A település szívét általában a közepén érdemes keresni, Pátyé azonban a szélén dobog. A községtáblától alig pár méterre, a pincehegy tövében az egyik épület ajtaja szinte mindig szélesre van tárva, s bár a kiáradó levegő hűvös, a hely melegséget áraszt.
A C’est la vie kávézót Fantha Zsuzsa és férje nyitotta 2014-ben. Franciaországi élményeik ösztönözték őket arra, hogy néhány négyzetméternyi Provence-ot varázsoljanak a Zsámbéki-medencébe. A francia sikk és ízvilág a híres magyar vendégszeretettel elegyítve olyan különleges „cuvée-t” alkotott, amely nemcsak a településről, hanem az egész Buda környéki agglomerációból vonzotta a vendégeket.
Nem csoda hát, hogy mikor 2023-ban úgy tűnt, a pincekávézó ajtajai talán örökre bezártak, voltak, akik úgy érezték, tenniük kell valamit. „Először csak alkalmanként, aztán hónapokig nem nyitott ki a C’est la vie. Felkerestük Zsuzsát, hogy mi lenne, ha pátyiként helyben hasznosítanánk a húszévnyi vendéglátós tapasztalatunkat, és átvennénk a hely üzemeltetését. Azóta mindennap itt vagyunk” – emlékszik vissza az ihletadó beszélgetésre Kis Péter. Hamar meg is egyeztek a tulajdonosokkal, és munkához láttak.
„Bár amit itt csinálunk, nem nevezném munkának. Inkább első látásra szerelemnek, ami már két éve tart” – mosolyog Kis-Baranyi Enikő, majd hellyel kínál a pince végében álló, csipketerítős kis asztalnál.
A velünk szemben, a faragott könyvespolcon lévő több tucat finoman megmunkált porcelán, ékszer és csecsebecse a falon lógó, régi keretekbe foglalt képekkel olyan hangulatot keltenek, mintha egy mesebeli nagyanyó lakásában üldögélnénk, akinek a kredence egy vintage boltra hasonlít. Bármit szívesen hazavinnénk, de már csak azért sem tesszük, mert tudjuk: a bájos véletlenszerűség szülte harmóniát nem lehetne reprodukálni. A tárgyak egy része Zsuzsa gyűjtőmunkájának eredménye, de már Enikő és Péter is hozzátette a magáét, megőrizve és színesítve a hely hangulatát.
„Zsuzsa ezen kívül csak annyit kért, hogy a francia elegancia és ízvilág maradjon a C’est la vie védjegye” – meséli Enikő. Nem esett nehezére teljesíteni a kívánságot. A francia különlegességeket maga készíti, a gondosan válogatott recepteket a saját képére formálva. Ami pedig nem itt készül, azt sem akárhonnan hozzák. „Olyan minőségi termékekkel dolgozunk, amilyeneket mi is a legszívesebben eszünk vagy iszunk” – mondja Péter, mintha vendéglátóként ez ma alapvetés lenne. Szabadfi Szabolcs, vagyis Szabi, a pék hozza a pékárut, a kávét a Casino Mocca pörköli, a borkínálat francia és magyar kis pincészetek terroirjellegű boraiból, illetve két helyi pince tételeiből tevődik össze. Bár ilyen közel a fővároshoz kutatni kell a környékbeli kistermelőket, Enikőék ebből sem spórolták ki az energiát: a mézet egy helyi termelőtől, Monori Attilától szerzik be, emellett a Pátyi Levendulás Kert, az Etyeki Kecskesajt Manufaktúra és a Hegedűs Sajtműhely termékei is megtalálhatók az étlapon és a polcokon. Vannak olyanok, akik célirányosan ezekért a finomságokért érkeznek a kávézóba. „Nagyon szeretünk helyi termelőkkel dolgozni, de a magyar gasztronómiai életben elismert beszerző, Lóczki János jóvoltából már a híres párizsi piacról, a Rungisról is minőségi alapanyagok érkeznek hozzánk, melyekkel »gourmet-shopunk« kínálatát színesítjük: mára többek között a vajat, a tejet és a különleges Mont d’Or sajtot is onnan rendeljük” – sorolják.
Mialatt beszélgetünk, először a madeleine, majd a fahéjas-almás galette illata tölti be a pincét. Az aprócska konyha rögtön a pult mögött, az asztalokkal egy légtérben kapott helyet, ez pedig nemcsak azt eredményezi, hogy az illatok azt is a kasszához csalogatják, aki csak egy teára tért be, de azt az érzést is erősítik, mintha nem is kávézóban, hanem egy nappaliban ülnénk.
„Sokan így is használják. Van, aki elviszi a gyerekét iskolába, aztán itt dolgozik addig, amíg érte nem mehet. Van olyan vendégünk is, aki hét napból akár hétszer nálunk van. Iszik egy kávét, eszik egy grillezett camembert-t, egy quiche-t és egy citromos tarte-ot, közben intézi a dolgait” – sorolja fejből a törzsvendégek kedvenceit Péter. Ami még érdekes, hogy a pincében nincs térerő. „Az egyik vendégünk kifejezetten azért jön ide, hogy arra a fél órára, amíg megiszik egy forró csokit, eltűnhessen a világ elől” – folytatja Enikő. Az üzemeltetők ritka nagy szeretettel beszélnek a vendégeikről. „Aki hozzánk bejön, az biztosan jót eszik és iszik, de szerintünk nem ez, hanem a hozzáállás a legfontosabb. Mi mindennap itt vagyunk, igyekszünk mindenkinek a kedvében járni, így idővel az ismerőseink, sőt a barátaink lesznek a vendégeink. Ennél jobb dolog nincs” – fogalmaz Enikő.
Ekkor értjük meg, mi is a nagy dolog ebben az apró kávézóban. Az agglomerációba költözve ma sokan keresik a személyesebb, emberibb életet, de gyakran az előváros csendje sem teremt mást, csak még nagyobb távolságot egymástól. Mind ismerjük az alvóváros jelenségét, hogy milyen az, amikor a lakók csak a hálószobájukba járnak haza, és reggel már a dugótól félve rohannak el otthonról. A C’est la vie Café mindennek az ellenpontja. Megmutatja, hogy egy település akkor válik igazán otthonossá, ha van nappalija is.
