Egymás megváltástörténetei vagyunk, csak nem tudunk róla, és ez így is van jól.
Naplófüzetek telhetnének meg azzal, hányszor leltem kapaszkodót tárcaköteteidben, versesköteteidben és garázsambientjeidben lidérces, álmatlan éjszakákon. Hányszor nyújtottál vigaszt a bennem rejtőző reszketeg gyereknek – akiről és akihez senki sem tud úgy szólni, mint te. Hányszor vitt magával a Duna sodrása, hányszor nyugtatott meg az erdő zöldesbarna moraja vagy a dómban a kórus elhaló visszhangja. Hányszor értettem meg, hogy a ki nem mondott szavak, a meg nem tett megteendők, a meg nem vallott vallomások úgy kötnek össze bennünket, mint a bükköst a gombák láthatatlan fonala.
Tölgy a réten, mécsfény a lélek éjszakájában, patakcsobogás és szélzúgás.
Itt állok a tükrödben, önnön parányiságommal, veled nevetek a parádés karneválon, a cefet emberi bohózaton, amely az ittlétünket talán a leginkább jellemzi. Veled, egykedvű öniróniával tudok ránézni arra az esetlenségre, ahogy mindennap újra és újra elboltom, ahogy felállok, és újrakezdem.
Talán csak a póztalanság póza ez, talán a legsebezhetőbb kitárulkozás, ami csak az irodalomban történhet.
Sok verseddel, novelláddal ki tudsz szakítani a mókuskerékből, de van egy, amelyik mindig ugyanúgy bepárásítja a szemüvegemet. Be van hajtva ott A csend körei.
Levél egy magyar vizslának a címe, és most, hogy a budakeszi Mol-kút büféjében felcsapom, ott vagyok az ártérszagban, a pipafüstben, a vizslád a vizslám, nedves orra néha a térdemhez ér, a lenyugvó nappal szemben ülünk, én a fatörzsön, a vizsla a fűben. „Láttam a szemedben, hogy tudod, mi történik velem. Én nem tudtam, de azt hittem, ha leírom, akkor talán megérthetem. Együttérzés volt a tekintetedben, szánalom soha, csak valami rezignált és mindenen túli szeretet. Ezt a szót, hogy szeretet, azt hiszem, soha életemben nem írtam le eddig.”
Ott ültem tegnap, az 50. születésnapod előestéjén, az új köteted bemutatóján, amelyről azt mondtad: „Ez az életrajzom. Ennyi.”
Szép volt. Tortát is szeltél. Aztán megittunk egy sört a Dohány utcában, a padon, meséltél T. J.-ről, sztoriztunk az egyházashetyei bivalypörköltről és szajlai volánbuszozásról.
Hazafelé a metrón felcsaptam a friss kötetedet:
„Hiába sírsz utánam, ebből az árnyékból / már sosem lépek ki”
(Muray Gábor)
Hét éve olvasom az interjúidat, recenzióidat és tárcáidat mint olvasószerkesztő. Gondos szövegek. Ha egy íróról, költőről írsz, pontosan írod a kötetcímeket, pontosak az évszámok, az elemzés tárgyszerű, megúszás és mellébeszélés nélküli. Hibátlanul idézel a szerzőktől. Ha tájakról írsz, a földrajzi neveket, a legkisebb patak vagy domb nevét is helyesen írod. Ez komoly ember – ezt gondolja az olvasószerkesztő, ha megadatik, hogy ilyen minőségű szövegeket gondozzon.
Egy jelenségen akadtam fel eleinte: az olvasószerkesztői ízléshez képest soknak találtam a szóismétléseket a szövegeidben. Azokat szeretjük kicserélni, hosszasan keresgélve a megfelelő szinonimát, ami észrevétlenül simul bele a szerző szövegébe. Ha megvan, jön a csöndes diadalérzet, amit minden kollégám ismer. Meglepődtem, mert a te írásaidnál ez a módszer nem működött, szétestek a mondatok. Rá kellett jönnöm, hogy az ismétlés nálad szövegszervező erő. Elneveztem Győrffy-féle gondolatritmusnak. Már várom és megcsodálom őket.
Hét év alatt nem volt hónap, hogy legalább egy tárcádat ne olvastam volna. Akár az óceán partját rovod, akár egy elhagyott málnaültetvény helyét keresed, vagy csak üldögélsz a Duna-parton, megemelő szövegeket kapunk, nincs csalódás. A kerek születésnapon azt kívánom neked, magamnak, magunknak, hogy még sokáig kísérhessünk fölfelé.
(Weisz Teodóra)
Köszönöm. A megbízható higgadtságot az állandó őrületben. Azt, hogy már tudom, mit kell mondani, ha valaki túl magasra rúg egy labdát, és hogy milyenek valójában a váciak. Gyula bát a focipályáról, Oraveczet és a nyolcvan japán kutyanevet, Ambrus Lajost és a beszélő szerszámokat, egy kamasz fiú első szerelmét és a dadogás köreit a csendéi mögött. De legfőképpen a képet, amit magamban így festettem meg: nagy ember nagy léptekkel magányosan járja az erdőt.
(Farkas Anita)
Keveset olvasok, mert a kifogásom sok. Ha mégis, sorokkal, mondatokkal beszélgetek: beszéltetem őket magamban, megnyitom nekik a teret, visszhangoztatom a szóközöket is, műveljenek velem valami jót. Így és ezért olvasok, óvatos vagyok. A csend köreinél azt éreztem: végre. Otthon vagyok ebben a hűvös lázzal izzó világban. Aztán a versek. Köszönöm minden megírt karakteredet, magamban hordozom őket. Köszönöm, ahogyan látni tanítasz szándéktalanul.
(Klementisz Réka)
Hat évvel ezelőtt, első munkahelyem számomra egyik legkedvesebb feladataként József Attila-díjasainkról készült portrévideókat válogattam. Kedves – kívülről persze unalmasnak tűnő – feladatként emlékezem rá, mert nem kevés, a magyar szakos képzés kánonjából kimaradt sorral, művel, arccal találkoztam. Volt, akit egy életre megjegyeztem. A világjárvány idején még inkább elengedhetetlen közösségi médiás jelenléthez minden videóhoz kiemeltem egy-egy részletet. Visszakerestem, Győrffy Ákostól ezt, a Havazás Amiens-ben kötetből:
,,Találkozni a régen elveszettel. Itt lakik / közel. Minden szavam, a szavaim a zöld / vérben sokfelé. Sem fent, sem lent. / Az ismert irányokba nem mozdulhatok.”
Akkor, mottóként mindenhez hozzátettük: #azirodalomösszeköt
Jó lenne, ha tényleg így lenne.
Egy pozitív példám mindenesetre van rá: néhány évvel később a fent idézett sorok szerzőjével együtt dolgozhatunk. Ez öröm, ajándék. Isten éltessen sokáig, Ákos!
(Demeter Anna)
