Akadnak számosan, akik a labdarúgást már jó ideje a szórakoztatóipar részének tartják, egy olyan, hajdan szebb napokat látott sportágnak, amelyet elnyelt a reklám, a pénz. Ez az elnyeletés persze a legfelső régiókra vonatkozik, az első osztályú bajnokságokra, a Bajnokok Ligájára és a hasonló nemzetközi kupasorozatokra. E gondolatmenetből egyenesen következik, hogy az „igazi” futball már csak az alsóbb régiókban található meg, és minél lejjebb hatolunk ezekbe a régiókba, ez az igaziság annál láthatóbbá válik. Magyarul önfeledt, önazonos és klasszikus futballal már csak a megyei bajnokságokban találkozhatunk. Van némi igazság a fentiekben, ennek az írásnak elsősorban mégsem ez a tárgya, hanem valami más, ami azért persze kapcsolódik is a fentiekhez.
Sosem voltam nagy focirajongó, de miután az elsőszülött fiam már igen korán eldöntötte, hogy futballista lesz, kénytelen voltam közelebbről is megismerkedni ezzel a világgal. Amely megismerkedés egyáltalán nem volt ellenemre. A labdarúgópályák világa számos csodát tartogat az arra érzékeny néző számára. Hogy miféle csodák és tünemények ezek, arra most nem térnék ki részletesen, inkább csak melegen ajánlanám e tárgyban például Gazdag József Egy futballfüggő naplójából című könyvét, amelyből sok mindent megtudhat az olvasó a sportágban rejlő költészetről. Engem, Gazdag Józsefhez hasonlóan, ugyanannyira érdekel a meccsek közönsége, a pálya környéke, mint maga a mérkőzés. Sőt, lehet, hogy jobban érdekel. Egy vidéki, alsóbb osztályú találkozó közönsége számos dolgot elárul magáról, ha akarja, ha nem. Sok minden elhangzik ilyenkor, és korántsem csak a meccsre vonatkozóan. A helyi közösség pszichológiája, kollektív tudata tárul fel ilyenkor. Sérelmek, örömök, a lokális és a tágabb értelemben vett közérzet megannyi árulkodó megnyilvánulása. Ennek varázsa van, legalábbis azok számára, akik képesek eltekinteni a mindezzel gyakran együtt járó rusztikus nyelvezettől. Sűrű káromkodások erdején át vezet az út a lényeges felismerésekig, ezzel számolniuk kell mindazoknak, akik efféle kalandokra adják a fejüket.
Egy ragyogó őszi napon vettük nyakunkba a fotós kollégával Nógrádot, úti célunk Nagylóc volt. A falu többek között a részben a 15. században épült templomáról nevezetes, illetve arról, hogy a közelében fekvő Őr-hegyen lelhető fel egy „lábnyomos kő”, amely Krisztus urunknak és szamarának a lába nyomát őrzi. A Nagylóc csapata ezen a napon az Egyházasdengeleget fogadta volna – amely településen szintén áll egy csodás Árpád-kori templom –, de mint érkezésünkkor megtudtuk, az Egyházasdengeleg csapata nem érkezett meg a helyszínre. A Nagylóc szertárosa szerint attól féltek, hogy nagyon kikapnak, ezért nem jöttek el. Ilyen esetben az a hivatalos eljárás, hogy a végeredmény három-null a megjelent csapat javára, ami sokkal hízelgőbb, mint a szertáros úr által valószínűsített tizenöt-null. Ebben kétségkívül igaza van. Pedig szépen felvonalazták a pályát, a sörök és egyéb röviditalok is be voltak készítve a szertárba, de hiába. Már majdnem hazafelé vettük az irányt lógó orral, amikor a szertáros utánunk szólt, hogy a szomszéd faluban, Rimócon is most kezdődik a meccs, ha sietünk, akár a kezdésre is odaérhetünk.
A kezdésre nem értünk oda, csak nagyjából a tizenötödik percre. A Rimóc vendége a Bercel volt, a két csapat a megyei másodosztályban játszik, egy osztállyal feljebb, mint a Nagylóc és az Egyházasdengeleg. A nézők először azt hitték, hogy egy népszerű, a focival vicces formában foglalkozó közösségi médiás oldal stábja vagyunk, de miután közöltük, hogy nem, azonnal visszabillentek abba az érzelmileg túlfűtött, jellegzetes állapotba, ami az igazi szurkolók sajátja. A kolléga jó fotótémákat kutatva – adódtak bőségesen – elvegyült, jómagam leültem két idős úr mellé egy padra. Egyikük, Laci bácsi azonnal szóba is elegyedett velem. Hetven éve jár ki a Rimóc meccseire, ezzel az erős mondattal kezdett. A faluban vagy kocsmába, vagy meccsre jár az ember, folytatta, járhatna még persze a könyvtárba is, de ő a maga részéről nem az a könyvtárba járogató típus. A meccsen mindig találkozik a régi haverokkal, akikből sajnos egyre kevesebb van, jobbára már a temetőben pihennek.
Fotógalériánk a Rimóc-Bercel meccsről:
A Rimóc most nincs a legjobb formában, sőt nagyon rossz passzban van a csapat, de volt már ilyen, és lesz ez még jobb is – adott gyors elemzést a helyzetről. Félidőben, ahogy az a megyei meccseken már csak lenni szokott, a gyerekek foglalták el a pályát, sőt még egy-két kutya is felbukkant. Laci bácsi a régi dolgokról mesélt („melós voltam egész életemben, egyszerű ember”), a mellette ülő régi barátja nem nagyon beszélt, jobbára csak bólogatott az elhangzottakra. A közönség nagy része a büfé előtt tömörült, fogytak a sörök és a röviditalok, a gyerekek a jól megérdemelt csipszeket majszolgatták. A meccsekre ki kell járni, ennyit mondott csak Laci bácsi hallgatag barátja, és ez a „kell” sok mindent elmond arról, miért olyan fontos az, hogy ezeknek a kis településeknek is legyenek futballcsapataik.
Mert ahol megszűnik a futballélet, ott egyúttal a közösségi élet egyik meghatározó fórumának is vége. A vidéki focipályák agorák, az ügyek-bajok megbeszélésének helyszínei, fontos találkozási pontok. Nincs szomorúbb, mint egy gaztól felvert, elhagyott futballpálya az omladozó klubházzal. Sajnos útközben ilyet is láttunk. A Rimóc szemmel láthatóan még nem keveredett ki a hullámvölgyből, három-egyre elvesztette a mérkőzést. Ahogy láttam és hallottam, a meccs legerősebb teljesítményét két játékos, becenevükön Bumba és Róma nyújtotta, utóbbi a karrierjének egy korábbi szakaszában nagyobb csapatokat is megjárt. Látszik a mozdulatain, a megoldásain, hogy látott ő szebb napokat is. „Remélem, a mostani gyerekeknek is legalább olyan fontos lesz a csapat, mint amennyire nekünk volt” – mondta végszóként Laci bácsi. „Aztán írjanak szépeket rólunk!” – tette hozzá ravaszkás kacsintás kíséretében. A csapatok az öltözőbe vonultak, a pályát ismét ellepték a gyerekek és a kutyák, miközben a feltámadó szél rájuk szórta a kapu mögötti nyárfák aranyló leveleit.
