Katonai kórház Afganisztánban, a 2000-es évek elején. Egy nemrég amputált tálib férfi biceg a kórházépület felé, műlábát éppen a katonai misszió orvosaitól kapta. Ebbe a műlábba rejtette a robbanószert, amellyel a hitetlenek megsemmisítésére készül. Az épületbe nem jut be, ismeretlen okból már az udvaron felrobban.
Ez csak egy dr. Várhelyi Levente PhD ezredes, baleseti sebész történetei közül, amelyeket a nagyságrendekkel békésebb Honvédkórházban oszt meg velem. A baleseti sebészeti osztály főorvosa több alkalommal szolgált katonaorvosként háborús területen, egy alkalommal ő volt a nemzetközi csapattal dolgozó kórház igazgatója is. Egy nyugalmasnak azért nem mondható kedden, a műtéti program végeztével beszélgetünk.
„Talán meglepő, de a visszailleszkedés a nehezebb egy-egy ilyen külszolgálat után. Mintha a fekete-fehér világból visszalépnék a színesbe. Jár a villamos, szép lányokat látni az utcán, bemegyek a boltba, és a műtőben szétmarcangolt emberi testek helyett Kovács néni fájó bütykét operálom. Kint az ember megérkezik, megkapja a fegyverét, lőszert, ágyneműt, aztán jön a feladatvégrehajtás. Ha helyzet van, lehet, hogy két napig meg sem állunk, máskor napokig nem történik semmi.”
A műveleti területen működő katonaegészségügyről Várhelyi Levente pályakezdőként szerzett először tapasztalatokat. A délszláv háború után vett részt az első missziójában, 1998-ban. Ott tudta meg, hogy egy katonaorvos nemcsak gyógyít, de egészségügyi felderítést is végez, felméri a használható erőforrásokat, és az áramellátástól a helyi polgári kórházakon át a kiürítés lehetőségéig mindennel foglalkoznia kell. Összetett, de éppen ezért izgalmas és emberpróbáló feladat.
„Frissen vizsgázott szakorvosként kerültem oda, konkrétan Szarajevótól északra, egy hegyek közötti bázisra. Igazi mélyvíz volt, fel kellett találnunk magunkat, nemigen mondták meg, mikor, mit kell csinálnunk. Ez volt a cél. Később Afganisztánban egy hármas szintű tábori kórházban dolgoztam, azok a harci cselekményektől távol vannak, és különféle szakellátások is megtalálhatók bennük. Fül-orr-gégész, urológus, és így tovább. Ennek lettem később, 2011-ben a parancsnoka.”
Ennek a parancsnokságnak megvan a története és a tanulsága is. A többnemzetiségű kórházban németek, magyarok és amerikaiak dolgoztak együtt német vezetéssel, érezhetően fagyos hangulatban. A németek és az amerikaiak gyakorlatilag nem is beszéltek egymással. Ekkor ment oda a szolgálat parancsnoka, és megkérdezte Várhelyi Leventétől elvállalná-e a kórház vezetését. Sosem csináltam ilyet, de ha gondolod – válaszolta.
„Feloldandó a fagyosságot, vegyes nemzetiségű teameket alakítottam ki, így mindenki kénytelen volt az együttműködésre. Két hét múlva már mind együtt söröztünk a kantinban, németek, amerikaiak, magyarok, természetesen alkoholmentes sörrel.”
A tábori kórházban az orvosnál mindig van fegyver, azzal megy vizitre, még a mellékhelyiségbe is. Egyedül a műtőben teszi le. Így sem védhető ki minden támadás. Volt, hogy rakéta csapódott az étkezde ajtajába, kész csoda, hogy nem robbant fel.
