küldetés lehetetlennek tűnik is: „Hogyan mondaná az igazi erdőt, / hogyan hallaná minden madarával, / amikor ő az iszonyúban lábal, / s már öntestét is kikezdi a kő”. De nem a kövek opacitása jellemzi Székely költészetét. Sűrű, mégis áttetsző líra az övé. Amely valami rendkívüli költői teljesítményt, valami átlényegítést feltételez.
Nemes Nagy az idézett interjúban arról is beszélt, hogy Székely „meglehetősen rokontalan; az a rekesz, amelybe őt be lehetne sorolni a mai magyar lírában, szembetűnően néptelen, majdnem azt lehetne mondani, hogy egyszemélyes”. Székelynek van hasonló élettapasztalatokon osztozó „nemzedéke” – a pályatársak, akikkel együtt indult, mint legjobb barátnője, a hatvanas évek óta Párizsban élő Tóth Judit, vagy Gergely Ágnes, Takács Zsuzsa –, de közeli rokonai valóban nincsenek.
Nem igazodott divatokhoz, nem törődött azzal, hogy rendszeresen megjelenjen, hogy „jelen legyen” az irodalmi közéletben – már csak azért sem, mert kis túlzással fél életét az ágyban töltötte, vissza-visszatérő, súlyos depressziós időszakok tehetetlenségében: „A tabletták a kapszulák / a napokat így alszom át / az ágyam szellőtlen alom / a pusztulásom próbálgatom” (Érintés). Bizonyára ez is hozzájárult, hogy mára többé-kevésbé elfelejtették őt.
Kiszabadul a fény belőlem
Székely Magda már a tragédia meg- és túlélőjének tapasztalatát megragadó verseivel is jelentős értékekkel gazdagította volna a magyar irodalmat, de nem járta volna végig költői, egyben egzisztenciális útját. Hiszen amennyire viszonylagossá tette a világban való helyét anyja elvesztése, épp annyira biztos pontot, mércét, támaszt is jelentett: „Nem enyhülhetek, mert helyettük élek / […] úgy kell élnem, könyörtelenül / és enyhületlen, ahogy ők halottak / […] Magam vagyok az utolsó ítélet” – írja például Az ítélet című versében.
Ha azt érezte is, hogy létezése illetéktelen, ennek az érzésnek egy küldetéstudat volt a párja. Írt a halottakhoz való hűségről, amelynek az engesztelhetetlen gyűlölet a záloga, az elhurcoltak sorsát közönyösen szemlélő többségi társadalommal való dacos szembenállásáról. Az Édenben meséli el, a háború után még sokáig rettentették a „keresztény arcok”, a „fekete kereszténység” – melyet a zárda testesített meg számára, ahová a csillagos ház után került. „Hol láttam én kegyetlenséget meg borzasztóságot? Hol éltem át a megaláztatást és elnyomást? Azoknál az apácáknál, akik amúgy, mellesleg, megmentették az életemet. Ők voltak a szörnyűek, nekem, akik az életüket kockáztatták értem.”
De még ezt a bizonyságot – a gyűlölet, a harag, a küldetéses hajthatatlanság, a halottak helyett élés és ítéletmondás bizonyságát – is fel kellett adnia, hogy továbbléphessen.
S ekkor Székely Magda költészetébe beáradt a fény. A lefokozódás tapasztalata először a depressziós önérzékelésben jelenik meg: „Csak az lesz láthatóbbá, ami van, / csak a fölösleg hull le nyomtalan, / hegyről humuszt, lehordják a napok, / amíg az élőn átüt a halott” (Harminc). Aztán a mulandó, anyagi való hátrahagyása, az egyszeri, töredékes személyiség, az én fokozatos lebomlása („míg le nem csökken / puszta lénye / oszthatatlan / végösszegére” [Ideje van]) pozitív értelmet nyer, felszabadító távlatokat nyit előtte. S ez a lelki betegségből is kiutat mutat: „Valami mégis látja hol van / valami rátalál az ólban / vele mozdul feltámadóban” (Depresszió).
Székely Magda nem puszta reménnyel, nem is hittel, hanem, mint az Édenben mondja, harmincadik évén túl már Isten szellemi megtapasztalásának jegyében haladt a földi létezés, egyben a költői megszólalás végső határai felé, ahogy azt metafizikus, platóni hangoltságú versei tanúsítják. A lefokozódás felfokozódás egyben. A kevesebb több, mérhetetlenül több. A test egy másik, igazi testben – a fényben – folytatódik: „Folyamatos feltámadás / függőleges fényében élek” (Jelenidő).
Verseiből lassan eltűnt a központozás, egyre gyakoribbá váltak a kihagyásos szerkezetek, egyre kevesebbet bízott a kimondásra. Mintha arra törekedett volna, hogy minden egyes kimondott szó a kimondhatatlanra utaljon: „Követhető még / az első szakasz / de továbbhaladása / már nem az” – írja A testen túl című versében, amely egyik gyűjteményes kötetének is címe lett. „Elérni végre ahova / hívása van / ahova érthetetlenül / ahova boldogan” – A hely című költeményt Tandori Dezső a legmagasabb szintű irodalomnak nevezte: „Itt látjuk, mit ér el a szavak hiánya, ha a meglévő szavak nem esztétikai mélységekből szólnak – hanem esztétikán már túlról.”
Elérni pedig a fénybe szeretett volna Székely Magda, újra és újra a fény valóságába való megérkezés ígéretét járja körül: „Nincs kivédeni semmi mód / az emésztő eróziót / […] de mégis valami belőlem / van egyre inkább éledőben / és lehajol fénylő fölénye / a véges pusztulás fölébe” (Erózió). Vagy: „Ha majd lehull, ami hamu, / kiszabadul a fény belőlem” (A fény). És szerepeljenek itt A megpihenés első sorai is: „Mielőtt a fény felitatná / a maradék matériát, / hogy majd más mértékrend szerint / épüljön újra odaát”.
Amikor halála előtt öt évvel, 2002-ban megnyerte a Salvatore Quasimodo nemzetközi költőversenyt, ezt nyilatkozta a Napló riporterének: „Most már őszikéket írok. Az őszökkel nem tudok betelni, metafizikai élményt jelentenek, megmagyarázhatatlanul megráz egy sárga lombozat.”
„Az októberi / lomb a sárga / ütése / szembelobbanása / […] míg túltelítve / önmagát / más régióba / rántja át” – írja Őszi fa című versében. A lomb címűben pedig ugyanezt a témát még szélesebb bölcseleti távlattal, már a lombélményen is túllendülve fogalmazza meg: „Hogy hullna már hogy hullna le / a lomb édes fölöslege // […] a túlzás fokozatai / múltán hadd lenne az ami // ahogy a súlyos ősz után / csak puszta fény a puszta fán.”
Az édeni őskép – az a gyönyörű napsütés a Kékgolyó utcán, amikor még annyira közelében volt a földnek – után itt egy másik, ezerszer is megszenvedett éden képe: a földi valóságon átragyogó, puszta fényé.
