Egerbocsi nagyapám szeretett mesélni, ha formában volt, és nem kerülgette éppen valamilyen nyavalya, ahogy emlegette a betegségeit. Különösen szerettem gyerekként a puha dunnás ágyban hallgatni a történeteit azokból az időkből, amiknek a létezését már a nyolcvanas években is nehéz volt elképzelni.
Az egyik ilyen alkalommal mesélt egy ismerőséről, aki miután a közeli bányákban már nem tudott dolgozni, mert a vájár munkát már nem bírta, máshoz meg nem volt meg a szaktudása, kénytelen volt új kenyérkereset után nézni, és útkaparó lett belőle. Tenyere olyan szép, míves-kérges volt, mint a faragott mogyorófa, háta meg hajlott, mint a diadalív. Találkoztak, amikor a földekre jártak, főleg nagy esők után, amikor az új, tengelytörő kátyúkat kellett elplántálniuk. Amikor pedig végzett az aznapival, felcsapta a vállára a szerszámokat és a csuklyás esőkabátját, kitette a piros, háromszög alakú zászlócskát, rajta a nagy U betűvel. Mindenki látta, hogy az útőr ballag az útszélen lassan hazafelé.
A kiegyezés után az akkori 4400 kilométeres úthálózat fenntartását a Közmunka és Közlekedésügyi Minisztérium végezte. Többnyire járásonként volt egy útmester vagy útbiztos, aki felügyelte az országutakat. A Magyar Királyi Közlekedési Minisztérium 1867. szeptember 12-ei rendelete szabályozta részletesen az útbiztosok felügyelete alá tartozó útkaparók feladatait.
Segédmunka volt, fix havibérért dolgoztak, kapott munkaeszközökkel. A kezelésükre bízott útrész közelében lévő szolgálati házban voltak kötelesek élni, azt engedély nélkül el nem hagyhatták. Hozzá kicsi, de saját kert és jószágtartási lehetőség is járt, ahogy a baktereknek is. Nyugodt, nyugdíjas állás volt, szerény megélhetést biztosító jövedelemmel.
A legfontosabb és napi szintű feladatuk volt az úton támadt mélyedéseket, és kerékvágásokat szüntelenül, az útbiztostól nyert utasítások szerint kiegyengetni, és a kavicskészletből kijavítani.
Kötelességeit így összegzi részletesen a rendelet: „Rendesen tartozik nevezetesen, az útról a felesleges port, sarat, hordalékokat, szemetet letisztítani, kisebb terjedelmű hó fuvatagokat lehordani, az útról az esővizet azonnal levezetni, az út padkáit tisztán tartani, lenyesni, vagy ha kell, föltöltögetni; köteles továbbá az úton szanaszét heverő köveket összeszedni s rakásra hordani ; a nagyobb köveket aprózni; az út töltés oldaláról a füvet lekaszálni, a gyep’ sürüdését akadályozó növényzetet eltávolítani, az oldalokon történt sérüléseket azonnal helyreállítani, s gyephanttal beborítani, az út árkait tisztán tartani, s belölök a víz lefolyását akadályozó tárgyakat, vagy növényzetet eltávolítani; továbbá köteles az út mellé ültetett fákra vigyázni, azokat sérülések ellen óvni, száraz időben körülöttök a földet kapálni, tisztán tartani s meglocsolni, egyes hiányzó fák helyett ujakat ültetni, s átaljában a fák tenyésztését elősegíteni.”
Kertész István Kőtörők című novellájában szép leírást kapunk a múlt század elején élt útkaparóról, Binga János „Kisebbről” és munkájáról. „Ritka beszédű, jóízű, aranyos palócok, kiknek az öregapja – az egész nemzetsége, akinek ha volt, ha van mestersége – az útkaparó. Így nyáron biz’ az nem a legkellemetesebb mesterség – bizony sokat kell azért az aprítnivalóért izzadni.
