A modern nő érkezése
A címadó „női szörnyetegek” kifejezés egy ügyetlen politikusi kiszólás százhúsz évvel ezelőttről, egy parlamenti vita hevében illette így az egyetemek női hallgatóit egy képviselő. Folytatta még a „feminista hóbortok” sorolásával, annak a „női típusnak” az azonosításával, amely retteg a háztartási gondoktól, az anyaságtól és a gyerekneveléstől. Lett is hosszadalmas sajtóbotrány a dologból, amely aztán a zord honatya teljes körű vereségével zárult. E téren azóta sincs sok újdonság: a nyilvánosság szereplőinek sikerületlen mondatai ma is könnyen lefülelhetők, ma is nemegyszer szállóigék lesznek belőlük. De nemcsak ez hasonlatos a múlt század eleji világhoz, hanem az is, hogy addigra modern világunk csaknem összes kellékét feltalálták már: lett autó, telefon, mozgókép, mosógép és porszívó. A modern díszletek közé pedig megérkezett a modern nő is, akinek a válaszútjai már egészen hasonlók voltak ahhoz, mint amilyenek elé ma is kerülhetne.
Koniorczyk Borbála könyvében felrajzolódik a 20. század elejét jellemző társadalmi-kulturális környezet, de elsősorban nem az átlagos vagy akár magasabban képzett nők élethelyzeteivel foglalkozik. Kötetében művészportrékat olvashatunk: vannak köztük ismertebb alkotók, mint Kaffka Margit, Lesznai Anna és Ferenczy Noémi, akiknek a nevét tankönyvek, utcák és díjak őrzik, és olyanok is, akiket csaknem elfeledtünk, a szakmai utódokon kívül talán senki nem emlegeti őket. Pedig figyelemre érdemes a mozdulatművész Madzsar Alice, az író Erdős Renée, az iparművész Undi Mariska és a fotós Máté Olga életútja is. A szerző egészen közel viszi az olvasót hőseihez, szinte az lehet az érzésünk, ott járt-kelt körülöttük, ismerte a lakásukat, a családi körülményeiket, baráti viszonyban volt velük. A terjedelmes hivatkozásjegyzékből kiderül: elmélyült kutatómunka eredménye ez az alaposság. Mégsem monográfiaszerű tanulmányokat kapunk, ízig-vérig plasztikus nőalakok kelnek életre a szemünk előtt, az igényes, mégis könnyen olvasható szöveg pedig további erőssége a kötetnek. A könyvhöz – mivel a szerző urbanista, a Hosszúlépés. Járunk? városiséta-szervező vállalkozás egyik vezetője – egy terézvárosi séta is kapcsolódik, amely elvezet olyan helyszínekre, ahol szörnyetegeink tanultak, kávéztak vagy kiállították munkáikat. (Weisz Teodóra)
Koniorczyk Borbála: Női szörnyetegek – Kivételes művészek a századelő Budapestjén. Libri Könyvkiadó, 2025
A csimpánz hűsége
„A mi Böbénk az emberarcú szocializmus jelképévé vált, akárcsak az M7-es autópálya Siófokig megépült szakasza vagy A Mézga család című rajzfilmsorozat kedélyes figurái” – olvashatjuk Márton László új elbeszéléskötetében a kiemelkedő intelligenciával és alkotói készséggel megáldott veszprémi sztárcsimpánzról, aki a hatvanas években az egész ország és – Márton meséje szerint – Kádár János is szívébe is belopta magát. Ha azt vesszük, hogy egyes fogságban tartott csimpánzok akár hetven évet is megérnek, Böbe még ma is velünk lehetne. De sajnos tragikusan fiatalon (vajon mondhatunk ilyet egy majommal kapcsolatban?), alig hét-nyolc éves korában kimúlt. Emlékszik még valaki rá? Veszprémben emlékeznek rá, ezt ott született, ott felnőtt emberként bizton állíthatom.
