Márai Sándor a magyar irodalom azon elég hamar számba vehető alkotói közé tartozik, akik az elmúlt évtizedekben nemzetközi színtéren is ismertségre tettek szert – bár sajátos módon főként A gyertyák csonkig égnek hozta meg számára a posztumusz sikert, nem az életmű széles konszenzus szerint igazán jelentős darabjai, a visszaemlékezések (Egy polgár vallomásai, Föld, föld!…) és a naplók.
A Márait becsülő Tamás Gáspár Miklós egy 2007-es írásában az egyébként remek olasz íróra, Roberto Calassóra panaszkodik ezért, aki a tekintélyes Adelphi kiadó szerkesztőjeként elindította a „rémséges Márai-divatot”, amiben „szerzőnk életművének 65,3%-a tök ártatlan”. TGM szemében botrányt jelentett éppen A gyertyák… népszerűsége. Mert „azt díjazza Ejrópa (a földrész), ami a Nyugat (folyóirat és az ízlésetalon metaforája) számára pfü és piha”.
Bárhogy is legyen, a tavalyi Márai-emlékév mellett az író külföldi sikere is indok lehetett arra, hogy a Grosschmid család egykori kassai otthonában (igaz, nem az Egy polgár vallomásai-ban oly érzékletesen megidézett szülőházban, hanem a már Sándor kamaszkorában megvásárolt Mészáros utcai épületben) berendezett emlékkiállítás után a magyar fővárosban is állandó tárlat mutassa be a huszadik századot szinte végigélő polgáríró világát.
S hol máshol rendezték volna be ezt a kiállítást, mint Krisztinavárosban, hiszen Márai, miután fiatalkori csavargásai után feleségével a húszas évek végén Budapestre költözött, ennek a városrésznek lett lakója, Kosztolányi Dezső mellett a budai Vár környékének talán legemblematikusabb írói megörökítője – de errefelé élt Babits Mihály és Schöpflin Aladár is.
Máraiék Mikó utcai otthona, mint ismeretes, a második világháború során megsemmisült. Az 1811-ban épült és korábban is kiállítóhelyként funkcionáló Virág Benedek Házat választották hát helyszínnek: máig itt kísért a régi Tabán, Krúdy meg mára feledésbe merült hírlapírók és korcsmárosok szelleme, s persze az épület nevét adó szerzetesköltőé, a hozzá sereglő, piruló arcú fiatalok verseit almával jutalmazó „szent öregé”, mint Kosztolányi írja szép költeményében, aki a budai irodalmat, ha beszélhetünk ilyenről, egykoron elindította. „Sokszor megállok most, hol ő lakott rég / s alázatosan és magamba szálló / lélekkel kérdem, mi maradt belőle? / Egy kis küszöb s egy villamos-megálló” – állapítja meg Kosztolányi. A villamosmegálló mögé a Budára költöztem című tárlattal most odaköltözött Márai szelleme is.
Kettős célja lehet az ilyen típusú kiállításoknak: az életművel csak ismerkedőknek, esetleg teljesen laikusoknak egy többé-kevésbé átfogó képet kínálni arról, ki volt, hogyan élt, mivel gazdagította az irodalmat a bemutatott szerző. A Márai-történet éles szakaszoltsága, lakhelyváltások, hányattatások stációi magától értetődő szerkezetet adnak ennek az elbeszélésnek: Kassa, Németország, Párizs, Buda, Nápoly, New York, Salerno, San Diego. A haladó Márai-olvasók pedig nyilván abban a reményben keresnek fel egy ilyen tárlatot, hogy ha nagy újdonságokat nem is fognak megtudni, találnak olyan érdekességeket, fényképeket, relikviákat, az életművet tágabb kontextusba helyező kísérőszövegeket, amelyek bővítik az íróról alkotott képüket.
A Petőfi Irodalmi Múzeum, a Budavári Önkormányzat és a Budavári Közösségi Nonprofit Kft. közös szervezésében megvalósuló, Mészáros Tibor irodalomtörténész, Márai-kutató kurátori munkáját dicsérő kiállítás mindkét feladatot teljesíti. Kompakt, befogadható méretű, se nem túl vázlatos, se nem részletekbe vesző bemutatása Márai élettörténetének, kezdve attól az örök város- és polgárságeszménytől, amit Kassa jelentett számára, egészen 1989-es öngyilkosságáig, amit egy érdekes, ámbár némiképp vitatható ízlésű installáció idéz meg: egy elfüggönyözött, sötét fülkében revolvert formázó lámpával világíthatjuk meg a Márai-művek halállal foglalkozó részleteit.
A kassai kiállításon Márai gyerekkorára esik nagyobb fókusz, itt logikus módon az egykori Krisztinaváros bemutatására helyeztek hangsúlyt, az egykori Philadelphia kávéházzal meg a tabáni ivókkal is egy nagyobb szekció foglalkozik.
S hogy milyen máshol nem látható érdekességeket tartogat a tárlat? Most csak két példát említünk. Belepillanthatunk az Egy polgár vallomásainak azon példányába, amit Márai az édesanyjának dedikált. Ratkovszky Margit sűrűn széljegyzetelte az olvasottokat, leginkább felháborodását fejezve ki, amiért személyes érzékenységekre keveset adó fia valótlanságokat állított a családról, gyerekkori környezetéről, vagy amiért keresetlen nyíltsággal írt kamaszkori szexuális játékairól.
„Csak egy gyermek lehet ilyen hálátlan és kegyetlen, csak egy író ilyen könyörtelen!” – írta a könyv utolsó oldalára.
Ugyancsak az anya kommentárja teszi igazán emlékezetessé azt az író személyiségét jól elkapó, de kevéssé hízelgő portrét, amit 1927-ben Halász-Hradil Emil festett Márairól. A családfő esernyős ütlegelést helyezett kilátásba, a mama pedig azt vetette oda a festőnek, hogy „ha kretént akart festeni, fesse le magamagát”. Mire Halász-Hradil így replikázott: „ahhoz, hogy Márai így néz ki, nekik több közük van, mint nekem!” S visszaemlékezésében hozzáteszi: ha az író tudott volna ezekről a reakciókról, szülei nézete ellen is megvédte volna őt.
• • •
Márai Sándor emigrációja elsősorban egy magatartás emigrációja volt. Amit őrizni és ábrázolni akart, azt nemcsak Magyarországon nem találta, de Európában, Amerikában sem. Győrffy Ákos jegyzete:
1927-ben Márai Sándor eljutott Szentföldre, és a tőle megszokott mélységben írta le, mit látott, mit érzett, mi mindent gondolt. Hulej Emese könyvajánlója:
Képek: Petőfi Irodalmi Múzeum / Törő Balázs
