Miért választja fotótémának egy huszonéves srác két idős ember valóságát?

A fotóriporteri képzésen kaptam azt a feladatot, hogy mutassak be egy párkapcsolatot. Olyan viszonyt kerestem, ami már kiállta az idő próbáját. Egyértelmű volt, hogy a hatvannégy éve házasságban élő nagyszüleimet szeretném fotózni.

Milyen kapcsolat fűzi hozzájuk?

A szüleim válásával nagymamám lágyszívű, gondoskodó pótanyává vált az életemben. Nagypapám pedig a család összetartó erejeként, kősziklájaként a férfimintám volt. Őt két sztrók érte, azóta folyamatosan romlik az állapota, demenciája miatt erősen korlátozottá vált a beszédében és a mentális képességeiben. A lakáson belüli mozgásban is a mamára támaszkodik, ő pedig emberfeletti erővel, szeretettel ápolja.

Szajki Bálint (fotó: Máth Kristóf)
Szajki Bálint (fotó: Máth Kristóf)
SZAJKI BÁLINT fotóriporter. Egészségben és betegségben című sorozata nagyszülei, Leé Sándor (97) és Leé Sándorné Marika (84), a kőbányai lakótelepen élő nyugdíjas házaspár valóságát örökíti meg. A sorozat 2024-ben André Kertész-nagydíjjal és Hemző Károly-díjjal is elismerték.
Szajki Bálint – Egészségben, betegségben
Szajki Bálint – Egészségben, betegségben, részlet a fotósorozatból

Olvassa el az Egészségben, betegségben című díjnyertes fotósorozatot bemutató cikkünket:

A kereszt centruma – Szajki Bálint díjazott fotósorozata elégia az elmúlásról | Magyar Krónika

A legjobb emberközpontú fotográfiáért 2023-ban André Kertész-díjat, 2024-ben Hemző Károly-díjat nyert egy mindössze huszonhat éves fotóriporter sorozata idős nagyszüleiről. Szajki Bálint Egészségben és betegségben című dokumentarista anyaga elégia a tabukkal kitakart megmásíthatatlanról, az elmúlásról.

Milyen érzéseket hoztak a sorozat készítése közben velük töltött napok?

Az a felismerés zuhant rám, mennyire nem ismertem a saját nagyszüleim valóságát. Annak ellenére sem, hogy erősen kötődtem hozzájuk. Semmit nem tudtam a mindennapi kihívásaikról, a szenvedésükről. Gyakran találkoztunk az utóbbi években is, de ilyenkor egy elém tárt képbe léptem. Mama felvette a szép ruháját, ebédet főzött nekem, beszélgettünk. Aztán eljöttem, kiléptem a terükből. Tizenöt éves korom óta nem aludtam náluk. Amikor most újra napokra beköltöztem hozzájuk a fényképezőgépemmel, részese lettem olyan pillanatoknak, amikről nem is tudtam.

Láttam mamát, ahogyan papát fürdeti,
segít neki kivenni a fogsorát,
késő este fájdalmak között takarít.
Megrázó, elesett pillanatokat.
Pofonként hatottak rám.

Mi volt ebben a legmegrázóbb?

Első este álltam a fényképezőgéppel a kezemben abban a szobában, ahol gyerekként sok időt töltöttem, visszanéztem a képeket az esti fürdetésről, megláttam a képet a kivett fogsorukról, és elbizonytalanodtam. Nem voltam benne biztos, hogy jó, amit csinálok. Megerősítést kellett kérnem néhány barátomtól.

A klasszikus idézet Robert Capától: „ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. Van olyan, hogy túl közel?

