Bősze Ádám szerzetesjelöltként tanult teológiát, a Zeneakadémián zenetudomány szakon diplomázott. Zenetörténész, aki a médiában töltött évtizedek után most az országot járja, hogy előadásaival közel hozza a klasszikus muzsika világát az emberekhez. A Staféta negyedik interjúját Pindroch Csaba neki feltett kérdésével kezdjük.
Mi lelkesíti a munkájában, és hogyan talál rá az új irányokra, feladatokra?
Számomra a közönséggel való személyes találkozás az éltető erő. Amikor televíziós és rádiós műsorokat vezettem, hiányzott a valódi kapcsolódás a nézőkkel és a hallgatókkal. A stúdióban a kamera optikájának vagy a mikrofonnak beszéltem, és nem láttam, hogy az emberek hogyan reagálnak a szavaimra. Amióta előadásokat tartok, kialakult bennem az érzékenység a közönség reakcióira. Tudom, milyen témák, milyen hangnem, milyen zenei arányok és vizuális megoldások működnek, és ezek az élmények irányítják a munkámat. Az előadások tartalmához folyamatosan készülök, de a zenetörténetről való megszólalásmódom még a Bartók rádiós időszakban alakult ki, amikor felismertem, hogy csak akkor tudok hitelesen beszélni, ha őszintén, önmagamat adva szólalok meg. A kapcsolódás mellett szükségem van az elvonulásra is, az antikváriumomban kották tudományos feldolgozását végzem, és amikor könyvet írok, akkor sincs előttem a közönség, de azért szoktam arra gondolni, hogy egy-egy kifejezésemre hogyan reagálnának. Az is lelkesít, hogy azzal foglalkozhatok, ami érdekel. Bármi más lenne a munkám, a nap végén akkor is zenetörténeti könyveket vagy szépirodalmat olvasnék. Külön öröm, hogy az olvasmányélményeimet megoszthatom a közönséggel.
Saját élmény miatt vált fontossá, hogy a fiataloknak is megmutassa a klasszikus zenét?
Igen, azért határoztam el, hogy az országszerte tartott előadásaim alkalmával önkéntesen vállalok rendhagyó énekórákat is a helyi középiskolákban, mert engem gimnazistaként ért az az életemet gyökeresen megváltoztató élmény, hogy felfedeztem a klasszikus zenét. Ez a korosztály még érzékenyen reagál az újra, hiteles számára az őszinte beszéd. Mindig elmesélem a saját történetemet, megmutatom a klasszikus zene világát, és talán azért, mert érzik, hogy én mennyire odavagyok érte, ők is érdemesnek tartják arra, hogy kíváncsian körülnézzenek benne. Szeretném elindítani a zenetörténeti sétából, zenészekkel való találkozásból, kreatív játékból, hangverseny-látogatásból álló egész napos programomat is, amelyre szintén középiskolások pályázhatnak majd.
Melyik az a zenemű, amelyhez személyesen kapcsolódik, amely fontos szerepet játszott, játszik az életében?
William Byrd négyszólamú miséjének Agnus Dei tétele vált sorsfordítóvá számomra. Amikor nem sikerült a felvételim a Zeneakadémiára, a ferences szerzetesrendben az elöljáróim azt javasolták, hogy felejtsem el a zenei továbbtanulást, legyek német–magyar szakos tanár. Két hétre elfelejtettem a zenét, és a felvételire készültem, de kaptam egy kazettát az egyik szerzetestársamtól, rajta az Agnus Dei tétellel, és rongyosra hallgattam. Beleszerettem a műbe, a korszakba, és ráébredtem, hogy zene, zenetörténet nélkül nem tudok meglenni. Mindez olyan erőt adott, hogy odaálltam az elöljáróim elé, hogy gondoljuk át, milyen irányt válasszak. Ekkor ők mondták, hogy a Zeneakadémián van zenetudomány szak is, próbáljam meg azt.
