A 10-es út mentén haladunk az Esztergomi járásban Nyergesújfalu felé. A várost nyolc kilométeren keresztül követi a Duna; nyugati határában magasodik a Sánc-hegy, a római korban a település területén katonai erőd állt, a limes egyik határpontjaként szolgált. A második világháború után sok család élt aranymosásból a környéken, itt lassult le annyira a folyó, hogy alkalmas legyen a műveletre. Nem messze a Neszmélyi borvidék, csendes szakasz, a part mellett a legszebb. Kevesen tudják, de Kádár János, akit 1944-ben Jugoszláviába menet elfogtak a határon, majd börtönbüntetésre ítéltek, itt, Nyergesújfalun szökött meg a gyalogmenetből, innen tért vissza Budapestre. Ezt az érdekességet Sára Mihály, a Comp-95 Kft. tulajdonosa meséli nekünk, időközben ugyanis egy jobbkanyarral megérkeztünk a folyó partján fekvő hajógyár épületéhez.
Hatalmas hangárban zajlik a munka, mellette, a parton készül a legújabb megbízásra a Laguna nevű turistahajó. Mihály ellenőriz néhány folyamatot, egyeztet a csoportvezetőkkel, majd a gépek zúgása mellől az irodába indulunk. Itt dolgozik a lánya, aki a műszaki előkészítésekben segít, a fia pedig ügyvezetőként működik a cégben. Igazi családi vállalkozás. A tulajdonos elmehetne nyugdíjba, de nem akar. Nem bírna egyik pillanatról a másikra életritmust váltani. „Hozzászoktam a munkához. Öt óra öt perckor indulok otthonról, Dunakesziről. Autózom át a hegyeken, útközben néha megállok, szeretem figyelni a természetet, gombászni is szoktam. Aztán tart, ameddig tart a műszak. Mindennap, általában szombaton is. Fárasztó? Nem. Mi itt, ez a maroknyi kis csapat, megszállottak vagyunk. Nem tudom, mi lenne, ha hirtelen valami könnyű megélhetéshez jutnék. Lehet, hogy nem is kéne” – nevet Mihály, miközben a falon lévő képeket szemléljük.
Ahogy a szükség hozza
„Ma a turizmus az egyik legjelentősebb üzletág. A Dunára viszont a hetvenes években gyártottak utoljára személyhajót Magyarországon, onnantól ipari hajókkal foglalkoztak. A nagyobb acélhajók építését a Legenda cég kezdte forszírozni, a képen látható népszerű turistahajót, a Gondolát nekik készítettük” – magyarázza, és megtudjuk, a „mi” jelenleg körülbelül negyvenfős csapatot jelent, melynek irányítóit Mihály már régóta ismeri. „Az 1990-es években igen nehéz dolguk volt Magyarországon az ipari dolgozóknak és a műszaki értelmiségnek is, sorra zártak be a hajógyárak a privatizációs folyamat következtében. Az angyalföldi gyárat, ahol én is dolgoztam, 1994-ben szüntették meg, és az ottani fizikai állományból néhányan még ma is itt dolgoznak velem. Sok mindent éltünk át együtt.”
Mihály csapatjátékos, és folyamatosan figyeli a lehetőségeket. A nagy gyár bezárása után után a társaival felvették a kapcsolatot egy külföldi hajózási céggel, és a megmaradt csapattal oldalajtókat készítettek neki. „Kibéreltük azt a gyárat, amely korábban a megélhetésünket adta, odasétáltunk a vasládáinkhoz, amiket le kellett volna zárnunk, és dolgoztunk. Volt, hogy hajót építettünk, volt, hogy darut, máskor kazánt, egy luxemburgi banképület főtartói is a mi kezünk munkáját dicséri, rengeteg acélelemet gyártottunk a BBC székházába, sőt a londoni olimpiára is. Persze az örök kedvenc mindig a hajó marad.”
