Nem sokszor akad rá példa, hogy egy magyar rendező filmje a Müpában debütáljon, méghozzá egyenesen a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, amelynek a befogadóképessége – több mint ezerötszáz fő – bőven meghaladja a legnagyobb hazai mozitermekét. Ahogyan arra sem, hogy mindez egy dokumentumfilmmel történjen meg, amit a közönség szűnni nem akaró tapssal ünnepel a végén. Abszolút megérdemelten.

És nem csak azért, mert az alkotás „főszereplője” a pár nappal ezelőtt 100. születésnapját ünneplő Kurtág György, a világ hatodik leghallgatottabb élő zeneszerzője, aki ráadásul egy ideje megint Magyarországon, közelebbről a Budapest Music Center tetőtéri apartmanjában él – és dolgozik rendületlenül.

Hanem a saját jogán is. A Berlianalén 2021-ben a Természetes fény című háborús mozijáért Ezüst Medve díjat nyert Nagy Dénes kitűnő választás volt arra a korántsem egyszerű feladatra, hogy a február 19-i századik születésnap tiszteletére és az ahhoz kapcsolódó szerteágazó programsorozat koronájaként szülessen egy olyan mozgókép, amely képes rá, hogy egy kivételes ember portréját hasonlóan kivételes módon rajzolja fel.

A négy éven át forgatott Kurtág-töredékek pedig még ennél is messzebbre merészkedik: azt kutatja, az emberi lét alkalmas-e rá, hogy a láthatón-hallhatón túli valóságot a maga teljességében befogja. Valahogy úgy, ahogyan maga Kurtág György fogalmaz egy ponton: „A tanításban az történik, hogy azt nyomozzuk, mi a valóság.”

A kurtági tanítás mibenlétéről pedig nem egy szemléletes – és olykor humoros – példát láthatunk a közel két óra alatt. A világ minden tájáról érkező zenészekkel a mester nagy figyelemmel, türelemmel, tisztelettel, de meglehetős szigorúsággal bánik. Ez a szigorúság azonban soha nem a személynek szól, hanem éppen a fent említett, a zenén túli valóság közelébe szeretné juttatni az előtte ülőket – a háttér, a magánélet, a különsztori itt egy pillanatig nem érdekes.

Ahogyan nem érdekes a filmben sem. A mesét Nagy Dénes nem a hagyományos módon, kronologikusan, a legfontosabb szakmai-magánéleti állomások egymás utáni felsorolásával és „beszélő fejek” segítségével szövi, mégis sokkal közelebb visz minket az alanyához, mint az ilyen típusú dokumentumfilmek nagy része. Ez azt is jelenti, hogy szinte végig a jelenben vagyunk, a tökéletes felütést jelentő kezdőjelenet révén – Kurtág a zongoránál ül, és ebédre való felszólítás ide vagy oda, addig nem mozdul, amíg nincsenek a rendelt helyükön a hangok – in medias res belecsöppenve a zeneszerző manapság is hihetetlenül tevékeny mindennapjaiba.

Ezek bemutatását ugyanolyan töredékesen szabdalják fel a lassú, lírai, a természeti elemek (víz, part, felhő) beemelésével szinte meditatívvá váló képsorok, mint ahogyan a gazdag zeneszerzői életmű egy része is ilyen töredékekből áll. Az egyes etapok jól megválasztott bevezető idézetei – sok más mellett Hölderlin-, Kafka-, József Attila-, Pilinszky-, Rilke-sorok – egyszerre reflektálnak erre, villantják meg a műfajoktól független zseniség természetrajzát, illetve univerzálisan a lét különösen fiatalabb korban őrjítőnek tetsző befoghatatlanságát.

A rendező nagyon jó egyensúlyérzékét dicséri azonban, hogy sem képileg, sem a zenében vagy a szövegben nem billenti el a mérleget a pusztán metafizikai eszmefuttatások felé.

A kételyt és a perfekcionizmust egyszerre ugyanolyan érvénnyel magában hurcoló Kurtág György lassan emberként is megszületik előttünk a maga hibáival, megbánásaival és időskori belátásaival.

„Szadista apa voltam, négytől tízéves koráig mindennap adtam egy pofont Gyurinak, amíg egyszer fel nem lázadt” – idézi fel például érezhető megrendültséggel, minderre pedig egy későbbi, apa-fia közötti csipkelődős, mégis szeretettel teli jelenet felel. Hasonló jellegű kontrasztból még van egy pár, szintén rímelve a kurtági univerzumra, ami – mondja már Nagy Dénes – „tele van ellentétekkel: a felhőszerű nagy puhaságba, lágyságba, ködszerű gomolygásba egyszer csak belecsap egy ökölbe szorult kéz, a zártságba beszűrődnek a világ zajai, tegnap, ma és holnap egyszerre vannak jelen”.

A zártságot pedig kizárólag a zene tudja feloldani, ha úgy tetszik, Kurtág György kizárólag azon keresztül képes kapcsolódni nemcsak az égi, de a földi világhoz és annak szereplőihez is.

Az egyetlen kivétel talán Márta, a feleség, akivel hetvenkét éven át voltak elválaszthatatlan társak. És akivel leginkább ugyancsak a zenében értek össze; csodálatos párhuzam, hogy az ő egykori zongora-négykezeseiket nem csupán archív felvételek idézik meg, de láthatjuk azt is, hogy él tovább az e mögött álló gondolat („a zene, amit ír, érintés, apropó ahhoz, hogy a lehető legközelebb jusson valakihez”) Víkingur Ólafsson és Halla Oddný Magnúsdóttir közös játékában. A világhírű zongorista házaspár egyébként a Müpa Kurtág 100 születésnapi gálakoncertjén is fellépett, amit az intézmény több mint értékelendő gesztusaként bárki ingyen követhetett az interneten.

Mellettük olyan klasszikus zenei világsztárokat is láthatunk még a filmben, mint Pierre-Laurent Aimard, Benjamin Appl vagy Steven Isserlis. Ők mindannyian fontos mellékszereplők, akik segítenek ha nem is megválaszolni, de több oldalról megvilágítani a Kurtág-töredékek talán legfőbb kérdését: megéri-e ilyen következetesen és ennyire eltéríthetetlenül kitartani a saját utunk mellett? Vagy még inkább: a bizonytalan végkimenetel ellenére lehet-e egyáltalán kitérni ez elől?

Kurtág-töredékek – magyar dokumentumfilm, 2026. Rendezte Nagy Dénes. Február 19-étől a Mozinet forgalmazásában országszerte a mozikban.