Ahhoz viszont, hogy valaki „megfejtse” Böbe sorsának mélyebb jelentését, Márton Lászlóra kellett várni. Mert ebben a történetben – amelyet plutarkhoszi minta nyomán egy spanyol kolléga, a Francisco Francót, majd az autonóm Katalónia politikusait is ujja köré csavaró, Hópehely nevű gorilla életpályájával vet össze – amellett, hogy felvillan a harmadik világba kiküldött magyar szakemberek sztorija, a véreskezű veszprémi párttitkár, Pap János alakja, illetve a világpolitikai játszmák, amelyek elbeszélőnk szerint a csimpánz halálához vezethettek, olvashatunk Böbének az V. Ferdinánd bécsi szökéseit idéző látogatásairól az állatkert közelében élő családoknál vagy éppen arról, hogy „[o]daadó hűsége igazolja a Kisebbségben című tanulmányt író Németh Lászlónak azt a tézisét, amely szerint a magyarság nemcsak a Kárpát-medencében élő szlávokat, románokat és németeket képes magába olvasztani, hanem adott esetben a Pan troglodyteseket, vulgo csimpánzokat is hamarabb asszimilálja, mint a magyarrá válásukkal hazug módon kérkedő zsidókat”.
Márton szövegeinek nagy erőssége az effajta humor, a történelmi-kultúrtörténeti „matéria” (eszmei klisék, beszédmódok) szatirikus-parodisztikus kiforgatása, a legtávolibb jelenségeket szellemesen összekapcsoló játékosság, a tényszerű, történeti valóságot újra- és továbbgondoló, gazdag fantázia, amely a kötet két másik nagy elbeszélését is jellemzi. Visszatérő alak bizonyos Rabinovics Ármin, a Helló, Kati! című film rendezője, akiben nem nehéz a Szevasz, Vera! leforgatása után néhány évvel Svédországba emigráló Herskó Jánosra ráismernünk. S még sok érdekességet rejtenek ezek a szerteágazó szövegek: a hatvanas-hetvenes évek iskolája, a második világháború végét Németországban megélő paptanár, Csikasz Virgil hányattatásai, egy vidéki jósnő, a szocreál filmkészítés, a mai magyar filmes közeg komikus jelenségei s így tovább. A Két bors ökröcske élvezetes, emlékezetes olvasmány. (Leimeiszter Barnabás)
Márton László: Két bors ökröcske. Pesti Kalligram, 2025
Sztárok és sztárcsinálók
A ricsei születésű fiú egy ideig kárpitossegéd volt, majd szőrmét árult New Yorkban. Évekkel később pedig megteremtette a Paramount stúdiót és vele együtt a hollywoodi filmgyártást, stúdiórendszerrel, sztárkultusszal együtt. Amikor 1949-ben Oscar-életműdíjjal jutalmazták, így szólították színpadra: „Mr. Movie”. Zukor Adolf egyike volt azoknak a tehetséges magyaroknak, akik emigrációra kényszerültek a magyar történelem valamelyik szűkös vagy veszélyesen zivataros korszakában.
A ricsei születésű fiú egy ideig kárpitossegéd volt, majd szőrmét árult New Yorkban. Évekkel később pedig megteremtette a Paramount stúdiót és vele együtt a hollywoodi filmgyártást, stúdiórendszerrel, sztárkultusszal együtt. Amikor 1949-ben Oscar-életműdíjjal jutalmazták, így szólították színpadra: „Mr. Movie”. Zukor Adolf egyike volt azoknak a tehetséges magyaroknak, akik emigrációra kényszerültek a magyar történelem valamelyik szűkös vagy veszélyesen zivataros korszakában. Egy új könyv most annak a hatvan magyar alkotónak az életútját mutatja be, aki fontos szerepet játszott a filmfőváros életében, tágabb értelemben a globális filmkultúrában. Hatvan életút, hatvan elképesztően érdekes, meglepő, fordulatos, vicces és tragikus történet az érvényesülésről, a tudásról és a szerencséről. De leginkább a tehetségről. A két szerző, Kollarik Tamás és Takó Sándor hosszú évek óta kutatja a témát, alapos és olvasmányos könyvet írtak a jól és az alig ismert filmesekről. Houdini, Johnny Weissmuller, Kertész Mihály, Szőke Szakáll vagy Zsigmond Vilmos nevét mindannyian ismerjük, de vajon hányan hallottak már Winkler Margitról? A budapesti születésű és szüleivel emigráló fiatal nő az egyik Warner fivér titkárnője lett, és rábírta főnökét, adjon neki esélyt az animációs filmek forgalmazása terén.
