A busójárás tette Mohácsot vagy Mohács tette a busójárást azzá, ami? – találgatjuk, ahogy találkozásról találkozásra rájövünk: a Duna menti város olyan kulturális többlettel bír, amit nem sok helyen tapasztalni. A balkáni hatás, a népek együttélésének tapasztalata, a történelmi örökség, az ünneplésre vagy épp sírva vigadásra mindig kész mentalitás – magyarázzák sokan, mi is az, amire ráéreztünk. Mások pedig a találgatások helyett csak élvezik a színes forgatagot. Megmentett épületekkel, szűnni nem akaró zenével, faragott, kisütött, égetett formákkal, tarka fodrokkal teszik hozzá a magukét.
Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Máth Kristóf
Lendülete és kitartása már fiatalon a mohácsi szolgálatparancsnoki posztra és a katasztrófavédelem elit egységébe, a Hunor mentőszervezetbe juttatta. Berényi Imre tűzoltó főhadnagyot a távolság, a magasság és a mélység sem akadályozza meg abban, hogy a bajbajutottak segítségére siessen.
Mohács egyik jellegzetes fogása a sokác bab. Az egytálétel nemhiába volt a háziasszonyok kedvence, és őrzi töretlenül népszerűségét, hiszen tipikus „mindent bele” fogás.
Kétszáz lelkes falu a Mecsek keleti lejtőin, olyan utcaképpel, amilyen nem sok van az országban. Különös története van annak, hogy Fekeden az évszázados sváb házakból ilyen sok egymás mellett megmaradt.
Egykor selyemnagyhatalom voltunk, az iparág egyik fontos gyártóüzeme Mohácson volt. Ma lagzik, családi és baráti ünnepek helyszíne a szépséges épület. Indul a selyemtörténet.
Mohács karakterét évszázadok óta formáló déli szláv népcsoport tagjai, a sokácok nem hagyják veszni örökségüket, és olyan eseményekkel színesítik Mohács életét, mint a dunai mosás vagy a bütykösharisnya-készítés. Filákovity Dalmával, a Sokac Ház tárlatvezetőjével beszélgettünk.
Mintha arra jött volna létre, hogy az ember ki tudja adni a fájdalmat, bírja ki a nehézséget, és minden mellett képes legyen jól érezni magát – mondják a balkáni zenéről a mohácsi Poklade zenekar tagjai. S ahogy velük beszélgetünk, rájövünk, a formáció ugyanerről szól. Hogy legyen egy váll, amin sírni lehet, egy kéz, ami utánad nyúl, és egy kar, amibe kapaszkodva éjszakákon át tarthat a tánc.
Szubjektív helytörténeti séta Csonka-Takács Eszter muzeológussal.
A címben megfogalmazott kérdés látszólag magában rejti a választ, de a helyzet közel sem ilyen egyszerű. Bertók Gábor régész, a pécsi Janus Pannonius Múzeum igazgatója, a Mohács 500 Csata- és Hadszíntérkutató Egyesület elnöke mondja el, miért.
Noha a busójárás 2012 óta hungarikum, ami akkor és ott Mohácson történik, annyira kívül esik a hétköznapok valóságán, hogy abban, akinek szerepel a bakancslistáján, hogy egyszer élőben lássa a menetet, jogosan vetődhetnek fel kérdések. Ezeket igyekszünk megválaszolni.
Nagy utat tett meg az otthonért, amit sajátjának érez, de volt miből ihletet merítenie. Felvidéki nyarak, hétköznapi ünnepek tapasztalatai vezették szerelemben, színészetben, televíziózásban – majd a borászat felé is. Galán Géza a mohácsi Vaskapu birtokon fogadott bennünket.
Az igazi busó nem veszi le a maszkot. De mindegy is, ki van a gúnya mögött. A busójárás ugyanis nem jelmezes felvonulás, hanem „pokláde”, azaz valódi átváltozás. Négy álarc, négy karakter, négy különböző történet, amit egy város és egy szenvedély örökre összeköt.
Mézzel folyó Kánaán. Azaz Geresdlak. Ebben a nyolcszáz fős faluban minden évben összegyűlnek az asszonyok, mert azt sütötték ki, hogy megsütik a falu valamennyi épületét – mézeskalácsból.
Négy generáció őrzi felmenői vonásait és faragja fába saját karakterét. A mohácsi műhely falán függő maszkkollekció valamiféleképpen a Hafner család arcképcsarnoka is. Az egyik leghíresebb maszkfaragó, Kalkán Mátyás leszármazottaival beszélgettünk.
A Csele-patak-völgyi Szent Miklós vízi- és taposómalom újjáépítésekor sok ember jó szándéka és a számos isteni csoda révén sikerült új életet adni az elhagyott, romos területnek. Mohácsi Bugarszki Norbert malomgazda-molnárnál jártunk.
Lakatos László fazekas népi iparművész negyven éve van a pályán, és egyike az utolsó mohácsi mestereknek, akik még ismerik a fekete kerámia titkát, amelyet velünk is megosztott.
Azt mondják, aki Mohácson nem tamburázik, az táncol, és fordítva. Itt ugyanis „vér szerint” öröklődik a zene szeretete. Erről pedig kevesen tudnának úgy mesélni, mint Versendi Kovács József, minden tamburás példaképe, aki hatvan éve zenél, harminc éve tanít, és legszívesebben sosem hagyná abba.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
