Talán kevesen tudják, hogy Gyula Sándorhegy nevű részén vezet az „ízek utcája”. Az elnevezés Csontosné Csomós Gabriellától származik, a Gabóca Sajtműhely elszánt, kifogyhatatlan energiájú vezetőjétől. Ízből itt valóban nincs hiány, és a recept egyszerűbb, mint hinnénk: minőséget csak szeretettel lehet létrehozni.

„A miénk a világ legszebb munkahelye” – mutat körbe Csontosné Csomós Gabriella, azaz Gabóca a sándorhegyi tanyavilágban fekvő birtokán. „A legszebb zenét pedig tavasszal a szél sodorja felénk, azt a hangot, ahogy a jószágok a füvet rágják” – teszi hozzá a lánya, Csontos Zsanett. Ez nem egy szaladós sztori – vezetik be mosolyogva életterük történetét. Valóban, hiszen ahhoz, hogy az ember észrevegye azt a sok szépséget, ami itt körülveszi, le kell csendesedni, és igazán együtt kell élni a természettel.

A Csontos család öt évvel ezelőtt vásárolta meg a területet, s mint mondják, azóta az utcán két telekkel arrébb álló házukba jóformán csak aludni járnak. Gabriella ugyan már a tanya megvásárlása előtt is foglalkozott állattartással és sajtkészítéssel, a kísérletezés vágya hajtotta előre. „Egyre több tehenünk született, egyre több lett a tej, így munka után éjszakába nyúlóan készítettem a sajtokat.” Harminc évig dolgozott a helyi szennyvíztisztító telep laboratóriumában, de amikor a gondolatai már napközben is a sajtkészítéssel kapcsolatos feladatokon jártak, amellett döntött, amit ma is hivatásának érez. A monotonitás után felszabadult, kreatív alkotófolyamatba kezdett, új ötleteken, terveken törte a fejét, amelyeket aztán apránként, a saját keze munkájával, családi és közösségi összefogással valóra váltott.

„Jó csillagzat alatt indultunk” – foglalja össze Gabriella, de ahogy tovább hallgatjuk, egyre inkább kitűnik: sikere kulcsa a becsületességében, önazonosságában és erős hivatástudatában rejlik. Gabóca számára ugyanis a siker nem hagyományos mércékben, hanem az emberek szeretetében mérhető. „Hiszek abban, hogy ki van jelölve az utunk, és ha beleadjuk a szívünket-lelkünket, akkor haladni is fogunk rajta” – mondja, hozzátéve, hogy a birtokukra is így találtak rá. Korábban sokszor elsétáltak a porta mellett, de nem tudták, mi húzódik mögötte. Egészen addig, amíg az idős tulajdonos nem szólt nekik, hogy ő már nem tud kaszálni, és ha gondolják, levághatják a füvet a tehénnek. Aztán azt is felvetette, hogy egyszerűbb, ha a tehenet hozzák át, hogy legelhessen. A következő javaslata pedig már az volt, hogy megveszik tőle a birtokot. „Akkor még nem terveztünk ekkora lépést, de ha már erre vitt az utunk, belevágtunk, átköltöztettük a műhelyt és az állatokat is.”

Buszmegállóból vásárfiát?
A termékeket kezdetben házhoz szállították, emellett Gabriella havonta egyszer eljárt Békéscsabára, a Ligeti vásárba, ahol egyre többen ismerték és szerették meg a termékeiket, ő pedig nemcsak a vásárlókkal, de a többi termelővel is jó kapcsolatot alakított ki. „Akkor kapott mindez nagyobb teret, amikor már főállásban készíthettem a sajtokat, ezért a következő ötletem az volt, hogy nyitok egy szerény boltocskát heti egyszeri nyitvatartással.” Csakhogy már az első alkalommal annyian jöttek, hogy be sem fértek az ajtón. A birtok népszerűsége okán a kiszállítás lassan meg is szűnt, már csak egy-egy idősebb vásárlónak viszik házhoz a sajtokat.

Sőt, már az első alkalom után világossá vált az is, hogy a pici boltnál nagyobbra van szükség, ezért Gabriella vásárt szervezett. Gyula használaton kívüli buszmegállóit árusítóhelyekké alakította át, majd meghívta az ismerős termelőket a Ligeti vásárból és a környékről. „Azt szoktam mondani, hogy Gyulán a Sándorhegyen vezet az ízek utcája – magyarázza. – Itt ugyanis mindenki termel, készít valamit; retket, málnát, dinnyét termesztenek fólia alatt, van szörpös, mézes, tésztás, van, aki kovászos kenyeret készít, működik pálinkamanufaktúra, lejjebb pedig egy péküzem.” Gabriella egy dologban biztos volt az első vásár alkalmával: aki eljön, hitelesen beszél szeretettel készült, minőségi termékekről. „És ezek az emberek azóta is itt árulnak velünk. Helypénzt senki nem fizet, itt a belépő a mosoly és a kedvesség a vásárlók, a többi termelő felé.”

Gabriella férje, János a gyulai vízszolgáltatónál dolgozik, de kiveszi a részét a tanya körüli feladatokból. Mielőtt munkába indulna, hajnali háromkor indítja a birtok életét, napközben pedig már Zsani a gazda – aki, mint megtudjuk, profi futballistakarrierjét hagyta ott az édesanyjával közös munkahelyért. A fiatal nő számára állatokkal foglalkozni szerelemmunka. Kisgyerek korától rengeteg időt töltött nagyszüleinél, akik juhászok voltak, valamint édesapjával, aki sok éven keresztül a helyi szarvasmarhatelepen dolgozott.

