A budapesti gyógyfürdők világát sajátos aura lengi be, mindegyiknek megvan a maga külön hangulata és törzsközönsége. Vannak, akik a Gellértre esküsznek, mások a Lukácsra, megint mások a Széchenyire vagy a Rudasra. A komoly fürdővendégek ragaszkodnak választott helyükhöz, csak oda járnak, másik fürdő szóba sem jöhet. Vannak a termálosok, a szaunások, az úszók, akik csak a meleg vízben ázni, a forró gőzben merengeni vagy a hideg vízben tempózni járnak egyik vagy másik fürdőbe, és szigorúan csak oda. A törzsvendég arról ismerszik meg többek között, hogy még a kabinjához, az öltözőszekrényéhez is ragaszkodik. Az sem ritka, hogy még a születés- és névnapokat is a fürdő büféjében vagy parkjában ülik meg ezek a sokszor nagy múltú, összeszokott társaságok.

A fürdőkultúra évezredes múltra tekint vissza, és korántsem csak arról szól, hogy az ember beül a meleg vízbe, és jól érzi magát. Hogy nagyjából miben áll a lényege, arról Márai Sándor – aki a Lukácsba járt 1948-as emigrációjáig – így ír: „Amikor csak teheted […] menj el a hővízű közfürdők valamelyikébe, hetenként kétszer-háromszor. A fürdőzés nagyon régi emberi szokás, s nemcsak a testet edzi és üdíti, hanem a lelket is. Fürödj lassan, tested törvényei szerint, megfontoltan és ráérően. A gyógyvizek átjárják a tested és élénkítik lelked, megnyugtatják munkától és világtól elkínzott idegeid. A gyógyfürdők afféle nedves kolostorok, ahol zavartalanul átadhatod tested és lelked a józan és méltányos pihenésnek. A kénes, vasas vizek a bőr pórusain át hatnak a belső szervekre és idegrendszerünkre; a fürdő légköre, a fátyolos-párás környezet megszabadít a külső világ olcsó képzeteitől. Fürödj tehát rendszeresen és módszerrel, mint a rómaiak.”

Hát ez az, erről van szó. A fürdők, ezek a „nedves kolostorok” megszabadítanak a külső világ olcsó képzeteitől. A fürdőben úgy érezheti az ember, hogy nem ebben a világban tartózkodik, hanem valami furcsa, köztes létben. Egy olyan térben, ahol átmenetileg nem vonatkoznak rá a mindennapi élet unásig ismert szabályai. A fürdő az elvonulás, a magányos elmélkedés helye, de helye az együttlétnek, az önfeledt vagy nagyon is komoly beszélgetéseknek is. Alkatunk szerint választhatunk közülük. Az előbb idézett Márai még évtizedekkel emigrációja után, már idősen az Egyesült Államokban is arról ír egyik naplójában, hogy a Lukáccsal álmodott, negyven éve járt ott utoljára, és mennyire hiányzik neki. A budapesti fürdővilág számos író életének meghatározó eleme volt Máraitól Vas Istvánon, Ottlik Gézán és Jékely Zoltánon át Kertész Imréig. A Lukács fürdő például – többek között – az egyik legnagyszerűbb magyar regény, az Iskola a határon egyik helyszíneként vonult be az örökkévalóságba. A regény kezdőjelenetében a Lukácsban járunk 1957-ben. „Csakugyan meleg volt ezen a júliusi napon, ezerkilencszázötvenhétben. Néztük az emberek szép pucér hasát, de leginkább a lányokét. Tömérdek honfitársunk sütkérezett az uszoda három nagy napozóteraszán; a padok, fekvőágyak mind el voltak foglalva persze. Egy csöppet sem utáltam ezt a nagy tömeget most. Fürdőnadrágos öregek, fiatalok ingerültség nélkül, sőt túlzott udvariassággal vártak sorukra a zuhanyozóknál. Csupa jóakaratot éreztünk egymás iránt. Mintha szinte a szeretetünket akarnánk szégyenlősen álcázni ezzel a túlzott, nagyvilági udvariassággal.”

Az irodalmi példákat, idézeteket napestig lehetne sorolni, és miközben sétálok az egyik sajátos szentélyben, a gyógyvizek híveinek templomában, azaz a Széchenyi fürdő, vagy ahogy a törzsvendégek hívják, a Szecska zegzugos folyosóin, magam is arra gondolok, hogy milyen jó lenne rendszeresen megmerítkezni ezekben az áldott és misztikus vizekben, kilépve a túlságosan józan és gépies világ útvesztőiből. Mesélik, hogy a Széchenyi vize sokak szerint afrodiziákum, jótékony hatással van a férfierőre, ami persze nincs bizonyítva, de ettől még lehet igaz. Ahogy jótékonyan hat a közeli állatkert vízilovaira is, akik abban a szerencsében részeltetnek sok évtizede már, hogy a gyógyvízben úszkálhatnak, ami rájuk nézve is áldásos hatásokkal jár.

Kinézve a pihenőterem ablakán az is eszembe jut, hogy az én életemben is milyen jelentőséggel bír a gyógyfürdő. Lassan negyedszázada már, hogy egy tavaszi estén egy barátom javasolta, menjünk el a Rudasba, ahol éjszakai fürdőzés lesz. Ez a fürdőzés (és éjszakai buli) nem volt egészen legális, egy ottani alkalmazott engedte be az érkezőket némi pénz ellenében egy hátsó ajtón. Lámpák sehol nem égtek, csak mécsesek mindenütt, amitől az amúgy is egészen elvarázsoltnak tűnő helyszín csak még sejtelmesebbé vált. A már az Árpád-korban ismert gyógyforrás fölé emelt fürdő amúgy is az egyik legszebb az egyébként erős felhozatalban. A medencék partján mindenütt mécsesek égtek, halk zene szólt, a résztvevők is halkan beszélgettek. Úgy éreztem magam, mintha évszázadokat repültem volna vissza az időben, Az Ezeregyéjszaka meséinek igéző kulisszái közé. Ahogy ott üldögéltünk a barátommal a vízben – nagyvilágiasan még pezsgőt is kortyolgattunk közben –, egyszer csak egy lány bukkant elő a félhomályból. A barátom főiskolai csoporttársa volt. Elkezdtünk beszélgetni, és már hajnalodott odakint, de mi még mindig beszélgettünk. És azóta is beszélgetünk. Ez a lány lett a feleségem.

Sosem voltam rendszeresen fürdőbe járó ember, amit részint bánok, részint nem. Mindig is inkább a vadvizekhez, a folyókhoz vonzódtam, számomra a Dunában úszás jelenti a vízben létezés netovábbját. Bár, ha jobban belegondolok, a gyógyvizek is vadvizek. A bolygó belső hője hevíti ezeket a vizeket évmilliókon át a mélyben, egy számunkra elképzelhetetlen világban. Azért nem bánom mégsem, hogy csak ritkán vetődöm el gyógyfürdőbe, mert így minden egyes alkalom ünnep, egyfajta beavatás, némi túlzással: szakrális aktus.

Köszönjük Réffy Edit, a Budapest Gyógyfürdői és Hévízei Zrt. kommunikációs munkatársa és Szabó Bea, a Széchenyi fürdő üzemeltetési csoportvezetője segítségét a cikk létrejöttéhez.