S bár a helyzet sokat változott azóta, itt, a nyergesújfalui gyárban sem kizárólag hajókkal foglalkoznak. Óvatos léptekkel indulunk vissza, a gépek irányába. A cég gépparkját a nemzetközi munkáknak megfelelően alakították ki. Itt, a belső térben jelenleg egy francia nagy gyárba készítenek lifteket. „Ez a megbízás 1995 óta kísér bennünket, hosszú távú, stabil munka. Emellett egy sürgős feladatunk is akadt. Két kotróhajó épül Ausztriába a Duna-zsilipek kotrásához, a hollandok adják a technológiát, mi pedig az acélt, azaz a hajót magát. A tervező- és koordinációs munkát a Ganz Danubius HUTI Kft. végzi. Ők szintén az angyalföldi hajógyár tudásának örökségén nőttek fel” – mondja Mihály, miközben megpillantunk egy kisebb, külön álló hajót is. „Ez az én pecahajóm – mosolyog. – Vagyis nem, ahhoz már öreg vagyok. Jó sok éve kezdtem el építeni magamnak, meglátjuk, mi lesz belőle. A fiam javaslatára most épp egy új hajórendszeren gondolkodunk, mivel tele van a világ megsemmisíthetetlen műanyaggal. Holott ott a vas, az egyik legzseniálisabb anyag, amit több ezer éve ismer az ember, könnyű előállítani, és újrahasznosítható. A mai festékrendszerek mellett már lassú folyamat a korrózió, és mire végbemegy, addigra a hajó eszmeileg is amortizálódik. Szóval ebből a pecahajóból még akár acéljacht is lehet a jövőben.”
Éke lesz a Dunának
A jelenben azonban a hatalmas, kétszázötven személyes, városnéző Laguna felé haladunk. Egy műszakilag és szakmailag is előremutató, a lehető legmodernebb technikával készülő óriás. Sára Mihály régi jó barátja, Vékony József hajócsőrendszer-tervező mérnök vezet körbe bennünket: „Ez egy látványhajó. A tervezése körülbelül két éve, a kivitelezése 2024 februárja óta zajlik. Dupla csavaros, Z hajtóműves, orrsugárkormányos hajó. Minden egyes ülésnél külön informatikai rendszer gondoskodik majd a megfelelő turisztikai élményről. Ehhez hozzájárul a ledes világítás, a gyönyörű burkolat és az eltolható üvegsor, ami azt az érzetet kelti a fedélzeten ülőkben, mintha egy hatalmas teraszon lennének a Duna közepén” – hallgatjuk a legfontosabbakat. József elsősorban a fűtés, klíma, szellőzés és vízellátás tervezéséért, valamint a művezetésért felel. Mint mondja, ritkán van lehetősége az embernek olyan munkában részt venni, amelyben ennyire kiteljesedhet szakmailag. „Ez megrendelő kérdése. Kevés ennyire igényes, a részletekre adó megbízóval találkoztam eddig. Sem a Gondola, sem a Laguna nem jöhetett volna létre ilyen bátor üzletpolitika, illetve igényes tervezés nélkül, utóbbit a Pelsoproject Kft. fiatal, tehetséges mérnökeinek köszönhetjük.”
A hajó belseje felé indulunk, telefonnal világítunk. „Azt szoktam mondani, az én munkám olyan, mint az orvostudományban az érsebészé vagy a kardiológusé. Öt-hat kilométernyi cső és kábel húzódik végig ebben a szerkezetben, embertelen mennyiség. Kívülről nem látszik, de az alapvető működéshez elengedhetetlen” – magyarázza. Mint megtudjuk, a Laguna technológiájához fogható jelenleg nincs Magyarországon. A hajó dupla fenekű, ez az úgynevezett külhéjhűtő gyakorlatilag hőcserélőként funkcionál, ami nemcsak a motorok hűtésére, de a hőszivattyús fűtésre és a klímaberendezésre is kihat. Azaz amikor a hajó télen pontonon áll, a Duna közel nullafokos vizéből képes hőenergiát kivonni és azzal fűteni, mivel a folyó vize folyamatosan áramlik a külhéjhűtő alatt. „Emellett a motor hulladékhőjével fűtűnk, és a hűtés is ugyanilyen rendszerrel működik. Vízmentes ajtókat alkalmazunk, illetve úgynevezett fenékvízszívó rendszert: minden térben húzódik egy cső, és kicsit feljebb, a lépcső alatt található egy szivattyú, amely egyszerre a betörő víz szivattyúzására és tűzoltásra is alkalmas lehet.” Bepillantunk a géptérbe is, amelynek biztonsági berendezése lehetővé teszi, hogy tűz esetén a szellőztetés tökéletesen lezárható legyen. „A gépeken kívül az egész Laguna hazai gyártás – teszi hozzá József, miközben a lépcsőn felfelé a kormányállásba kísérjük. – Ez itt az én birodalmam, a klímarendszer: az üveg szinte a teljes felületen meg van fújva, azaz soha nem lesz párás, télen-nyáron jó kilátást kínál majd a kapitánynak.”
