A könyvbemutatón azt mondta, nemcsak a teljesítménye, de emberi értékei miatt is jó Lovász Lászlóval interjút készíteni. A jelentős életmű és az emberi minőség gyakran jár együtt?
Egyáltalán nem. Elég csak azt a nevet említenem, aki a magyar matematikának nagy szomorúságot okozott, Carl Friedrich Gaussét. Neki küldte el Bolyai Farkas a fia által írt Appendixet, amit Gauss úgy dicsért meg, hogy abban nem volt köszönet. Azt mondta, szép munka, de a benne foglaltak megegyeznek az ő évtizedekkel korábbi meditációival. Ha egyértelműen mellé áll, és a helyén kezeli a művet, talán nem alakult volna olyan tragikusan Bolyai János sorsa. Három interjúkötetem jelent meg matematikusokkal, több külföldi nagyság szerepelt bennük, sok történettel. Emlékszem, az egyik ország nagy tudósa mondta hazája akkori nagyhatalmú matematikus fejedeleméről, hogy olyan ember, aki gyerekként meggyújtja a macska farkát. Lovász Lászlóra épp az ellenkezője igaz: emberi kvalitásai, jelleme erősítette a tehetségét.
A kötet szinte valamennyi Lovász László interjúja a Természet Világa folyóiratban jelent meg. Évtizedekig dolgozott ott szerkesztőként, majd főszerkesztőként. Eredetileg is újságírónak készült?
Tanár akartam lenni. Édesanyám is tanár volt, évtizedeken át tanított matematikát és fizikát Lajosmizsén. Határozott, de nagyszívű pedagógus volt, a nővérem az ő hatásra lett fizikus, én pedig matematika-fizika szakos tanár. Elég jól ment a tanítás, a diákok is szerettek, mégis úgy alakult, hogy az ELTE dékáni hivatalába kerültem. A hetvenes évek elején oda jött be egy idős úr, aki matematika-fizika szakos szerkesztőt keresett a Természet Világa folyóirathoz. Ő volt Dala Laci bácsi, akit Szily Kálmán után a második lapalapítónak tekintek. 1957-ben, a forradalom után ő helyezte vissza a régi alapokra a lapot, amely egyébként a világ egyik legrégebbi tudományos ismeretterjesztő folyóirata. Fiatal, lelkes szerkesztőként tele voltam ötlettel, ezek jó részét sikerült is megvalósítanom az évek során. Interjúkat készítettem, kerekasztalvitákat szerveztem, például a tudományos megismerés határairól, a természettudományok esztétikumáról. Einstein születése századik évfordulójára rendezett emlékestünkön, teljesen megtelt a Kossuth Klub nagyterme, akiknek nem jutott hely, a fal mellett álltak, úgy hallgatták az előadókat.
Milyen volt a szerkesztőségi élet?
A Hírlapkiadó a Gyulai Pál utcai épületében volt, a Ludas Matyi, a Képes Újság és a Magyarország szerkesztőségével együtt. Kis cellaszobáinkba az íróasztal, két szék és egy kis szekrény is csak szűkösen fért be, de mindenki ajtaja nyitva állt.
Minden újságírónak vannak emlékezetes, nagy visszhangot kiváltó interjúi. Mondana néhány példát?
Már első alkalommal igazi „nagyvadat” cserkésztem be, a Nobel-díjas Paul Diracot, a kvantumelmélet egyik megalkotóját. A sógorom a KFKI-ban dolgozott, ő segített tanácsaival. Mondhatom, a nagy tudóssal meggyűlt a bajom, szófukar emberként jobbára csak igennel és nemmel válaszolt a kérdésekre. Valamit azért sikerült kicsikarni belőle, sokan fel is figyeltek az interjúra, hiszen másnak nem nyilatkozott.
A könyvbemutatón mesélte, hogy Dirac felesége Wigner Jenő egyik húga, Margit volt.
Ő egyezett bele, hogy interjút készíthessek a férjével. Nagy csokor virágot is vittem neki. A beszélgetés során készült képeken azonban nem akart szerepelni. Összenéztünk a fotóssal, Szigeti Tamással, mert nem akartuk kihagyni ezt a lehetőséget. Nem is kellett volna erről az első, már-már sikertelen interjúról ennyit beszélnem, de ennek köszönhetem Vekerdi Laci bácsi barátságát, aki gratulált, és később is odafigyelt a munkáimra. Amire még nagyon büszke vagyok, az a Simonyi Károlyról készített életinterjú-kötet.
… aki tudósként, polihisztorként jóval több, mint Charles Simonyi édesapja.
Nagy formátumú tudós és ember volt, 1978-ban jelent meg A fizika kultúrtörténete című könyve, a köztudatba azzal robbant be. Szerettem volna interjút készíteni vele, de ő akkor már kezdett falakat húzni maga köré, sok támadás érte az ötvenhatos szerepvállalása után. Ez a könyv tulajdonképpen menekülő út volt a számára. Kunfalvi Rezső bácsi, folyóiratunk hűséges régi szerzője, Simonyi Károly jó ismerőse vitt el hozzá. Így készülhetett el az első interjúm vele.
Elégedett lehetett vele, mert ezután hosszú életútinterjúra is sor került.