A feladatba belevágva küldött egy táviratot Walt Disney-nek, aki éppen úgy vélte, nem sok babér terem neki a filmes iparban. A folytatást ismerjük, és most már azt is tudjuk, hogy a Disney-birodalom története ezzel a távirattal vette kezdetét. Olvashatunk mások mellett Gabriel Pascalról – ő Lehel Gábor néven Aradon született, és egy fontért vette meg G. B. Shaw-tól a Pygmalion megfilmesítésének jogát – és a rendszerint sorozatgyilkosokat alakító Peter Lorréról is. Lorre, eredeti nevén Löwenstein, egy ideig Berlinben dolgozott, Chaplin a legjobb európai színésznek tartotta. Az ijesztő külső kedves, művelt embert takart, aki olyan népszerű volt Németországban, hogy Joseph Goebbels arra kérte, ne hagyja el az országot, ne menjen Amerikába. Mire a színész azt felelte, két olyan gyilkosnak, mint ő és Hitler, nincs hely Németországban. A történeteket korabeli filmplakátok és gazdag képanyag kíséretében olvashatjuk. (Hulej Emese)
Kollarik Tamás – Takó Sándor: Budapest / Hollywood. FilmHungary, 2025
Mintha egy bécsinek mesélne
1991-ben jelent meg John Lukacs, az 1946-ban az Egyesült Államokba emigráló történész Budapest 1900 című kötete. Azóta több kiadást megért, igazi sikernek bizonyult. A Budapest 1900 az Osztrák–Magyar Monarchia Budapestjét mutatta be, az épp metropolisszá váló várost a maga sajátos kulturális, szellemi és társadalmi jelenségeivel együtt. Muszatics Péter író-filmtörténész új kötete, amely Budapest most címmel nemrég jelent meg, cseppet sem rejtett szándékkal a nagy előd előtti főhajtás is egyben. Muszatics már 2016-ban megjelent művével, az Utazás Európa mélyére című könyvével bebizonyította, hogy kiváló művelője a városesszé műfajának. Abban a könyvben közép- és kelet-európai városokról írt – többek között Tallinnról, Pozsonyról, Szarajevóról –, most Budapestet, a mai Budapestet tette merengése tárgyává.
A városesszé nagy múltú műfaj a magyar irodalomban, elég, ha csak Szerb Antal, Márai Sándor vagy Földényi F. László műveire gondolunk. Muszatics könyve sajátos nézőpontból született: „úgy döntöttem, hogy bécsi perspektívából írom meg Budapestet, mintha egy bécsinek mesélnék róla, aki sok mindent nem tud, de azért számos részletet ismer. Másrészt Budapest Bécs mellett, folyamatosan erre a városra tekintve, nemegyszer Béccsel rivalizálva formálódott. Több a kapcsolódási pont, mint azt első pillantásra gondolnánk” – írja. Ez a nézőpont is rokon John Lukacs könyvével, amelyben szintén a századfordulós Bécs volt a mérce, a viszonyítási pont. Muszatics tehát nyakába vette a várost, megfigyelt, emlékezett, jegyzetelt, mert tudni szerette volna, milyen a mai Budapest, mi minden változott, született és tűnt el itt az elmúlt évszázadban. Élvezetesen ír, sok mindenre kiterjed a figyelme. Emberekre, épületekre, fákra, terekre, ételekre, táblákra. Amit ír, mélyen személyes, de adatokkal is gazdagon alá van támasztva – ettől vérbeli városesszé. Könyvéből egy ellentmondásokkal terhelt, de sajátos és egyedi levegőjű nagyváros képe rajzolódik ki: Budapesté, a 21. század elején. (Győrffy Ákos)
Muszatics Péter: Budapest most. Helikon Kiadó, 2025
A csengetős moziktól a futballpályákig
Darvasi Ferenc Mándy-életrajza egyik mottójában rögtön feladja magának a leckét. Réz Pált idézi, aki egy könyvről álmodott, amelynek az lenne a címe, hogy Mándy Iván és kora, szólhatna pedig „a régi Pesttől a háborús pincékig, Schöpflintől Ottlikig, az egykori csengetős moziktól a futballpályákig, a hosszú ötvenes évek félelmeitől az öregség nyomoráig” sok mindenről. Ez tehát a kihívás, amit Darvasi hibátlanul teljesít. Mert alapos kutatásokra épülő könyvet tett le az asztalra, „a” Mándy-monográfiát, de azok is bátran vehetik kezükbe, akik nem irodalomtudományi disszertációjukhoz keresnek benne adatokat. Darvasi távol tartja magát mind a bulvárosság, mind a tudományos szárazság végleteitől, a filológiai okfejtésekkel jó arányban elegyíti az életrajzi érdekességeket, a Mándy jellemét, a társaságát meg a korviszonyokat megfestő anekdotikus elemeket.
