Az én Mohácsom – vallomás a Duna menti városról
Szubjektív helytörténeti séta Csonka-Takács Eszter muzeológussal.
A busójárás tette Mohácsot vagy Mohács tette a busójárást azzá, ami? – találgatjuk, ahogy találkozásról találkozásra rájövünk: a Duna menti város olyan kulturális többlettel bír, amit nem sok helyen tapasztalni. A balkáni hatás, a népek együttélésének tapasztalata, a történelmi örökség, az ünneplésre vagy épp sírva vigadásra mindig kész mentalitás – magyarázzák sokan, mi is az, amire ráéreztünk. Mások pedig a találgatások helyett csak élvezik a színes forgatagot. Megmentett épületekkel, szűnni nem akaró zenével, faragott, kisütött, égetett formákkal, tarka fodrokkal teszik hozzá a magukét.
Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Máth Kristóf
Szubjektív helytörténeti séta Csonka-Takács Eszter muzeológussal.
A Csele-patak-völgyi Szent Miklós vízi- és taposómalom újjáépítésekor sok ember jó szándéka és a számos isteni csoda révén sikerült új életet adni az elhagyott, romos területnek. Mohácsi Bugarszki Norbert malomgazda-molnárnál jártunk.
Noha a busójárás 2012 óta hungarikum, ami akkor és ott Mohácson történik, annyira kívül esik a hétköznapok valóságán, hogy abban, akinek szerepel a bakancslistáján, hogy egyszer élőben lássa a menetet, jogosan vetődhetnek fel kérdések. Ezeket igyekszünk megválaszolni.
Azt mondják, aki Mohácson nem tamburázik, az táncol, és fordítva. Itt ugyanis „vér szerint” öröklődik a zene szeretete. Erről pedig kevesen tudnának úgy mesélni, mint Versendi Kovács József, minden tamburás példaképe, aki hatvan éve zenél, harminc éve tanít, és legszívesebben sosem hagyná abba.
Mohács karakterét évszázadok óta formáló déli szláv népcsoport tagjai, a sokácok nem hagyják veszni örökségüket, és olyan eseményekkel színesítik Mohács életét, mint a dunai mosás vagy a bütykösharisnya-készítés. Filákovity Dalmával, a Sokac Ház tárlatvezetőjével beszélgettünk.
Mézzel folyó Kánaán. Azaz Geresdlak. Ebben a nyolcszáz fős faluban minden évben összegyűlnek az asszonyok, mert azt sütötték ki, hogy megsütik a falu valamennyi épületét – mézeskalácsból.
Lendülete és kitartása már fiatalon a mohácsi szolgálatparancsnoki posztra és a katasztrófavédelem elit egységébe, a Hunor mentőszervezetbe juttatta. Berényi Imre tűzoltó főhadnagyot a távolság, a magasság és a mélység sem akadályozza meg abban, hogy a bajbajutottak segítségére siessen.
Mintha arra jött volna létre, hogy az ember ki tudja adni a fájdalmat, bírja ki a nehézséget, és minden mellett képes legyen jól érezni magát – mondják a balkáni zenéről a mohácsi Poklade zenekar tagjai. S ahogy velük beszélgetünk, rájövünk, a formáció ugyanerről szól. Hogy legyen egy váll, amin sírni lehet, egy kéz, ami utánad nyúl, és egy kar, amibe kapaszkodva éjszakákon át tarthat a tánc.
Mohács egyik jellegzetes fogása a sokác bab. Az egytálétel nemhiába volt a háziasszonyok kedvence, és őrzi töretlenül népszerűségét, hiszen tipikus „mindent bele” fogás.
Az igazi busó nem veszi le a maszkot. De mindegy is, ki van a gúnya mögött. A busójárás ugyanis nem jelmezes felvonulás, hanem „pokláde”, azaz valódi átváltozás. Négy álarc, négy karakter, négy különböző történet, amit egy város és egy szenvedély örökre összeköt.
A címben megfogalmazott kérdés látszólag magában rejti a választ, de a helyzet közel sem ilyen egyszerű. Bertók Gábor régész, a pécsi Janus Pannonius Múzeum igazgatója, a Mohács 500 Csata- és Hadszíntérkutató Egyesület elnöke mondja el, miért.
Nagy utat tett meg az otthonért, amit sajátjának érez, de volt miből ihletet merítenie. Felvidéki nyarak, hétköznapi ünnepek tapasztalatai vezették szerelemben, színészetben, televíziózásban – majd a borászat felé is. Galán Géza a mohácsi Vaskapu birtokon fogadott bennünket.
Kétszáz lelkes falu a Mecsek keleti lejtőin, olyan utcaképpel, amilyen nem sok van az országban. Különös története van annak, hogy Fekeden az évszázados sváb házakból ilyen sok egymás mellett megmaradt.
Négy generáció őrzi felmenői vonásait és faragja fába saját karakterét. A mohácsi műhely falán függő maszkkollekció valamiféleképpen a Hafner család arcképcsarnoka is. Az egyik leghíresebb maszkfaragó, Kalkán Mátyás leszármazottaival beszélgettünk.
Lakatos László fazekas népi iparművész negyven éve van a pályán, és egyike az utolsó mohácsi mestereknek, akik még ismerik a fekete kerámia titkát, amelyet velünk is megosztott.
Egykor selyemnagyhatalom voltunk, az iparág egyik fontos gyártóüzeme Mohácson volt. Ma lagzik, családi és baráti ünnepek helyszíne a szépséges épület. Indul a selyemtörténet.