Azt hiszem, itt ez volt a helyzet. Meg kellett találnom a megfelelő távolságot a helyzettől, hogy fotózni tudjak. Az én emberségemtől, érzékenységemtől függött, mit mutatok meg. Ennek a felelősségnek a súlya ijesztő volt. Jól tudtam, a papa nincs tudatában annak, hogy fotózom, ez is erkölcsi dilemmát okozott. Vajon ha évekkel ezelőtt tudja, hogy az unokája ilyen képeket készít róla, ebben az állapotban, mit szólt volna? Sosem fogom megtudni.

Miért érezte úgy mégis, hogy el kell készíteni ezt a sorozatot?

Megmutattam édesanyámnak a képeket, beszélgettünk. Megjött a felismerés, milyen fontosak lehetnek ezek a képek a családi emlékezetben. A nagyszüleim életének a világ számára nincs nyoma. Sosem használtak internetet, nincs okostelefonjuk, néhány klasszikus családi kép őrzi a korábbi életük villanásait, de ezek nem mondanak el semmit a valóságukról. A jelenükről végképp nem. Elevenen él bennem az életük lenyűgöző, tiszteletre méltó, mégis láthatatlan felépítménye. Ennek része az a szeretetkapcsolat is, ami minden nehézség ellenére máig összeköti őket. Megérdemlik, hogy nyomot hagyjanak.

Hozott változást az életében az, hogy elidőzött a nagyszüleivel az ő perspektívájukban?

Igen. Tetten értem magamban a szorongást, amit a halál társadalmi tabusítása szül. Nem szabadna tagadásban élni. A nagyszüleim valósága évtizedek múlva bármelyikünké lehet. Folytatom a sorozatot, azért is, mert folyamatos önismereti tapasztalatot jelent. Egyre feszítőbb az ellentét a fogyasztói társadalom által generált fiatalságkultusz és azon tény között, hogy a jóléti társadalmak rohamosan elöregszenek.

Hiába szól arról minden, hogy a fiatalság, a termelékenység a legfőbb érték,
ha a többségbe kerülő társadalom realitásának ehhez semmi köze.
Az időskor értékét is a fiatalság mércéjével mérjük.

A fiatalos, vitális, aktív időskort elismerjük, kirakatba tesszük, az elesettséget, a kiszolgáltatottságot elrejtjük. Ha nem akarjuk, hogy értéktelenebbnek tartsanak évtizedek múlva, mint most vagyunk, el kell kezdenünk újraértékelni az élet alkonyához való viszonyunkat.

_____________

Leé Sándor nem sokkal azután, hogy az interjú ősszel a Magyar Krónika Magazin 111. számában megjelent, 2024. szeptember 24-én hunyt el.

Leé Sándor búcsúztatása (Fotó: Szajki Bálint)
Leé Sándor búcsúztatása (Fotó: Szajki Bálint)

Szajki Bálint így búcsúzott nagyapjától:

Rejtélyes és fájdalmas játékokat űz az élet, hogy pont most olvashatják az emberek a Magyar Krónikában, kik vagytok. Hogy most jelenik meg elevenen, ahogyan éltek. Ahogyan éltél.
Hogy jövök én ahhoz, hogy egy lapokon szerepeljek veled? Hogy rólad meséljek, amikor az erőd és életműved morzsáját is képtelen vagyok felfogni? Amit én láthattam és mutathattam belőled, sehol sincs ahhoz képest, amit a te életed munkája teremett.


Ha feleannyi erőnk lenne az élethez, mint amennyi neked volt, már csodákat tehetnénk a világgal. Ahogyan a te munkád és szereteted tedd csodákat velünk, a családoddal. Ha a te erőd nem tartja meg az anyukámat és az ő három gyermekét, lehet, annyira messze sodor az élet, hogy soha nem találom meg magamat benne. Miképpen van az, hogy egy ilyen erős ember is idővel elmegy, és mindez meg van engedve? Hagytál nekünk gondolkodni valót.


A minap eltemettünk. És ezzel a magunk erejéből is eltemettünk.
A képek, amiket látni fogunk rólad, mindig emlékeztetnek majd arra, amit értünk tettél.