Az utolsó háborús karácsony. Az utolsó és egyértelműen a legnehezebb. A második világháború 1944 tavaszán ért Magyarország területére, a földi harcok csak augusztus–szeptemberben, és mintegy fél évig dúltak. A karácsony ebben az évben is eljött. Mit lehetett mondani a lakosoknak? Mit lehet üzenni egy társadalomnak, amely egyszerre próbálja feldolgozni a gyászt, félti az életét, és izgul a még a fronton lévő szeretteiért?
Talán senkit nem lepünk meg azzal, hogy a lapok az egyetlen olyan fogalom köré húzták fel az ünnepi hangulatot, ami ebben a helyzetben még pozitívan csenghetett: a remény köré. E tekintetben nem különbözött az ország két fele: a nyilasok ugyanúgy a reményt helyezték a középpontba, mint a szovjetek által támogatott Ideiglenes Nemzeti Kormány lapjai. Ettől eltekintve viszont teljesen ellentétes hírekkel találkozhatott az ország két fele.
Mivel a budapesti eseményeket tárgyaló cikkekkel, elemzésekkel az utóbbi években egyre gyakrabban találkozhatunk a sajtóban, vizsgáljuk meg, mi történt a vidéki városokban, milyen híradásokat és hírkommentárokat olvashatott a napilapok közönsége.
Rákóczi és Kossuth fiai a „hitlerista labancok” ellen
A szovjetek által megszállt országrész éppen karácsony napjaiban értesülhetett a hírről, hogy megalakult az Ideiglenes Nemzeti Kormány. A címlapokat többnyire ez a téma uralta, bár a hír nem egyenletes sebességgel jutott el az ország különböző pontjaira. Mivel Debrecenben alakult meg a kormány december 21-én, nem csoda, hogy karácsonykor a Néplap néven futó helyi napilap már a kormányprogrammal és a kabinet üzeneteivel volt elfoglalva, Szegeden viszont magát az alakulás hírét is csak 24-én közölték, Pécsett pedig még később, december 25-én. Bár az információnak csupán Magyarországon belül kellett volna terjednie, a pécsi Új Dunántúl erről az eseményről látszólag szovjet forrásból értesült: a kormány megalakulását, mint írták a címlapon, „Moszkvából jelentik”.
A debreceni, szegedi és pécsi narratíva nem meglepő módon hasonló az eseményt illetően. A kormány megalakulása kapcsán felmerül a nemzeti bűntudat témája: Magyarország eddig a hitlerista német oldalon harcolt, most viszont, mivel az ideiglenes kormány a szovjetek mellett lép be a háborúba, lehetősége van ezt jóvátenni. A lelkesítésre pedig mindig jó eszköz a történelmi párhuzamok felemlegetése. A németellenes pártkoalíció, a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front lapjai pedig azokban a hősökben találták meg az előképet, akikre az államszocialista érában is gyakran hivatkoztak: Rákócziban és Kossuthban.
A keretezés viszont némileg eltért a később használttól: 1944–45 telén e karaktereknek elsősorban a németellenességét emelte ki a sajtó. Ahogy a szegedi Délmagyarország hasábjain olvashatjuk: „Rákóczi és Kossuth nagy hagyományához hiven az Ideiglenes Nemzeti Kormány egyszer és mindenkorra szakit az országot évszázadokon át leigázó német elnyomókkal és a német szövetséggel, mely egy emberöltő alatt két izben sodorta hazánkat háborus vereségbe, nemzeti összeomlásba.” E nézetnek megfelelően más szöveghelyeken „hitlerista labancokként” utalnak Szálasiékra.
Bár a szovjet befolyás erősen meglátszott a „felszabadított” országrészek sajtóján – jegyezzük meg, hogy december elején még nem a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, hanem a kommunista párt lapjaként futott például a Délmagyarország –, az antiklerikális él még nem volt annyira tetten érhető, mint néhány évvel később. Arra azért természetesen ügyeltek, hogy a megszólalások ne menjenek homlokegyenest szembe a központi narratívákkal.
Meg kell említenünk Révész Imre nevét, aki a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke volt. Az ő helyzete kiváló látleletet nyújt arról, hogy az egyházi értelmiségnek milyen dilemmákkal kellett az 1944-es év során szembesülnie.
