Sok minden egyszerűbb lenne, ha egyetlen napra megnyernénk azt a perspektívát, amit majd az időskor keresztje alatt fogunk, ha megérjük. Szellemi és geometriai pontosság, ennek a megnyert perspektívának a bölcsessége Pilinszkyé, aki lerántja a leplet mindannyiunk élethosszon át cipelt keresztjéről, annak változó minőségéről. „Az első kereszt a gyerekkor keresztje. Félelemből és bizalomból ácsolták.” A kamaszkoré sem könnyebb. Felismerés és tévelygés tengelyén feszül, mígnem belemerevedik a felnőttség paradoxonjába: „Aki meg akarja nyerni életét, veszítse el azt.”
Szerepjáték, karnevál, tombola. Mindhalálig tartónak tetsző verseny a nyilvánosság előtt a sikerért, a számontartottságért. A halál messzi délibáb. Folyton távolodó tünemény. Másé még hagyján, de a saját halálunk mindenképp.
„Mintha az emberiség előtt való mulandó hír több lenne, mint Istenben a halhatatlanság” – rendeződik a kereszt egyetlen felkiáltójellé már Hamvas Béla mondatával, miközben Szajki Bálint díjnyertes képeit nézegetem. A demens, teljesen ráutalt férjét ápoló Marika ikonszerű portréját. Arcán a súrlófényt. Nyakában a medált. A férj, Sándor néma csendjét a napos erkélyen. Pilinszky egzisztenciális geometriájában csak az öregkor érkeztet meg ennek a mondatnak az értelméhez, minden ellentmondás felülmúlásához, a végleges elnémulásához.
Végre és végül a béke – mindennel és mindenkivel.
Tükörsima mondat, mégis hogy perzsel.
A kilencvenhét éves Leé Sándor és a nyolcvannégy éves Leé Sándorné Marika ötven éve élnek a kőbányai újhegyi lakótelepen, hatvannégy éve házasok, két gyermekük és hat unokájuk van. 1957-ben ismerkedtek meg, azóta nem töltöttek jelentősebb időt külön. Sándor nyolcvankilenc éves koráig tevékeny életet élt, volt művezető, borász; Marika könyvelőként dolgozott, és ellátta a családot. Olykor készült róluk egy családi kép, hullócsillagnyi villanás a létezésükről, de soha nem hajtotta őket az emberi becsvágy arra, ami ma alapértelmezett: igényt tartani a világ számontartottságára.
Nincs okostelefonjuk, digitális lábnyomuk, legfeljebb rádión, tévén keresztül részesedtek a technicizált civilizáció hamis próféciáiból. Kimaradtak a karneválból, miközben életük láthatatlan felépítménye az analóg valóságban éppúgy katedrálissá emelkedett, mint azoké a névtelen tömegeké, akik elesettségükben, betegségükben, öregségükben mintha számunkra nem léteznének.
Nézze meg a sorozat további képeit is:
Az ő országuk már ebben a dimenzióban sem e világból való:
nevezetesek egy intim végtelenségben.
Szajki Bálint sorozata egyszerre személyes és közös ügy. Hordozza a fiatal felnőtt unoka katarzisát, ahogyan fotózás közben belezuhan idős nagyszülei keresztjének centrumába, és lencséjén keresztül ránk nyitja az elmúlás eltagadott realitását. Nem csak úgy, mint Robert Capa: elég közel. Szinte túl közel az elviselhetőséghez. Az egész projektet, így a képeket is valami olyan kegyelem és szeretet hatja át, ami – akárcsak a nevezetes névtelenség – túlmutat az emberi magatartás természetén. Ettől válik a sorozat univerzálissá és felemelővé.
„Nem szabadna tagadásban élni” – Szajki Bálint kivételes empátiával közelít az öregséghez | Magyar Krónika
Szajki Bálint fotóriporter nagyszüleiről készült, több díjjal is elismert sorozatához nem lehet nem kapcsolódni: képköltészet bármelyikünk lehetséges alkonyáról.Interjú.
Sándor 2015-ben egymás után két sztrókot kapott, azóta állapota folyamatosan romlik. (Leé Sándor az eredetileg nyomtatásban megjelent írás közlése után nem sokkal elhunyt – a szerk.) A lakást már nem képes elhagyni. Marika évek óta férje odaadó ápolásának él, csak a közelmúltban lépett be kettejük időtlen terébe alkalmi külső segítség. Anélkül töltenek be kozmikus helyzetet, hogy erről tudnának. Úgy tanítanak a sorsukkal, hogy ezzel nem számolnak.
Szajki Bálint pedig talán ösztönösen keres olyan témákat, amelyekben emberek szakrális elkötelezettséggel adnak mélyebb értelmet az életüknek. Nyert már díjat a lovait szabadidomítással kiképző „suttogóról”, Mikó Sándorról készült képeivel, s fotózott egy elhagyott temetőben kényszerű életközösségben élő hajléktalanokat is. Egészségben és betegségben sorozata egészen biztosan örök érvényű marad egy épp csak kezdődő életműben. Mert van ennek a munkának egy különösen szép fénytörése. Láthatóvá tette nagyszülei áldozatos névtelenségét: ez emelte Szajki Bálintot a megérdemelt dicsfénybe.
________________________
Leé Sándor nem sokkal azután, hogy cikkünk a Magyar Krónika Magazin 111. számában megjelent, 2024. szeptember 24-én elhunyt.
Szajki Bálint így búcsúzott nagyapjától:
Rejtélyes és fájdalmas játékokat űz az élet, hogy pont most olvashatják az emberek a Magyar Krónikában, kik vagytok. Hogy most jelenik meg elevenen, ahogyan éltek. Ahogyan éltél.
Hogy jövök én ahhoz, hogy egy lapokon szerepeljek veled? Hogy rólad meséljek, amikor az erőd és életműved morzsáját is képtelen vagyok felfogni? Amit én láthattam és mutathattam belőled, sehol sincs ahhoz képest, amit a te életed munkája teremett.
Ha feleannyi erőnk lenne az élethez, mint amennyi neked volt, már csodákat tehetnénk a világgal. Ahogyan a te munkád és szereteted tedd csodákat velünk, a családoddal. Ha a te erőd nem tartja meg az anyukámat és az ő három gyermekét, lehet, annyira messze sodor az élet, hogy soha nem találom meg magamat benne. Miképpen van az, hogy egy ilyen erős ember is idővel elmegy, és mindez meg van engedve? Hagytál nekünk gondolkodni valót.
A minap eltemettünk. És ezzel a magunk erejéből is eltemettünk.
A képek, amiket látni fogunk rólad, mindig emlékeztetnek majd arra, amit értünk tettél.