„Nagyobb veszély, ha katonai konvoj hagyja el a tábort, mert a támadók elsőként a mentőt lövik ki. Ennek ugyanis demoralizáló hatása van, mert ha a katona ezt látja, elgondolkodik, ki gyógyítja őt, ha netán megsebesül. Olyan is előfordult, hogy az elvileg szövetséges afgán katonák egyszer csak megfordultak, és elkezdték az őket mentoráló magyar, norvég, német, svéd katonákat lőni. Miért? Lehet, hogy a családjával zsarolták őket, vagy vallási fanatikusok voltak, esetleg be voltak heroinozva. Tudni kell, hogy Afganisztán a világ első számú heroinexportőre, a lakosság nagy része függő, az átlagéletkor nem éri el a húsz évet.”
A katonaorvos nemcsak orvos szakmailag képezi magát, de rendszeresen jár lőgyakorlatra, erőnlétét is szinten kell tartania. De ki gondolná, hogy egy-egy misszió előtt még adományokat is gyűjt? Várhelyi Leventéék, amikor tehették a befogadó nemzet tagjait is gyógyították, kimentek falvakba, megvizsgálták majd megoperálták akit lehetett, és vittek adományt is.
„Ott olyan szegénység van, amit itt elképzelni sem lehet. Olyan betegségekkel találkoztunk, amelyek Európában már két-háromszáz éve nincsenek. A felkészülés részét képezte az ottani kultúra megismerése, annak tiszteletben tartása, és az is, hogyan állapítsuk meg egy ember korát, aki nem tudja, hány éves lehet. Egy alkalommal, amikor kimentünk egy faluba, és vittünk magunkkal ruhákat, cipőket, a vizsgálatok közben ránk törték az ajtót, hogy minél hamarabb megszerezzék a dobozokat. Láttuk, mekkora szükség van ilyesmire, ezért a következő misszió előtt itt, a kórházban is gyűjtöttünk. A kollégák hoztak gyerekruhát, gyerekcipőt, sok hasznos holmit. Szerencsére C17-es szállítógéppel mentünk, abba több tonnányi adomány is befér.”
Egy tábori kórház teljesen önellátó, a víz- és áramellátása is az. Szó szerint gyorsreagálású, mert ott a műtét végére megjavítják az operáció közben elromlott eszközt. Nem kell munkalapot írni, és várni, mikor ér rá a szerelő.
„Koszovóban könnyűszerkezetes épületekben laktunk, nem volt a szobámban katonai vonalas telefon, ezért átmentem a parancsnokságra a híradósokhoz, és jeleztem, hogy szükségem van rá. Mire visszaértem, már láttam, hogy ott a kosaras kocsi. Elkezdték megoldani, mielőtt megtettem volna kétszáz métert…”
Ha valakiben két ennyire stresszes hivatás egyesül, az biztos valami megnyugtató hobbit választ, gondolnánk. Madármegfigyelés, kamarazene, horgászat. Hát nem. Várhelyi Levente vulkánokat látogat, azokat figyeli, fényképezi, oda vezet túrákat szabadidejében.
„Legtöbbször az Etnán jártam, az egyik legjobb barátom, a legkisebb fiam keresztapja szicíliai vulkanológus, sok kalandot éltünk meg együtt. Nagy szerencse, hogy ott voltam 2010-ben Izlandon, amikor az Eyjafjallajökull gleccser alatti tűzhányó kitört, és leállította a légiközlekedést. Én kétszer is ott lehettem abban az időszakban, csoportokat vittem a helyszínre. Amit láttunk, olyat ember nemigen láthatott közelről. Ráadásul egy barátunk felvitt minket a légcsavaros gépével! Még a helyi tévében is szerepeltünk, hogy amikor mindenki igyekszik minél messzebb lenni Izlandtól, mi éppen ott akarunk lenni. Fotóztuk a kitörést, mellettünk a National Geographic dolgozott, és az a kép, ami később a címlapjukra került, megvolt a mi telefonunkon is. Nagy élmények ezek.”
Fotó: Németh Ildikó és dr. Várhelyi Levente