Révész egyáltalán nem rajongott a szovjetekért, sőt az év nyarán még a német uralomról is kedvezőbb véleménye volt. Álláspontját így fogalmazta meg: „1.) A német és az orosz totalitás között […] a lényegben semmi különbség nincs. […] 2.) Ennek ellenére nem képzelek józan eszű, művelt és európai érzésű magyar embert, aki, ha a kettő között választani kellene, nem a németet választaná. Magam is így vagyok vele.” Ezzel együtt elítélte a „zsidókérdés megoldását”, de tiltakozásának a nyilvánosság (vagy a gyülekezete) előtt kevés hangot adott, mert nem akarta a kormány és az ország helyzetét ezzel „még jobban bonyolítani”.
A szovjet hatalomátvétel után viszont Révész együttműködött az új debreceni városparancsnokkal a polgári rend helyreállításában. Helyesen mérte fel, hogy a történelmi helyzet gyökeresen megváltozott, és nem várható egy 1919-eshez hasonló restauráció.
Az év végén a szegedi és a debreceni napilap közölt tőle gondolatokat. A Délmagyarország az állami és az egyházi funkciók szétválasztásáról kérdezte a véleményét: a püspök sok tekintetben hajlott a kompromisszumokra, viszont az egyház iskoláztatási kötelezettségéhez ragaszkodott. A Néplapban pedig arról elmélkedhetett, mi ad reményt háborús időkben, amikor eljön a karácsony. Sokaknak vigaszt nyújthatott az a megállapítása, hogy akármi történik a jövőben, egy dolgot nem szabad elfelejteni: a legnagyobb csoda – „az Ige testté lett” – már bekövetkezett, ennek pedig mindannyian részesei vagyunk.
Révésznek ez utóbbi cikke üdítően hat a lapokat olvasva: nyelvi megformáltsága magasan fölötte áll az erőltetetten drámai, gyakran képzavarokba futó propagandaszólamoknak. „Más időkben […] [m]indenki előre féltette az ünnep egyedülálló hangulatát a szép fehér hótakaró elmaradásától, amelyet valahogy már a karácsony lényegéhez tartozónak képzeltünk. Senkinek nem jutott eszébe, hogy a legelső betlehemi karácsony nem volt és nem is lehetett havas. Már ez maga arra int bennünket, hogy meg kell különböztetnünk a karácsonyban az eredeti és örök lényeget attól, ami későbbi, olvadékony hangulati dísz” – írta.
Ha már felhoztuk a pongyola fogalmazást: egy ismerős arcot Szegeden „egyhangú lelkesedéssel” – talán nem arra utal a szerző, hogy a közönség esetleg beleunt a lelkesedésbe – választottak meg a város követévé. Nem másról van szó, mint Rákosi Mátyásról, aki akkor még a Szovjetunióban tartózkodott.
Ennek apropóján a Délmagyarország interjút közölt Rákosi egykori börtönőrével – a későbbi pártfőtitkár tíz évig raboskodott a Csillagbörtönben. Túl sok érdekesség nem derült ki róla, leszámítva néhány jó tulajdonságát, így azt, hogy a fogság idején „komoly, csendes, tiszteletet parancsoló” jellemével tűnt ki rabtársai közül.
Látjuk: a sajtó már erősen a kommunisták és a szovjetek nézőpontja felé terelte a lakosságot. Ez kulturális téren is nyilvánvaló volt: kiállításokat rendeztek, amelyek az orosz falvak életét mutatták be, a mozik pedig elkezdtek szovjet filmeket játszani. Az országnak ebben a felében a reményt a háború utáni újrakezdés és a politikai rendszer reformja adta, legalábbis a sajtó szerint.
De mi a helyzet a másik oldallal? Mibe kapaszkodhattak a nyilasok még ezekben a hónapokban?
Európa védői és a „zsidó-plutokrata világ”
Talán feltűnt az olvasónak, hogy a cikk korábbi részében a tisztán propagandisztikus anyagokból keveset idéztünk. Az olvasó magától is ki tudja következtetni a lényeget. Ezzel együtt lehetett érdekes cikkeket, okfejtéseket találni a 1944–45 telén Kelet- és Dél-Magyarországon megjelenő lapokban. Voltak elmélkedések az állam és az egyház kapcsolatáról, XIII. Leó pápa munkásságáról vagy éppen – a Néplapban – gondolatok Marcus Aureliustól.
A nyilas kiadványokban viszont még ennyi intellektuális izgalom sincs. Talán a párt kétségbeesését jelzi, hogy nemcsak az ország anyagi erőforrásait állította teljesen a háború szolgálatába, de a szellemieket is. Elvégre egy cél volt: meg kellett nyerni a „létkérdésünket jelentő háborút”, ezt pedig meg kellett értetni az országgal – pontosabban az országnak azon részével, amit ekkoriban uraltak. Így mind a Zalai Összetartás, mind a Soproni Hirlap karácsonyi számában két kiemelt hírt találunk a címlapon.