Mit kutatott ki, mit írt meg? Sok más mellett: az első, egyébként elég unalmas focimeccset, amit „Jánoska” látott (Nemzeti SC – Törekvés SE, 1925. május 13.). A gyerekkori odüsszeiát, bolyongást szállodáról szállodára, iskolából iskolába – végül ki az iskolából, amit édesapja nemhogy nem nehezményezett, de még támogatta is a döntésében. Fontos szereplő Mándy Gyula, akinek más szövegek mellett a remekmívű Mi az, öreg? örökítette meg alakját: életművész, svindler, igyekvő költő, aki naponta nyakába vette a várost, hogy elhelyezze Iván kéziratait a lapokban, később viszont már féltékenykedett rá. S akiben megbízni nem lehetett, de bámulatra méltó hidegvérrel mentette az embereket a vészkorszakban, miközben fiáról is gondoskodnia kellett, aki nem éppen arra termett, hogy túléljen egy ostromot: kórházak alagsorában bujkált.
Van még Mándy életének és pályájának számos izgalmas vetülete: az Újhold története, a pályaszéli évek, előadások és társszerzőségek korszaka, a lassú irodalompolitikai oldódás, a VIII. kerülethez fűződő viszony, színházi sikerek és bukások, változó barátságok, hosszú agglegénység után váratlan házassága Simon Judittal s a nem kevésbé váratlan politikai aktivizálódása a rendszerváltozást követően. Megtudhatjuk, mi volt az a film, amit Mándy a legtöbbször megnézett: Jacques Tati Nagybácsimja, amely írásművészetére is hatással volt – s valóban, Mándy e könyv lapjain sokszor maga is valamiféle csetlő-botló Hulot úrként tűnik elénk, akinek egy ajánlott levél feladása is nehezére esett. Nem hiányzott belőle ugyanakkor a kíméletlenség sem, ha az alkotás magasabb érdeke úgy kívánta: egy másik remekművében, a Fabulya feleségeiben felismerhetően, kevéssé előnyös fényben rajzolta meg pályatársát és barátját, Végh Györgyöt, aki többé nem is állt vele szóba. (Leimeiszter Barnabás)
Darvasi Ferenc: Csak hagyjanak békén – Mándy Iván élete és pályája. Osiris Kiadó, 2024
Huszadik századi fenegyerek
Képzeljünk el egy fiatal férfit, aki egy tanteremben vagy irodában nem megkerüli az asztalokat, hanem átugorja őket, a lépcső korlátján csúszik le ahelyett, hogy fokonként sétálna le, s diákként fenékbe rúgja az igazgatót, bár mentségére szóljon, azt hitte, csak egy öregúr. Egy figurát, aki mindenhová motorral jár, hangosan dudál, amikor megérkezik, majd beviharzik, olajos arcát beletörli az első keze ügyébe kerülő törölközőbe, majd megeszi, amit talál az asztalon, és ahogy jött, úgy távozik is. Ilyen ember volt Libik György – barátainak csak Liba vagy Libás. Története talán a legvadabb hollywoodi forgatókönyvírók szemében is hajmeresztőnek tűnne; tetteit nem kiszínezni, hanem részleteiben elhallgatni kellene ahhoz, hogy hihető legyen a közönség számára.
A könyvben a gyermekkorától egészen a halálig követhetjük ennek a nagyhangú, örökmozgó és szertelen férfinak az életét, akinek emlékiratai kiváló forrásként szolgáltak Medgyesi Konstantin számára. A korábban Kádár János és Grósz Károly küzdelméről könyvet író történész kutatásai során döbbent rá, hogy Libik visszaemlékezéseiben egy alkalommal sem hazudott, a levéltári források alátámasztják minden állítását. Embermentőként tevékenykedett a nyilasuralom idején; a jómódú budai családba született, mérnöki végzettségű férfi nagyszerű síelő volt – téli olimpián is indult –, a sport révén tett szert olyan kapcsolati hálóra, amelynek jó hasznát vette a vészterhes időkben. Első felesége Szent-Györgyi Albert lánya volt, ellenálló tevékenysége idején pedig Raoul Wallenberg sofőrjeként dolgozott. Az üldözöttek bújtatása mellett, csak úgy mellesleg, robbantásokban is segédkezett.
