Elismert színész és négygyermekes családapa. Pindroch Csaba harminc éve van színpadon, és húsz éve él boldog házasságban. A Staféta harmadik interjújának első kérdését Sena Dagadu tette fel neki.
Hogyan tud jelen lenni a hétköznapokban?
Három módon vagyok jelen a világban: a hivatásomon keresztül, a családomban és a mindennapjaimban. A hétköznapokban a jelenlét a szó legnemesebb értelmében azt jelenti, hogy észrevesszük a minket körülvevő jeleket – ki-ki a hite szerint: van, aki ezeket az isteni vezetésnek, más a sors üzenetének nevezi. Ezekre a jelekre a múltunkból, lelkiismeretünkből, igazságérzetünkből és habitusunkból fakadóan válaszolunk. Teljesen mindegy, hogy szociális érzékenység, krisztusi szeretet vagy más belső iránytű vezet minket, a lényeg, hogy képesek legyünk kilépni a komfortzónánkból és segíteni másokon. Hogy ebben a közös térben, ebben a nagy közös levegőben, amelyben együtt élünk, valóban jelen legyünk: ne bántsuk, ne zavarjuk egymást, és ahol lehet, segítsünk. A hivatásunkban, a családunkban és a hétköznapi közéletben egyaránt akkor vagyunk igazán jelen, ha figyelő, odafigyelő állapotban élünk.
Sokan mondják, hogy a színészet a teljes jelenlét művészete. Mit jelent ez a gyakorlatban, és hogyan valósítja meg a színpadon?
A színpadon a figyelem akkor válik élővé, ha tiszteletben tartjuk a nézők idejét. Ehhez teljes felkészültség kell: alázat a mű iránt, amit átadunk, sok gyakorlás és a csendes magabiztosság, amely abból születik, hogy az ember addig csiszolta az anyagot, amíg annál jobbat már nem tudott létrehozni. Forró szív, hideg fej – ez egy szakma. A színpadon a jelenlét sűrűbb, más frekvencián rezeg, mint a hétköznapokban, és bár az ember már nem érzékeli külön, végig felelősséget visel a közönség figyelméért és idejéért.
Szülőként milyen a valódi jelenlét otthon? A gyerekek tanították már arra, hogyan kell lelassulni vagy másképp figyelni?
Igen, folyamatosan tanulok tőlük. A családban való jelenlét nem pusztán azt jelenti, hogy fizikailag otthon vagyunk, és látnak minket, hanem azt is, hogy valóban figyelünk a szeretteinkre: a szavaikra, a rezdüléseikre, arra, ami kimondatlan marad. Hogy nem toljuk félre őket azzal, hogy „most nem érek rá”, hanem valódi válaszaink és tetteink vannak hozzájuk és irántuk. A legkeményebb munka gyakran otthon zajlik: a ránk bízott emberekről való gondoskodásban. Vagy egyszerűen abban, hogy úgy vagyunk jelen egymás életében, hogy az mindenkinek jó legyen.
A digitalizálódó világban hogyan érhetjük el ezt?
A jelenkor olyan, mint a nagy korszakok lezárása előtti utolsó pillanat: a betetőzés előtti örvény, amelybe belekerülünk, és ahol küzdenünk kell. Lehúz a mélyre, próbára tesz, hogy letisztuljon, mi igaz és mi hamis. És amikor kidob magából, már tudni fogjuk a különbséget, mert nem a monitorunkon vagy a telefonunk képernyőjén, hanem a saját szemünkön keresztül nézzük a világot, hogy teljes valójában érzékeljük.
Pindroch Csaba stafétaátadó kérdése a negyedik alanyhoz, Bősze Ádámhoz: Mi lelkesíti a munkájában, és hogyan talál rá az új irányokra, feladatokra?