Egyrészt megtudhatjuk, hogy Szálasi Ferenc „nemzetvezető úr” egy ipartelepen töltötte a karácsonyt, ahol így öntött lelket a munkásokba: „1944 év karácsonya a Remény karácsonya, ezt a Reménykarácsonyt meg fogjuk ünnepelni minden évben.” A lapok beszámolnak arról, hogy a nemzetvezető milyen közel engedi magához az egyszeri munkásembereket. „Még nem történt meg olyan Magyarországon, hogy az ország legelső embere, a nemzet vezetője kérgestenyerű napszámosokkal együtt énekelje a szent karácsonyi éneket.”
Sőt, az is kiderül, hogy Szálasi egy rokkant bányászt is beültetett a saját székébe.
A nemzetvezető lelkesítése mellett a másik címlaptéma a háború állása volt, kiemelten a december 16-án meginduló belgiumi offenzíva, amelyre ma ardenneki offenzívaként szoktunk hivatkozni. Erről persze szó esett a szovjetek által birtokolt területeken is, ott azonban igyekeztek elkenni a jelentőségét. A Délmagyarország például úgy tekintett rá mint apró, moráljavító ajándékra, amit a német lakosság karácsonyra kapott – és az előretörést a lap szerint már megállították a szövetségesek.
A Zalai Összetartás és a Soproni Hirlap természetesen ennek az ellenkezőjéről írt. Abban nem értettek egyet, hogy „összeomlottak az angolszászok védelmi vonalai” (Zalai Összetartás), vagy csupán annyi történt, hogy „az amerikaiak heves ellentámadást indítottak, azonban minden kísérletük kudarcba fulladt” (Soproni Hirlap), de a lényeg ugyanaz: a németek nyomulnak előre, a hadifoglyok számát pedig csak a halottaké haladja meg szövetséges oldalon. Hogy igazságot tegyünk a beszámolók közt: a karácsonyi napokra a német offenzíva a legtöbb helyen már elakadt.
Ami a Magyarországon folyó harcokat illeti, valószínűleg az újságolvasó is érzékelte a kétségbeesést és a nyilas sajtó erőlködését. Minden egyes részsikert igyekeztek felnagyítani: az újságcikkeket olvasva úgy tűnik, mintha az összes kilőtt szovjet járműért „lehajoltak volna”. A Soproni Hirlap beszámol arról, hogy „Székesfehérvár térségében 33 páncélost lőttünk ki, német csatarepülők sok szovjet járművet megsemmisítettek”. A budapesti harcokról szintén szó esik. Örömhírként adták közre, hogy nem sikerült a főváros szovjet bekerítése – ma már tudjuk, hogy éppen ezekben a napokban fejeződött be.
Az események tágabb keretezéséről itt is érdemes néhány szót ejteni. A szovjetek által megszállt térség lapjai a kuruc–labanc történelmi párhuzamhoz nyúltak, a nyilasok pedig az „Európa védői” magyarázatot vették elő. Itt persze feltűnhet mindannyiunknak, hogy a németek mindkét oldalon európai hatalmakkal harcolnak, és bár a szovjeteket nevezték akkoriban ázsiai hordáknak a nemzetiszocialista sajtóban, a britekről például ilyesmit senki nem állított. Akkor hogy áll ez össze? Úgy, hogy a nyugati hatalmak az Európán kívüli zsidó erők zsoldjában állnak.
Az alábbi idézet segít eligazítani az olvasót a nyilasok világképében: „Európa a saját életét akarta élni egy megújhodott, megnemesedett, nemzeti és szociális magasságokig emelkedett szellemű európai életközösségben, mert öntudatra ébredése pillanatától kezdve le akarta örökre rázni magáról azokat a rabbilincseket, amelyet a süllyedő zsidó-plutokrata világ rakott rá és nem volt hajlandó magát az európai érdekeket elnyomó és zsarnoki olyan nagyhatalmaknak kiszolgáltatni, amelyek kívül álltak ezen a földrészen.” Mivel a másik oldal lapjainál reflektáltunk a szövegminőségre, itt is érdemes megjegyezni: ez a pátoszos gondolatsor csak a középső harmada egy hasonlóképpen kezdődő és végződő mondatnak.
A közvetlen háborús híreken kívül kevés érdemi tartalmat találunk az ország nyugati felének lapjaiban – egy-egy színházi előadásról, mozivetítésről van szó, illetve Sopronban beszámolnak a „házasodási lázról”, vagyis arról, hogy egyre több jegyespár jelentkezik a tiszti főorvosi hivatalban. Igen, a tiszti főorvosi hivatalban, mivel a házasulandókat először meg kellett vizsgálni, nehogy nemi betegséget vagy fertőző tüdőbajt hordozzanak.
