A ma már természetesnek számító közvilágítás hazánkban először Budán 1777-ben jelent meg, Pesten pedig 1790-től működtek repceolajjal laternák. Igazi előrelépést a világítás történetében a gáz, vagy ahogy eleinte nevezték, a légszesz hasznosítása jelentett a 19. század elején. Az európai városlakók az 1800-as évek kezdetétől élvezhették a gázvilágítás előnyeit. 1802-ben London egyes részeit már ezzel világították – a Westminster hídon égett először gázlámpa –, hogy 1812-re már általánossá váljon a városban. Párizsban 1817-ben, Berlinben 1826-ban, Bécsben pedig 1833-ban jelent meg ez a világítási mód.

A gázvilágítás hazai elterjedésében nagy szerepe volt Széchenyi Istvánnak. 1815-ben Angliából hozatott egy gázfejlesztő készüléket, amelyet nagycenki kastélyában működtettek. A keleti kapulábaknál nagy üveggömbökben égett a gáz, és az előcsarnokban, a termekben, szobákban is gázégők szórták a fényt. Pesten az első gázlámpás a Magyar Nemzeti Múzeum oldalán gyulladt ki 1816-ban, Tehel Lajos bölcseleti és orvosdoktornak, a múzeum érdemes tagjának hála. Kappel Frigyes bankár 1827-ben már gázzal világított Bálvány utcai házában, példáját hamarosan több pesti nagykereskedő követte. Egy vállalkozó Pest és Buda utcáin már 1846-ban be akarta vezetni a gázvilágítást, de a városok vezetői ezt még korainak találták. Egy másik társaság nem sokkal később újabb ajánlatot tett a pesti gázvilágítás bevezetésére, s már a szerződést is elkészítették, de a forradalom és szabadságharc miatt a megvalósítás kútba esett.

Szenzációnak számított, hogy a Pesti Magyar Színház 1837. augusztus 22-ei megnyitása után néhány héttel már gázzal világítottak az épületben. A szükséges eszközöket, lámpákat Weber Antal pesti polgár készítette, és a világításra ügyelő első mester is ő volt. A színház gázvilágításáról Jókai Mór is megemlékezik egy 1900-as írásában: „Ennek a gáznak egy kicsit áporodott savanyú káposzta szaga volt, de eltűrtük azt, nemzeti büszkeségből.”

Jókai szerette és követte a technikai újdonságokat, tőle tudjuk azt is, hogy a színháznak saját „gázfőzője” volt. Erre azért volt szükség, mert a kőszénből nyert világítógáz előállításakor több olyan anyag keletkezik, amely éghetetlen, akadályozza az égést, esetleg ártalmas az egészségre. A világítógázt először ezektől meg kellett tisztítani, mégpedig a következő módon:

Kívül az udvarban állt egy óriási vasmedence, amiben víz állt. Ez kellett a gázfőzéshez. A szabadságharc alatt Hentzi bombái a Nemzeti Színházat is fölkeresték. Egy százötven fontos ott csapott le a színház udvarán; de a magyarok Istene úgy intézte, hogy a bomba éppen a víztartó medencébe bukjék bele, ahol a víz megfojtotta. Ha egy ölnyivel odább esik, az egész színházat felgyújtja, porrá égeti.

Hogy mekkora kuriózumnak számított a színház gázvilágítása 1837-ben, jól mutatja, hogy közvilágításra Pesten először 1856 decemberében, Budán 1862-ben használták a gázt. 1856 karácsonyán a Kerepesi – a mai Rákóczi – úton és a Belvárosban gyúltak ki az első utcai gázlámpák. Sokáig volt a főváros jellegzetes alakja a lámpagyújtogató, aki esténként botjával sorra gyújtotta meg a gázlámpákat, nappal pedig a búrákat tisztogatta.

A Vasárnapi Ujság 1857. márciusi számában arról számolt be, hogy a vidéki látogató a városban immár „szép s izletes, Pest valódi ékességeül szolgáló uj lámpákat”, a szélesebb utcákon a kocsiút és a járda közt kétoldalt elnyúló lámpasort talál, a Nemzeti Színházból kilépve pedig „ugy szólván fénytengerben megy haza, mi rá nézve annál föltünőbb, ha visszagondol az ezelőtt csak imitt-amott veres lánggal pislogó olajlámpák takarékos világára”. Nem mindenki volt azonban elragadtatva az újítástól, sokan – főleg az idősebb nemzedék tagjai – kifejezetten idegenkedtek tőle.

Az sem volt általános tapasztalat, hogy világosabbak lettek volna az utcák, sőt. A Pesti Napló 1856. karácsonyi számában például ezt olvashatjuk: „E jótékony intézmény behozatala nagyon igazolta ama közigazságot, hogy mindennek nehéz a kezdete. A helyett, hogy mint más vivmánya a leleményes észnek lelkesült éljenektől üdvözölve jelenhetett volna meg, még mindenapig guny, élcz és inkább nevetség, mint diadal tárgya volt. Tegnapelőtt este pedig a belváros utczáin annyit tapasztaltunk, hogy ha egymásba nem ütközik is az ember, de mindazonnal még a hitelezők előli menekülésre a fenmaradt homály elegendő palástot nyujt. No de hiszük majd e langok is fehérebbek és világitóbbak lesznek.” Ez később így is lett, de amíg nem találták fel az Auer-harisnyát, a pillangószárny alakú gázlángok csak halvány, sárgás fényt sugároztak.

1856-ban Budapesten a Lóvásár – a mai Köztársaság – téren kezdte meg működését az első hazai, Kapferer–Stefani-féle gázgyár, majd hamarosan hasonló célt szolgáló üzemek épültek a Józsefvárosban, a Ferencvárosban, Budán, Óbudán és Újpesten is. Ezek létrejötte után már az intézményeknek, így a Nemzeti Színháznak is, tőlük kellett beszerezniük a világításhoz szükséges légszeszt. Kiépített gázvezeték hiányában eleinte óriási bőrtömlőkben hordták a színház tartályába.

Dohogás ide vagy oda, a polgárok a gázvilágítás sok előnyét tapasztalták meg a gyertya- és olajvilágításhoz képest. Egyrészt a gáz használata olcsóbb volt, mint az olajé, főleg nagy terek bevilágításánál, másrészt a gázláng négyszer erősebb fényt adott, mint a gyertya.

Emellett sokkal biztonságosabb volt – persze csak ha időben elzárták a csapokat. Ez nem mindig sikerült. 1864-ben hatalmas gázrobbanás volt egy Váci úti emeletes ház üzlethelyiségében, a leomló falak alatt öt ember vesztette életét.

Jókai is megemlékezik egy gázhoz kötődő balesetről, amikor majdnem lángba borult a Nemzeti Színház – neki volt köszönhető, hogy nem történt katasztrófa. „Macbethet adták, valamennyi színfaltoló, masiniszta mind el volt foglalva a kísértet-királyok tologatásával. Egyszer csak észreveszem, hogy egy színfali gázlámpa csövének a csavarja kiesik, s arra a tág lyukból karvastagságnyi lánggal tódul elő a gáz. Csak egy percnyi habozás, tétovázás, s az a gázláng felcsap a zsinórpadlásig, s a színpad lángba borul. Én azonban nem vesztettem el a lélekjelenlétemet. 1861 volt az év, magyar ruhát viseltünk: hirtelen lekaptam a fejemről az asztrakán süvegemet, s egy pillanat alatt elfojtottam vele a kiömlő gázlángot.”

Nyitókép: Egy lámpagyújtó meggyújtja az utcai gázlámpát egy ködös téli estén. Budapest, 1960, MTI.