Nyári szünetben jártam be hozzá a Műegyetemre, hetenként egyszer. Mondhatom, életem egyik nagy élménye volt, mert a szakmán kívül sok bölcsességet osztott meg velem. Tizenhat órányi anyagot rögzítettem hangszalagra, spirálfüzetekbe írtam le, és majdnem egy évig dolgoztam rajta. Amikor elkészültem, a jóleső érzés mellett kis szomorúságot is éreztem, hogy befejeződött. De nem lett vége. Kari bácsi bizalmába fogadott, és később, egészen a haláláig még több, hosszú interjút készítettem vele. Ezeknek a beszélgetéseknek az összefűzéséből született meg a De mi az igazság… című könyv.
Az Akadémián azt mondta, szeretne Lovász László feleségével is beszélgetni, ahogy Simonyi Károly özvegyével annak idején. Kevesek figyelme terjed ki arra, akinek társként fontos szerepe van az életműben.
Zsuzsa asszonnyal Kari bácsi halála után is megmaradt a jó kapcsolat. Rendkívül művelt nő volt, a maga területén – francia, spanyol, könyvtárszakon végzett – ugyanúgy sokra vihette volna, mint a férje. Miután beteg lett, az orvosa javasolta, hogy feltétlenül készítsek interjút vele is, így jöttek létre ezek a beszélgetések. Huszonhat órányi! Elkezdtem dolgozni rajta, de azt éreztem, agyonnyom engem ez az anyag, így nem fejeztem be. Időközben ő is meghalt. Másfél éve arra jutottam, rendezem ezt az adósságot, hiszen annyi érték van ebben a szövegben is. Zsuzsa asszony vagány hölgy volt, felnézett a férjére, azt mondta, ha beült egy előadására, ugyanazt érezte, mint Mozart zenéjének hallgatása közben. Ugyanakkor elmesélte azt is, hogy mivel tudta őt bosszantani Kari bácsi. Gyakori és érthető ez a kettősség. Elkészült az írás, egy gondom volt csupán, hogy kivel autorizáltassam, hiszen Zsuzsa asszony már nem élt. A két fiának mutattam meg, boldoggá tette őket, hogy az édesanyjuk gondolatai és történetei megjelennek a nyilvánosság előtt. Ez az interjú is a Forrás folyóiratban jelent meg, most azt tervezem, hogy a Simonyi Károllyal, a feleségével és a két fiával készített interjúkból is lesz egy külön kötet.
Többször elhangzott a Forrás neve, ami irodalmi folyóirat.
Mondhatni, mániám volt, hogy az interjúimat irodalmi lapokban is elhelyezzem, így megszólítsam velük a humán oldalt is. Büszke vagyok rá, hogy a Simonyi-interjú után üzent Nemes Nagy Ágnes, nem írnék-e az Újhold évkönyvbe is valamit. Akkor dolgoztam a Bay Zoltánnal készülő interjún, azt vittem el neki, elég nagy izgalommal. Személyesen, mert akkoriban e-mailen küldözgetésről még szó sem volt. A Joliot-Curie (ma Királyhágó) tér sarkán lakott, ott fogadott, egy nagy fotelben ülve, szigorú arccal kezdte olvasni a kéziratot. A szöveg egy Baudelaire idézettel kezdődött: „Óh, mily nagy is a föld a lámpák fénykörében, s ha már emlékezünk, mily kicsiny a világ!” Ezt olvasta el először, rám nézett, és ellágyult az arca. Gratulálok, mondta, igazán szép kezdő idézetet választott.
Lovász László mondta, hogy Gyuszinak mindig szívesen adok interjút, mert ellentétben a legtöbb újságíróval, ő jókat kérdez. Hogyan lehet úgy kérdezni, hogy a tudós is elégedett legyen, a laikus olvasó pedig értse, miről van szó?
Interjúimmal a tudományt művelő ember igazi értékeit szeretném bemutatni, közvetíteni. Nem is a végeredményt, az ott van szépen, kicsiszolva, hanem ami ennél sokszor érdekesebb: az oda vezető utat, a kacskaringókat, a megtorpanást, az izzadságos erőfeszítést, az éjszakai felriadást, amikor felbukkan egy ötlet. A matematika népszerűsítésében az a nehéz, hogy sokszor már a téma és az alapfogalmak elmagyarázása is külön kurzust igényelne. Lovász László ebben is nagymester. Úgy tud a legelvontabb matematikai kérdésekről is beszélni, hogy érezteti a mélységeket, ugyanakkor láttatja is velünk a problémát, megoldásának lényegét. Nem szószátyár típus, ami nem könnyíti meg az interjúkészítő dolgát, ugyanakkor nyomdakész pontossággal fogalmazza meg gondolatait.
A közösségi média felhangosítja az áltudományt, az összeesküvés-elméleteket, nő a bizalmatlanság a tudósokkal szemben. Mit gondol az ismeretterjesztés jövőjéről?
Nagyon nehéz kérdés… Annak idején nekünk, a Természet Világának volt először honlapja a hazai ismeretterjesztő lapok között, nyitottan fogadtuk az újdonságokat. Amikor Charles Simonyi az űrutazása közben rádiókapcsolatot létesített a diákjainkkal, azt a mi oldalunkon keresztül lehetett követni. Most azt látom, szűkülő csapatok dolgoznak mindenhol, ez nyilvánvalóan a színvonal rovására megy. Lehet, hogy konzervatív vagyok, de akkor is úgy vélem, hogy a „szép” új internetesvilágunk által kínált leehetőségek mellett is szükség van a nyomtatott lapokra. Amiket kézbe vehetünk, lapozgathatunk, és néha még olvasunk is.
