Ha magyar s hozzá politikai természetű titkos társaságokról beszélünk, a legtöbbeknek talán a magyar jakobinus mozgalom, a Martinovics Ignác-féle összeesküvés, a Vérmezőn kivégzett szervezkedők jutnak eszébe. Röviden elevenítsük fel az összeesküvés történetét, s idézzük meg Martinovicsnak, történelmünk egyik legkülönösebb és legellentmondásosabb szereplőjének alakját. Ferences szerzetesként még traktátust intézett a materialista filozófusok ellen, hogy nem sokkal később már materialista szellemben értekezzen a világ nagy dolgairól, s a felvilágosodás egyre radikálisabb eszméit tegye magáévá.

„Későbbi követőinek jelentős részével úgy kerül először kapcsolatba, hogy feljelenti őket” – írja ifjabb Barta János történész. Martinovics, a bécsi titkosrendőrség ügynöke, az udvarban jó kapcsolatokat ápoló, hovatovább királyi tanácsossá is kinevezett, de „haladó” szellemű, szabadkőműves-körökbe beavatott-beépült egyházi ember és akadémikus II. Lipót rövid uralkodása alatt egyre csak azon törte fejét, hogyan gyakorolhatna „aufklérista” befolyást a kormányzásra. A keményen konzervatív I. Ferenc trónra lépésével azonban e reményei szertefoszlottak, udvari karrierje véget ért. Martinovics ekkor került nyílt konfliktusba Béccsel, s lett a – kommunista történetírás nyomán rögzült megnevezéssel – „jakobinus” szervezkedés vezéralakja.

Már 1788-as Filozófiai emlékiratában leírta, hogy

„a titkos társaságok rendkívül hasznosak, hiszen tagjaik közül nem egy az uralkodót szolgálja, s így szebbnél szebb alkalma nyílik, hogy észrevétlen, álcázott ellenállással erejét vegye a méregnek, megmentse a nép vagyonát az uralkodók kapzsiságától és zsarnokságától csakúgy, mint a papok gonoszságától”.

„Ha valami Martinovicsot igazán jellemzi, az a titokkal kapcsolatos tudatossága. Több más, titkos társaságot alapító emberhez hasonlóan a titok Martinovics számára sem pusztán gyakorlati és technikai probléma, hanem elméletileg is megvizsgálandó kérdés” – fogalmaz Király V. István filozófus az összeesküvésről írt, a Korunkban megjelent tanulmányában, hozzátéve: Martinovics az illuminátusok és a szabadkőművesek ténykedését vizsgálva, annak hiányosságait számba véve fogott hozzá a konspiratív munkához. Tette ezt pedig, tegyük hozzá, olyan pillanatban, amikor az udvar abszolutista fordulatát nehezményező magyar nemesek és az ideologikusan monarchiaellenes értelmiségiek érdekei bizonyos fokig összeegyeztethetőnek tűntek.

Nagyszabású terve végrehajtására Martinovics 1794-ben két, eltérő profilú titkos csoportot alapított: a mérsékeltebb Reformátorok Társaságába felvilágosult szellemű nemeseket szervezett be, akiket a nemzeti függetlenség gondolatával szólított meg, a Szabadság és Egyenlőség Társasága nevű egylet pedig jellemzően értelmiségieket tömörített, s radikálisabb, forradalmi kátéra alapozta működését. Martinovics elképzelése szerint a Reformátorok Társasága által megindított felkelés keretében a nemesek kivívták volna Magyarország függetlenségét, és kikiáltották volna a köztársaságot, majd – egy újabb, a mélyebb reformoktól ódzkodó úri osztályok ellen kirobbantott zendülés során – az alsóbb néprétegek vették volna át a hatalmat és teremtettek volna meg egy valóban egyenlőségelvű politikai rendszert.

A konspiráció feje jól tudta, hogy társaságainak működése sokáig nem maradhat titokban, ezért mindössze fél éven belül végre akarta hajtani tervét. A grandiózus politikai sakkjátszma azonban komolytalan mesterkedésnek bizonyult. Hiába a szigorú titkolózás és minden óvintézkedés, mint Barta írja, a megvalósítás „általában megállt a hátborzongatóan izgalmas káték ismertetésénél”, s alig néhány hónap múltán az udvar tudomást szerzett az összeesküvésről. Mikor ennek hírét vette, Martinovics maga leplezte le Bécsben a társaságokat s annak tagjait. 1795. május 20-án negyedmagával fejezték le a Vérmezőn.

„Kuszált, vizes haja, sovány gyermek-feje / Rácsuklott csöndesen a hóhér keblire / S melyet nyirkos pirossal az olvadt vér elöntött: / Két karja átölelte szelíden a fatönköt”

– adózott az időközben a polgári haladó gondolkodás ikonjává avanzsáló Martinovics emléke előtt 1910-ben a Nyugatban megjelent versében Karinthy Frigyes.

Ne gondoljuk persze azt, hogy a titkos szervezkedés a tág eszmetörténeti értelemben vett baloldal sajátja lenne. A húszas években, a Horthy-rendszer hajnalán egyre-másra alakultak a (szélső)jobboldali nyílt, féltitkos és titkos társaságok. A háborús vereség, a rezsimváltások sokkja, a zűrzavar és bizonytalanság közérzete általános paranoiát és – ennek megfelelő – titkolózási mániát szült. Az ellenforradalmi mozgalomban aktív szerepet játszó írónő, Ritoók Emma Évek és emberek című memoárjában arról ír, a titkos szervezetek azt a célt szolgálták, hogy elválasszák az ocsút a búzától: azt, „hogy tudjuk, miként kell megtalálni azokat, akikhez fordulni lehet, akik változatlanul a mi ideáljainkért küzdenek, hogy az ellenség minden titkos mozdulatát megtudjuk, hogy politikailag a nem nyilvános ügyekről is tájékozódhassunk”.

