1966-ban nagyapámat megkereste a belvárdgyulai (később mohácsi) lelkész, Szabó Mihály, akivel még a teológiáról ismerték egymást. Ő hívta fel Apó figyelmét arra, hogy a szomszédjában lévő Újpetre lelkésze Harkányba költözik, így megüresedik a parókia. Újpetre hát ismét képbe került. Nyáron Apó elmotorozott a faluba, hogy bemutatkozzon a gyülekezetnek, ami azonban nem kért belőle. Azt mondták, nekik jó úgy, ha Tóth Árpád tiszteletes visszajár Harkányból. Ez már a második ilyen jellegű kudarc volt nagyapám életében.
Kapcsolódó:
MOHÁCS | Magyar Krónika
A busójárás tette Mohácsot vagy Mohács tette a busójárást azzá, ami? – találgatjuk, ahogy találkozásról találkozásra rájövünk: a Duna menti város olyan kulturális többlettel bír, amit nem sok helyen tapasztalni. A balkáni hatás, a népek együttélésének tapasztalata, a történelmi örökség, az ünneplésre vagy épp sírva vigadásra mindig kész mentalitás – magyarázzák sokan, mi is az, amire ráéreztünk. Mások pedig a találgatások helyett csak élvezik a színes forgatagot. Megmentett épületekkel, szűnni nem akaró zenével, faragott, kisütött, égetett formákkal, tarka fodrokkal teszik hozzá a magukét.
1967 februárjában megszületett a negyedik gyermek, Zsombor. Még korábban, karácsony után a három nagyobb testvért dédszüleim Budapestre vitték, hogy kicsit mentesítsék a terhektől várandós nagyanyámat. Zsombort születése után egészségügyi okokból még nem engedték haza a kórházból, ezért Apó jó ideig ingázott Bürüs és Szigetvár között. Március eleje volt már, mikor a nagyobb testvéreket dédszüleim visszahozták a fővárosból. Egyik reggel dédanyám azzal ébresztette Apót, hogy dédapám nem akar felébredni. Mentőt hívtak, de az autó ismét csak a köves útig volt hajlandó eljönni, így odáig lovas kocsival kellett kivinni Andort. A kórházban aztán kiderült, hogy nem szabadott volna őt mozgatni, ugyanis agyvérzése volt. Az orvos közölte nagyapámmal, hogy az apja hamarosan meg fog halni. El kellett dönteniük, hogy hazaviszik vagy pedig a kórházban várják meg, amíg ez bekövetkezik. Apóék hazavitték dédapámat, aki másnap hajnalban elhunyt.
Itt szeretnék elmesélni egy történetet, mely azt gondolom szép példája annak a nemes gondolkodásnak, mely nagyapámat jellemezte. Annak, hogy korábban a drávafoki gyülekezet visszautasította Apót, részben az volt az oka, hogy egyik teológus barátja „áztatta” őt. Abból a megfontolásból tette ezt, hogy ha esetleg neki nem jön össze az egyik környékbeli faluban megcélzott állás, maradjon meg számára Drávafok tartalékban. Ez később kiderült, amiért dédapám nagyon mérges lett, és a véleményét meg is írta Apó barátjának, amire ő egy igen szenvtelen hangvételű levéllel válaszolt. Apó ezt a lelkészt kérte fel, hogy temesse el dédapámat, ugyanis ebben a gesztusban látta az egyetlen módját annak, hogy feloldja a kettejük közt fennálló konfliktust. Barátja mély meghatottsággal, zokogva fogadta el nagyapám kérését. Ezután a köztük lévő kapcsolat is rendeződött.
Sorozatunk előző része itt olvasható:
Maga az, akit nem akarnak?
Mikor Piroska, nagyapám húga 1966-ban másodszor is megházasodott, német férjével a Szovjetunióba költözött. Nem politikai, inkább szakmai megfontolásból tették ezt, ugyanis mindketten fizikusok voltak, és Dubnában kaptak álláslehetőséget az atomkutató intézetben. Egy nemzetközi teambe kerültek, ahol szállást és jó fizetést biztosítottak számukra. Mivel Piroska dédapám halálakor már nem volt itthon, dédanyám, a férje halála után nem akart visszaköltözni Budapestre, ezért úgy döntött, hogy nagyszüleimmel marad. Hamarosan esedékes volt Bürüsön egy esperesi látogatás, mely során Apóval beszélgettek a munkájáról, helyzetéről. Mikor dédanyám ezen alkalmon megemlítette, hogy fel akarja számolni a budapesti lakását, az esperes nagy érdeklődést mutatott a téma iránt, és felajánlotta, hogy segít „felmelegíteni ezt az újpetrei ügyet”. Itt mégiscsak kényelmesebb lenne, hiszen minden van, amire egy családnak szüksége lehet: bolt, posta, gyógyszertár, orvosi rendelő, iskola.
A következő hónapban megérkezett a határozat, amiben meghívták Apót az újpetrei gyülekezetbe lelkipásztornak. Belvárdgyulára püspöklátogatás keretében érkezett Szamosközi István, mely eseményre nagyapámat is meghívták. Itt találkozott az újpetrei presbiterekkel, akikkel beszélni szeretett volna a költözés részleteivel kapcsolatban. Ők azonban azt mondták, várjon még nagyapám, nekik előbb lenne egy kis beszédük a püspök úrral. A presbiterek azután érdeklődtek, hogy nem lehetne-e visszacsinálni valahogy ezt a választást; a püspök azonban leintette őket, így kénytelenek voltak elfogadni, hogy nagyapám lesz az új lelkészük. Az újabb pofon után, hazafelé menet Apó megállt motorjával az újpetrei parókia előtt, hogy kicsit körbenézzen és elgondolkodjon a történteken. Ekkor odament hozzá az egyik szomszéd néni és azt kérdezte: „Maga az, akit nem akarnak?”