A háború után részt vett a Szabadság híd újjáépítésében. Később, a Rajk-ügy kapcsán megvádolt két mérnök barátját úgy szabadította ki az ÁVH fogáságából, hogy a Szilágyi Erzsébet fasoron motorral leállíttatta Péter Gábor konvoját, ezzel kikényszerítve, hogy meghallgassa őt a politikai rendőrség vezetője, akit egyébként jól ismert: ő bújtatta még 1944-ben. Végül sikerült is rábeszélnie Pétert, hogy engedjék el a barátait. A Rákosi-időkben civil munkája mellett a síválogatott tagja volt, noha kis híján kirakták a csapatból, amikor a tatai edzőtáborban zendülést szított, amiért politikai fejtágítókon való részvételre kötelezték őket. Nagy Imre köreihez csapódott, majd részt vett az 1956-os forradalomban is, amelynek vérbe fojtása után Lengyelországba menekült, majd Svédországban kötött ki. Libik fantasztikus élete nem pusztán informatívan, de már-már regényszerűen tárul elénk Medgyesi Konstantin könyvében. (Pap Lázár)
Medgyesi Konstantin: Egy 20. századi fenegyerek – Libik György, az embermentő. Jaffa Kiadó, 2025
Őstörténeti vizsgálódások
Van szellemi élet Magyarországon? A kérdés elsőre értelmetlennek tűnik. Hogyne lenne, hiszen működnek a bölcsészkarok, vannak irodalmi és filozófiai műhelyek, jelennek meg (még ha egyre nehezebb körülmények között is) könyvek és folyóiratok, rendeznek beszélgetéseket, szimpóziumokat és más efféléket. A válasz azonban bizonytalanabbá válik, ha azt vesszük figyelembe, hogy egy olyan jelentőségű mű, mint a Tábor Béla (1907–1992) tanulmányait-jegyzeteit egybegyűjtő A mítoszomlástól a személyiségig – A szimbólum válsága és a logosz energizálása, többé-kevésbé radar alatt maradhatott. Tábor Béla neve mellett Szabó Lajosét szokás emlegetni mint a Rosenzweig- és Ebner-féle dialogikus filozófiai iskola jeles magyar képviselőiét. Gyakran esik szó róluk Hamvas Bélával kapcsolatban is, akivel egyidőben szoros kapcsolatban álltak. Mint a fülszöveg írja: „Tábor személyiségvízióját, gondolkodásának centrumát egyaránt formálja a dialogikus gondolkodók biblicizmusa, a plótinoszi és eckharti spekulatív misztika, az indiai hagyomány, de a freudi lélektan kritikai értékelése is.”
A Surányi László összeállításában megjelent vaskos kötet címében és alcímében szereplő fogalmak, szóösszetételek talán nem sokat mondanak a könyvet a polcról éppen csak leemelő olvasónak. Tábor nem tesz mást, mint ezeket a nagyon is jelentésteli fogalmakat, nyelvi csomópontokat más-más aspektusaik szerint megvizsgálva-felfejtve „őstörténeti” kutatást végez, a modern embert és minden korok emberét érintő problémákat feszeget.
Canterburyi Szent Anzelm és Nietzsche ellentétes jellegű istenbizonyítéka s az ezekhez fűződő, új korszakot jelző „evidenciaváltás”. Az „én-te viszony” alapvető ontológiai jelentősége, a „megszólíthatóság” kérdése. A „mítosz lekopása”, a tudománynak a mítosz helyébe lépése. A személyiség (központi Tábor-fogalom ez) mint „az én-nek az a mozzanata, amelyben minden más én-nel azonos”. „Létfrigiditás” és „léterósz”, „teremtő aszimmetria”. Auschwitz mint a „történelem megőrülése”, a fasizmus mint a „rések bűvészete” – ilyesféle jelenségeket elemez Tábor Béla, aki nemcsak fontos gondolkodó, de remek író is volt: szuggesztív filozófiai nyelvet és stílust munkált ki, amelynek a megvilágító erejű kulcsfogalmak, a hatalmas gondolati tartalmakat sűrítő, aforisztikus kijelentések adják meg az erejét. Nehéz olvasmány? Kétségtelen, hogy megköveteli a figyelmet, az elmélyülést. De ezekért kivételes szellemi izgalmak, rácsodálkozások és felismerések jelentik a jutalmat. (Leimeiszter Barnabás)
Tábor Béla: A mítoszomlástól a személyiségig – A szimbólum válsága és a logosz energizálása. Új Forrás, 2024