A legérdekesebb szövegek viszont, amelyek valószínűleg mindkét oldalon a legtöbbet mondanak a lakosság helyzetéről, nem a címlapokon keresendők. Lapozzuk fel a hirdetési rovatokat!
Elkobzott tárgyak, hiányzó futballisták
A hirdetéseknek a történetírás számára megvan az az értékük, hogy az egyszeri polgár is feladhatta őket: rövidek voltak, könnyen érthetők, és a mindennapokra reflektáltak. Talán senkit nem lep meg, de rögzítsük, hogy a legtöbb hirdetés országrésztől függetlenül családtagok, barátok kereséséről szólt, vagy éppen nekik adott hírt arról, hogy a hirdetést feladó jól van. Ezek puszta mennyisége is kifejezi, mi volt a magyar társadalom elsődleges gondja akkoriban – mivel ezek a hirdetések felettébb hasonlók, eltekintünk az idézésüktől.
Érdemes viszont szemügyre venni, mit árultak el a közrend állapotáról. Szegeden és Debrecenben is találunk olyan hirdetést, amely ellopott vagyontárgyak visszaszolgáltatására szólít fel, a körülményekhez képest elég udvariasan. A Délmagyarországból idézünk: „Ujszegedi és József főherceg-telep lakosaihoz! A Vigadóból és környékéről október óta, vendéglői felszerelést, széket, asztalt, edényt stb. hurcoltak el. Akiknél ezen felszerelési tárgyakból van, mivel már több cim van birtokunkban, haladéktalanul hozzák vissza az ujszegedi vigadóba.”
Az eladásoknál a téli ruhák adása-vétele rendkívül gyakori, különösen a menekültek esetében, akik nehezen tudtak felkészülni meleg ruhával, amikor lakóhelyüket elhagyták. Debrecenben találunk házat áruló hirdetést, amibe szintén beleszólt a háborús helyzet. Elvégre nem mindegy, valaki milyen állapotban kínál fel egy ingatlant: „Nagytelkü bombamentes házam eladom, esetleg földdel elcserélem. – Cím a kiadóhivatalban. Ugyanott teliháló szobabútor eladó.”
A háború megmutatkozott a sporthírekben is. Pécsen karácsony napjaiban indult újra a sportélet, futballmeccset kívántak rendezni. Az egyetlen akadályt az jelentette, hogy játékosokat kellett keríteni.
Egyáltalán: vannak még a városban sportolók? Az Új Dunántúl a focimérkőzésre hirdetésben rekrutálta a játékosokat. Illúzióik persze nem voltak: sejtették, hogy felszerelése nem mindenkinek lesz. „A pályán állítják össze Pécs város válogatottját. A meginduló sportélet örvendetes eseménye a hétfőn sorrakerülő válogatott mérkőzés. A kerület vezetősége kéri az alábbi játékosokat, hogy hétfőn délután 1 órára a Hun-utcai pályán felszereléssel vagy anélkül is feltétlenül jelenjenek meg.” És itt következik csapatonként a névsor.
Az eddig megvizsgált hirdetésekben minden tragikus körülmény dacára van egyfajta báj: arra reflektálnak, miként indul újra a háború után a polgári élet. Cikkünket egy megrázó, de az időszakot jól jellemző hirdetéssel zárjuk, amelyet szemérmeskedő vagy inkább cinikus megfogalmazása tesz igazán felkavaróvá. Az alábbi közleményt a nyilas kézen lévő Soproni Hirlap tette közzé karácsony napján: „Mindenki igényelhet zsidóbutort. A m. kir. pénzügyigazgatóság felhívja a város közönsége figyelmét, hogy az elhagyott zsidó lakásokban hátramaradt […] bútordarabokat, esetleg komplett garniturákat megőrzésre és használatra átenged.”
Különösen megkapó az „elhagyott zsidó lakások” fordulat használata: mintha a lakók csak kiköltöztek volna, és szabad használatra hátrahagyták volna a tárgyaikat. A legtöbben persze ekkor is tudták, miről volt szó. Hogy visszakanyarodjunk Révész Imre tiszántúli püspök személyéhez: ő nyilvánosan igyekezett elkerülni, hogy konfrontálódjon a hatalommal, de saját egyházkerületében megtiltotta, hogy a lefoglalt zsidó vagyontárgyakat egyházi vagy iskolai célra igénybe vegyék.
Nyitókép: Fortepan