Pünkösd szombatján még összeadott egy fiatal párt (akik 50 évvel később az aranylakodalmuk alkalmával szintén nagyapámat kérték fel), pünkösdvasárnap pedig megtartotta az utolsó bürüsi istentiszteletet. Másnap kétes érzésekkel pakoltak fel a ZiL-re, mely Újpetrére költöztette őket. A parókián az égvilágon senki nem várta őket, ezért elkezdtek maguk lepakolni, míg végül aztán előkerült néhány presbiter, akik beálltak segíteni. Nagyapám ekkor eldöntötte, hogy csak azért sem szökik meg és megmutatja a gyülekezetnek, hogy képes úgy dolgozni, hogy annak eredménye legyen.
A félbevágott kehely
Újpetre református gyülekezetét nagyrészt a Felvidékről idetelepített református magyarok alkották. Érdekes történet, hogy a faluban élt két idős asszony, akik egyazon felvidéki faluból származtak, és lánykorukban ugyanabba a fiúba voltak szerelmesek. Mivel a fiú csak egyiküket választhatta, életük végéig ellenségek maradtak. Újpetrén többen csak a „két boszorkányként” hivatkoztak rájuk. Nagyapám persze igyekezett velük is jó kapcsolatot ápolni. A háború után, a Felvidékről betelepített családok magukkal hozhatták a szerszámaikat, jószágaikat, mezőgazdasági gépeiket is, ami miatt a kommunizmus idején azonnal kuláknak kiáltották ki és téeszekbe kényszerítették őket. Az öntudatos parasztemberek közül sokan inkább az iparba menekültek, mint hogy ezután a mezőgazdaságban dolgozzanak tovább. Árnyalja a képet az itt maradt sváb családok nézőpontja, hiszen nagyrészt az ő kitelepített rokonaik házát kapták meg az ideérkező „cseszkók”. A köztük lévő, kezdetben a tettlegességig is fajuló összetűzések később egy még lélekölőbb, egymás iránti csendes utálatba váltottak át. Az, hogy Apó végül szolgálata végéig itt maradt, annak köszönhető, hogy bele tudta élni magát az itt élő emberek helyzetébe, így vállalva velük a sors- és hitközösséget.
Jóval később, már 2006-ban, amikor Léván egy nagyobb ünnepséget szerveztek a felvidéki kitelepítések évfordulója alkalmából, Apó a delegáció tagjaként elmesélte az ottaniaknak, hogy az újpetrei parókia imatermében, a szószéket egy fából faragott, félbevágott kehely díszíti. Erről a kehelyről kering egy történet. A falubéliek úgy tartják, hogy a kitelepítéskor vágták ketté a kelyhet, melynek egyik felét ott hagyták, míg a másikat magukkal vitték, ezzel szimbolizálva a régi és az új haza közti összetartozást. Szép gondolat.
A misszió
Az ötödik gyermek már Újpetrén született 1969-ben. Bence, nagyszüleim elmondása alapján „anyaszerelmes” volt. Valamilyen mesekönyv kalózhajója alapján megtanult halálfejeket rajzolni, krétát fogott és a parókia előtti járdát telerajzolta koponyákkal, melyek alá szisztematikusan felírta, hogy ÉDESANYA. (fordított E betűvel). A következő évben, 1970-ben aztán két fontos hír érkezett. Egyrészt útban volt a következő baba, másrészt pedig megbízás jött nagyapámnak, hogy utazzon Erdélybe.
Nagyapám tagja volt egy olyan, Németh Géza nevével fémjelzett baráti társaságnak, akik az egyház akkori meglehetősen korrupt, a régi rendszert kiszolgáló politikát folytató vezetését próbálták meggyengíteni és a dolgokat más irányba terelni. Az egyházi megújulást szorgalmazó lelkészek havonta gyűltek össze, hogy közösen gondolkodjanak a lehetőségekről. Mikor elérkezettnek látták az időt ahhoz, hogy felvegyék a kapcsolatot a határon túli magyar református papokkal és gyülekezetekkel, hogy az addigi elszigetelődés megtörjön, felosztották egymás közt a határon túli, magyarlakta területeket. Volt a társaságban olyan, aki Felvidék felé, volt, aki a Délvidék felé vette az irányt. Apó másodmagával az erdélyi területek felkeresését vállalta.
Nagyapámnak ekkor már egy komolyabb járműve volt, mégpedig egy 250-es Jawa motorkerékpár, amihez az útra egy átalakított, egykerekű Pille utánfutót is beszerzett. A feladat az volt, hogy a határon túli református közösségeket felderítsék, ismeretséget és együttműködési kapcsolatokat alakítsanak ki olyan lelkészekkel, akikkel az egyház jövőjéről közösen lehet gondolkodni és tenni azért, hogy a magyarság ezeken a területeken valahogyan túléljen. Nagyszüleimnek az erdélyi utazás nagyon régi vágyálma volt, mivel azonban nagyanyám éppen az ötödik hónapban járt Rékával, nem lett volna biztonságos Apóval tartania. A májusra tervezett indulás végül dédanyám váratlan halála miatt júniusra tolódott. Terhes feleségét otthon hagyva, mély gyásszal a lelkében ült Apó motorra, bízva abban, hogy egy olyan cél érdekében cselekszik így, mellyel nemcsak a református egyháznak, hanem a teljes magyarságnak tesz szolgálatot. Nagyapám egy budaörsi barátjával és annak feleségével indult útnak. Két motoron, három magyar lépte át román határt, akik a következő hetekben végigjárták Erdélyt.