„A titkos egyesületek mind antiszemiták voltak, mégpedig hihetetlen szigorral vették ezt a kérdést. Esküt kellett tenni, aki belépett, hogy küzd a zsidóság ellen, megvizsgálták az ősei vallását, a rokonai házasodását, mielőtt bevették, tehát kikeresztelkedett nem léphetett be […]. Ezek a titkos egyesületek nem sokat ártottak a zsidóknak, de segítettek a keresztény magyarságon, amennyire lehetett. Mindegyik a szabadkőmívességet vette mintának és igyekezett internacionális összeköttetést fenntartani, de soha olyan hatalommá nem nőtte ki magát, mint amaz”

– írja ugyanő.

Ritoók érzékletes portréját adja azoknak az egzaltált személyiségű, keresztény középosztálybeli asszonyoknak, akikre a szervezkedés titkos atmoszférája hihetetlenül ajzóan hatott. Bármilyen áldozatra képesek lettek volna az ügyért, de a gyakorlati cselekvés terén teljes kudarcot vallottak. „Mihelyt le kellene szállani a földre, a kis, pontos megvalósítások óráról-órára kitartó tevékenységét már nem tudja keresztül vinni” – írta például a forradalmak és ellenforradalmak napjaiban nyughatatlan Békássy Gyöngyiről, aki később a turáni mozgalom egyik prominens alakjává vált.

A húszas évek fontos jobboldali titkos egyletei közé tartozott a titkosszolgálati jellegű, irreguláris katonai szervezetként működő Kettőskereszt Vérszövetség, a „nacionalista ellen-szabadkőművességként” leírható Etelközi Szövetség vagy éppen az Ébredő Magyarok Egyesületének Nemzetvédelmi Főosztálya, amely halálos áldozatokat követelő bombamerényleteket hajtott végre Csongrádon és az Erzsébetvárosban. E szervezetek ténykedésének voltak komolytalan megnyilvánulásai: egyes tagok külvárosi kocsmák mélyén szőttek hagymázas terveket a nem eléggé radikálisnak érzett bethleni kormányzat megpuccsolására.

A titkos társaságoknak – már csak azért is, mert a kor olyan befolyásos emberei vettek részt működtetésükben, mint Gömbös Gyula, Prónay Pál, Héjjas Iván – volt bizonyos érdekérvényesítő képességük, e tekintetben a korai Horthy-rendszer mélyállamáról sem túlzás beszélni. (A Magyar Krónika 102. számában jelent meg a társaságok kutatójával, Kántás Balázs történésszel készült interjúnk A fehér mélyállam címmel, ebben részletesebben foglalkozunk a témával.)

Így küzdött meg a Horthy-rendszer saját mélyállamával | Magyar Krónika

A Horthy-korszak kezdetén különösen aktívak voltak a titkos jobboldali szervezetek. Kántás Balázs történésszel beszélgettünk.

A második világháború után egy időben a Magyar Testvéri Közösségnek, röviden csak Magyar Közösségnek nevezett titkos társaság ügye tartotta lázban a közvéleményt. Szekér Nóra történész nemrégiben Titkos társaság – A Magyar Testvéri Közösség története címmel könyvet is szentelt a témának. A hét-tíz fős, egymással közvetlen kapcsolatban nem lévő csoportokba szervezett Magyar Közösséget Trianon után alapították erdélyi származású értelmiségiek; az irredenta és fajvédő eszmeiségű szervezet célja az öntudatos magyar szuverenitás képviselete volt, emiatt élesen ellenezte mind a német, mind a szovjet nagyhatalmi érdekeknek való alárendelődést.

Bár a tagok beiktatásukkor esküt tettek rá, hogy tartózkodnak minden illegális politikai tevékenységtől, működése sem a Horthy-korszakban nem ölthetett törvényes jelleget, sem a háború után, amikor – igaz, már kevésbé kiterjedt formában – újraszerveződött. A közösség az államigazgatásba és az értelmiségi világba beágyazott, hasonló politikai nézeteket osztó személyek informális hálózataként fejtett ki hatást, bal- és jobboldalról egyaránt csatlakoztak hozzá prominens figurák, olyan, elő- és utóéletükben rendkívül változatos képet mutató személyek, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, Féja Géza, Kodolányi Gyula, a zsidók deportálásában jelentős szerepet játszó Baky László vagy éppen a kommunista pártból induló Weisshaus Aladár.

A német megszállás után a közösség számos tagja részt vett az ellenállásban. 1947 januárjában a Kisgazdapárt elleni offenzíva részeként a kommunista sajtó arról számolt be, hogy az államvédelem köztársaság-ellenes összeesküvést derített fel: a hazug vád szerint a közösség tagjai a Horthy-rendszer visszaállítására szőttek tervet. Több mint kétszázötven embert tartóztattak le, köztük számos kisgazda politikust, hét koncepciós pert indítottak az ügyben, a korábbi imrédysta politikus Donáth Györgyöt, a Horthy Miklós által a kiugrási kísérlet előtt a helyettesének kinevezett dálnoki Veress Lajost, illetve András Sándor vezérőrnagyot halálra ítélték; az ítéletet végül „csak” Donáthon hajtották végre.

Kiemelt fotó:
Budapest, 1947. október 23.
A köztársaság elleni összeesküvés koholt vádjával a Magyar Közösség elleni koncepciós perben halálra ítélt dr. Donáth György kivégzése előtt, a Kozma utcai Gyűjtőfogház udvarán.
MTI Fotó/Magyar Fotó