Boldog sajtkészítők
A gazdaságban mindent kizárólag kézi erővel végeznek. „Ezekben az ötvenliteres fazekakban készítem a sajtot” – mutatja a műhelybe lépve Gabriella. Tisztában van vele, hogy sajtkáddal, modern technika híján sosem fog nagy mennyiséget feldolgozni, de a napi száznyolcvan-kétszáz liter elegendő számukra tizenegy tehéntől. „Nem is szeretnék többet. Minőséget nem lehet kapkodva, rohanva létrehozni. Azért csinálom, mert szeretem, ha külső szempontoknak kellene megfelelnem, az elvenné a lelkét az egésznek. A legelső sajt, amit készítettem, ez a grillezhető sajt” – mutat a kínálótálon ízlésesen elhelyezett szeletekre. A következő a parenyica, mondja, amelynek a kikísérletezése hosszabb időt vett igénybe, amikor azonban végre sikerült, elsírta magát örömében. Arany minősítést ért el vele, akárcsak a sonkás tekerccsel. A diós, áfonyás, petrezselymes krémsajttal pedig ezüstérmet, az egyik bíráló például azt írta róla, merész ötlet, de nagyon jó. „Munkásabb, de jobb, ha egyedit készít az ember. Idén szeretnék egy érlelőkamrát felállítani, az érlelt sajtok készítése ugyanis igazi művészet” – fogalmaz.

A szintén díjazott krémjoghurtokat friss vagy fagyasztott gyümölcsből készíti, lekvárból soha. A sajtkészítés során is csak azt használja, amit a természet ad, így a termékek épp olyan erős, ezerízűek, mint a tej, amiből készíti. A Csontos-birtokon fejt tejben csak az van, amit a tehén megevett, a jószágok egész nyáron kint legelnek, maguktól jönnek be hajnalban és délután a fejésre.

„A telet az istállóban töltik, az a keményebb időszak, olyankor naponta háromszor trágyázom őket – magyarázza a mellénk lépő Zsani. – Mindegyik tehenünk egyéniség, talán Marcsa a legokosabb. Nagyon jól kell ismerni őket, a szokásaikat, hogy rögtön feltűnjön, ha bármi gond van.” Elmeséli, most már önállóan is őstermelő, huszonnégy kecskéje van, a többi jószághoz hasonlóan szabadon, egészségesen, jó takarmánnyal táplálva élnek.

„Az állatot kell nagyon szeretni. Enélkül nem menne a mindennapos hajnali kelés vagy az, hogy soha nincs közös szabadnapunk a szüleimmel, és nem tudjuk együtt meglátogatni a nővéremet, aki Debrecenben tanít” – sorolja.

Arról nem is beszélve, hogy a munkának soha nincs vége, mert Zsanettnek, miután ellátta az összes állatot, mindig támad még egy új ötlete, amely megvalósításával komfortosabbá teheti a helyüket.

Fotógalériánk:

Körbeülni a vendégasztalt
„A paraszti életnek megvan a körforgása. Emlékszem, az én mamámnak nem is volt kukája, mert mindent felhasználtak” – mondja már az édesanya. Hasonló szemléletet követnek a Csontos-birtokon is. Itt semmi nem megy kárba, a tej feldolgozása során keletkező savót például a disznók eszik meg. Amikor eljön az ideje, levágják az állatot. Becsülettel nevelik, szeretettel gondozzák, kíméletesen vágják – magyarázzák. „Senki nem tud magának megtermelni és előállítani mindent, ezért kell éltetni a termelőket. Amit nálunk vásárolnak, arról tudják, honnan származik és hol dolgozzák fel” – hangsúlyozza Gabriella. Így érthető, hogy a péntek délutáni vásár nyitásakor már az úton kígyózik a sor, a rendezvényekre pedig hat-hétszáz ember is ellátogat. Sok a helyi – hiszen aki egyszer eljön, az legközelebb általában hozza a szomszédját, rokonát, munkatársát –, és szép számmal vannak érdeklődő turisták is. A vásár családi esemény, a gyerekeknek hatalmas élmény az állatok közelsége. A tágas vendégfogadó pajtában Zsani kézműves hamburgert készít, a bucit a szomszéd süti hozzá, minden mást – a hagymalekvártól a húspogácsáig – a fiatal gazda készít.

Mindaz, amit a Csontos család a birtokon létrehozott, nem tudatos döntések sorozatából született, hanem mintha vezették volna őket az úton – vallják. Egyszer egy nagymama az unokájával szerette volna megnézni az állatokat, megkínálták őket limonádéval, és elbeszélgettek. A következő héten már kikészítették a kancsót poharakkal. Hátha. Szép lassan egyre többen sétáltak feléjük, letelepedtek, sakkoztak, tollasoztak, Gabrielláék pedig különféle finomságokkal készültek a látogatóknak. Ebből nőtte ki magát a falusi vendégasztal, ahol a vendégek nagy része már barát, és nemritkán közös történetük alapján készült tárgyakkal lepik meg a sajtkészítőt. „Talán az, hogy valódiak vagyunk: olyanok, amilyennek látnak minket – válaszolja, amikor arról kérdezzük, mi lehet a népszerűségük titka. – Hétről hétre azt adjuk, amink van, se többet, se kevesebbet, de azt nagyon sok szeretettel.”