Túlélők
„Ezek nem mindennapi találmányok ám, csak Józsi szerénykedik” – tér vissza mellénk közben a tulajdonos. Megtudjuk, a két mérnök szakmai elhivatottsága egészen kis korukra visszanyúlik. Mihály Turán született, a Galga mellett nőtt fel, meséli, a nagyszülei háza előtti árokban mindig volt egy kis víz, ott játszott a hajóival. József dunaharaszti születésű, az apai nagyszülei Biharkeresztesen éltek, így minden nyáron ott töltött egy hetet. „A pusztaság közepette volt egy patakocska, abban játszottam ugyanúgy, mint Misi. Kaptam valakitől egy szovjet gyártmányú kishajót, azt úsztattam – emlékszik vissza. – Sokat modelleztem, Sir Francis Drake hajóját, a Golden Hindet is elkészítettem. Édesapám alapszakmája asztalos volt, a barátjának volt egy hétméteres kielboatja, annak egyik feléből motorcsónakot készített, a levágott darabból pedig egy kisebb csónakot. Ma már talán csak az árbóc és a vitorla van meg belőle, de még a gyerekeim is játszottak benne.” A hajózási szakközépiskolára szülei egy barátja inspirálta, aki pecásként rengeteg történetet mesélt neki. „A műszaki egyetem közlekedésmérnöki karára jelentkeztem, hajózási szakra, de előtte kötelező volt egy évet hajóznom. Végigjártam a Dunát Regensburgtól Izmailig, többször is. Feledhetetlen élmény volt, de a folytonos távollét nem nekem való. A víz azonban biztos pont. A feleségemet a Ráckevei-Dunán ismertem meg, ha tehetjük, a szabadidőnket azóta is ott, vízközelben töltjük. Ott evezni vagy csak lenni a legnagyobb nyugalom.” „Engem egy tengerész barátom inspirált, de családi botrány lett belőle – csatlakozik rá Mihály. – Szegény édesanyám megrettent a hír hallatán, hogy én is tengerjáró leszek. Ezért jelentkeztem hajóépítőnek. Igazából geológus akartam lenni, de sokkal komolyabban kellett volna vennem hozzá a tanulmányaimat.” Végül a Szovjetunióban végzett hajóépítőként, de a szakmát menet közben szerette meg. „Ez olyan dolog, hogy az embernek vagy van rá hajlama, vagy nincs.
Kétféle ember létezik a műszaki világban: van, aki fehér papírról meg tudja csinálni, és van, aki el tudja olvasni. Az az igazán nagy dolog, ha olyanokkal veszed körbe magad, akik nálad ügyesebben tudják ezt vagy azt.
A többi már történelem, mondhatnánk, és valóban, hiszen mindkettejük életében nagy szerepet játszott, hogy egy olyan időszakban találkoztak, amikor magánvállalkozóként érvényesülni szinte lehetetlen küldetés volt. Egymásra kontrázva mesélik, amit mai fejjel nehéz elképzelni. A hajógyárak bezárásával sok ezren maradtak egy pillanat alatt munka nélkül. „Rengetegen belerokkantak, sokan alkoholfüggők lettek – sóhajt Mihály. – Mi túlélők vagyunk.” „Ki mit vállalt el – helyesel József –, én például fűtésszerelést, noha életemben nem csináltam, csak az elméletét tudtam. Légtechnikát, gipszkartonozást. Bármit. Nem az volt a kérdés, mi lesz jövőre, hanem az, hogy mi lesz holnap.” Mihály még rulettezett is, igaz, csak tíz napig, a családja nagy megkönnyebbülésére. „Aztán elkértem a szomszédtól a hegesztőberendezését, és kerítéseket szereltem. Ezt követték a daruk, acélszerkezetek, a kis csapat összeállítása, amit az elején meséltem” – mondja.
A nyergesújfalui gyárral kapcsolatban is sok a kérdőjel, de a tulajdonos bizakodik. „Nem szabad, hogy az legyen az elsődleges motivációnk, valami megéri-e. Kell egyfajta bizalom. És milyen jó, hogy Józsi kitanulta a fűtésszerelést, mert mi is így találkoztunk. Egy közös barátunk ajánlotta be nekem, ő szerelte a fűtést a családi házunkban.” „Na ugye, és még mindig működik a szerkezet!” – nevet József. Működik. Van, ami mindig működni fog. Hiába a közösségi média, a két mérnök egyetért abban, a legnagyobb ereje a mai napig a személyes kapcsolatoknak van. Állunk a Laguna tetején, nézzük a vizet, és bizakodunk.