Őszre, ha az esős idők ráülnek a Vepor nyakára, még csak tűrhetőbb – a sarat kell húzni-kaparni az út közepétől a két szélére –, ez a mesterség az útkaparás. Tél elején meg, ha kezd fagyni az országút sara – nem kell már kaparni, de a’ kell is a kutyának télen a jó országút, az útkaparóból válik a legszorgalmatosabb burókaverő. Binga János Kisebb az is burókaverő télben, útkaparó ősszel, kőtörő nyárban. Tavasszal a maga gazdája.”
Babay József Betűtarisznya című írásában szívszorító módon ír egy öreg, a múlt század harmincas éveiben meghalt somogyi útkaparóról. „Évtizedeken keresztül kapálta a jegenyével szegélyezett somogyi országutakat. Hajlottan tartja az ember a derekát, így kívánja ezt e nehéz mesterség. A végén aztán olyan hajlott hátú emberré vált Mihály bácsi, mint a nyírfaderék. Szinte félkör lett a teste.
Hát ezt nagyon restellette az öreg. Nem akart így, ilyen csúnyán hajlott derékkal meghalni. (…) Meghal, de előbb kiegyenesedik! Tehát, felakasztotta magát a mestergerendára. Hajnalban cselekedett, este vették észre. Szegény öreg, a naphosszat tartó lógástól úgy kiegyenesedett, akár a szálfa, és búcsúlevelében így indokolta tettét: Hogyan mehetnék a Mennyben Kossuth apánk elé ilyen gyalázat hajlottan? Hátha gyüvünk eccet mi hóttak is, hogy segítsük a most olyan szomorú hazát! Isten véletek!”
Az 1950-es évek végén nagyjából már harmincezer kilométernyi közútja volt hazánknak, egy útkaparó – akkor már útőrnek hívták –, nagyjából öt kilométernyi útszakaszért felelt, azaz megközelítőleg hatezer ember végezte az országutak mellett ezt a munkát. A Szabad Föld 1958. júliusi számában olvashatunk egy nógrádi útkaparó, Furák János mindennapjairól.
„Ezen a június végi délutánon eső veri a határt, de a forgalom nem csappan a rétsági-balassagyarmati országúton. Minden ember siet, csak az útkaparó, Furák János 34 éves tereskei ember lapátolja nyugalommal az ázott „padkát”, vagyis árokpartot. Az elrobogó utas szemében ezek a tempós mozdulatok, a megtámasztott bicikli úgy tűnnek, hogy az útkaparóság olyan végnélküli sétálás. De Furák Jánosnak is, mint a legtöbb útkaparónak, ez hivatás. Már gyermekkorában útkaparó akart lenni, neki ez volt minden vágya. (…) Itt maradt ezen a négy kilométeres útszakaszon, ami olyan, mintha a saját udvara lenne. Akik itt elsietnek, azok az ő vendégei, a köszönései olyanok, mint a jószó, vagy útravaló a messzemenőnek. És az országút mindent elmesél neki. Elmeséli a távoli vásárok zaját, elmondja, hol kezdték meg az aratást. (…)
De mit dolgozik egy útkaparó? – Az udvaron is mindig van dolog. A gazdától függ… – mondja Furák János kicsit csodálkozva, hogy lehet ilyet kérdezni? Hiszen minden 10 napban kezdheti elölről a „kátyúzást”, ennyi idő kell, míg a 4 kilométeren napról napra a nyolc óra hosszan betömi a lyukakat. (…) És olyan is ez a munka, mint a házkörüli, az is akkor látszik meg csak, ha nem csinálja az ember.”
A magyar utak és utakon egykoron dolgozók történetét mutatja be érdekes tárlatain a Kiskőrösi Úttörténeti Múzeum.
További forrás, képek: Szászi Johanna: Útkaparók című. előadása
Kiemelt kép: Nagykovácsi, Kossuth Lajos utca, háttérben a Nagyboldogasszony-templom,1940. Fortepan
Montázs: Bíró Mátyás. Fotók forrásai: Fortepan, Szászi Johanna előadása, kozterkep.hu, dekornet.hu, muzeum.kozut.hu
