Az ikrától az asztalig – Ilyen az élet a Lillafüredi Pisztrángtelepen

Annyi aranyszínű hal fürdőzik a napsugarak fényében a Lillafüredi Pisztrángtelep medencéiben, hogy ha valahol, itt biztosan érdemes a három kívánsággal megpróbálkozni – játszunk el a gondolattal, ahogy a pisztrángok táncát figyeljük.

A hely tényleg népmesei hangulatú. Mélyen bent vagyunk a Bükkben, a Garadna-patak hűvös völgyében. Zajt csak a mellettünk el-elzakatoló kisvasút, a kis faházak – a keltető, a halsütő és a tulajdonosok otthona – által közrefogott öt medencét tápláló Margit-forrás és a víz keringetését segítő csobogó kelt. Na meg persze az énekesmadarak. Rövidesen azonban nyit a hangulatos, a lehető legjobb értelemben véve fapados pisztrángos, és onnantól az ország minden pontjáról érkező, kíváncsi és éhes turisták zsivaja tölti majd meg a teret. De addig is van egy kis időnk, hogy átadjuk magunkat a hely varázsának és Hoitsy György történeteinek. A telep vezetője mindent tud a pisztrángokról és a Bükkről, de olyan életutat tudhat maga mögött, amiből nemcsak cikket, de regényt is lehetne írni. Elég csak meghallgatni, hogyan is kötött ki itt, ahol az ő szavaival élve „43 évnyi nyaralás és 43 évnyi rabszolgamunka” vette kezdetét 1982-ben.

„Érden születtem, és mindig nyitott voltam a természet iránt, pedig ez nem volt családi vonás. Apám elektroműszerészként, anyám takarítónőként dolgozott. Túráztam, botanizáltam, bogarásztam, kétéltűeket, hüllőket tartottam, de anyám mindig zavargált velük. Végül a helyi Vörösmarty-gimnázium biológiatanára, az első mesterem, Szerényi Gábor befogadta a gyűjteményem. Ezzel megmaradt a családi béke, és elindult egy állatházfejlesztés az iskolában, ami máig tart. Először 1973-ban vettem részt az iskolai biológustáborban, idén pedig már az ötvennegyedikben voltam, ma már a tanár úrral együtt szervezőként. A tábor jutalom a diákoknak, akik év közben az állatházban dolgoznak; egy hétig főzök nekik, sátrazunk, és napi harminc kilométert túrázunk. Válogatott társaság, öröm átadni nekik a tudást” – mesél a kezdetekről és az azóta is tartó kötelékekről vendéglátóm, majd kicsit megakad a beszélgetés, míg visszaköszönünk az előttünk elzötyögő kisvonatból lelkesen kiintegető gyerekeknek.

Indulj el egy úton
De vissza Érdre, vagyis most már Gödöllőre, hiszen György a gimnázium után az agráregyetemre került, ott kerítették hatalmukba a halak végérvényesen. „Az egyetem után azonban nem hullottak az ölembe a munkalehetőségek, így vettem a bakancsom, a hátizsákom, a sátram, és elindultam a Bükk felé. Miskolctapolcán levertem a kutyaólszerű sátramat, a hátuljába felakasztottam a zakóm, a nyakkendőm, minden reggel felkeltem, és mentem” – emlékszik vissza. Hejőkeresztúr, Bőcs, Tokaj, mindenhová elbuszozott vagy -gyalogolt, ahol víz, hal vagy nemzeti park volt, de sehol nem volt felvétel. Aztán az utolsó nap is nyakkendőt kötött, kikászálódott a sátorból, és elindult szerencsét próbálni ide, Lillafüredre.

A helyen ugyanis nemzeti park, víz és hal is található, méghozzá nem is akármilyen múlttal. A telep megépítésének ötletét 1906-ban vetette fel a neves természettudós, Herman Ottó. Úgy látta, szükség lenne egy szakszerű keltetőre, elképzelését azonban gazdasági okokra hivatkozva elutasították. A javaslat egészen 1932-ig a fiókban pihent, akkor olyan halpusztulás volt a Hámori-tavon, hogy valamit lépni kellett. Elővették a tervet, csakhogy a Lillafüred fölötti Szinva-forrás környékét, ahová Herman a telepet képzelte, akkor már nyaralók tarkították, így esett a választás a Margit-forrásra. Az építkezés 1932 őszén indult, majd a következő év tavaszán az első, Felvidékről érkező sebes pisztrángok és az Ausztriából hozott szivárványosok birtokba vehették a ma is látható medencéket, amelyekben most már arany pisztrángok is ficánkolnak.

A pisztrángos múlt azonban ennél is régebbre nyúlik. A közeli barlangokban talált halcsontvázak bizonyítják, hogy már a jégkorszakban is bőven akadt itt pisztráng. Az első írásos emlékek 1300-ból őrzik a tényt, hogy a környék pálos szerzeteseinek nem kellett attól félniük, hogy a böjti napokon finom falatok nélkül maradnak, egy 1557-ből fennmaradt, a diósgyőri várból származó leltár pedig 268 darab aszalt pisztrángot vett számba.

Nevezzük hőskornak
A pisztrángtelep első vezetője, Vásárhelyi István méltó módon írta tovább a környék halas történetét és valósította meg mestere, Herman Ottó álmát. 1968 után azonban sötét idők vártak a pisztrángokra. „Vásárhelyi halálát követően jöttek ide halászati osztályvezetők és főfelügyelők, de mind megszöktek, mert nem bírták a munkát. Aztán egy itteni inas lett a főnök, aki alatt lassan összeomlott az egész rendszer. A nyolcvanas évek elején borzalmas állapotok voltak itt” – emlékszik vissza György.

Ő 43 évvel ezelőtt így látta meg a telepet, mégsem fordított hátat. „Szóba elegyedtem az elődömmel, aki azt mondta, fél év múlva nyugdíjba vonul, menjek be az igazgatóhoz. Igen ám, de amíg beszélgettünk, elment az utolsó busz, így gyalog indultam el Miskolcra, és mire odaértem, az igazgató már hazament Zalába. Péntek volt, hétfőn jött legközelebb. Annyi pénzem nem maradt, hogy hazamenjek Érdre, így a feleségemmel felstoppoltunk a Zemplénbe túrázni. Szerencsétlenségünkre egész hétvégén ömlött az eső. Hétfőn csánkig sárosan, tizenöt kilométert gyalogolva érkeztünk vissza. Bekopogtam, aztán mikor kinyílt az ajtó, azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. Vajszínű szőnyeg és fotelek fogadtak, én pedig ott álltam lucskosan, borostásan. Az igazgató mégis betessékelt, háromnegyed órán át beszélgettünk, majd megkérdezte, mikor tudnék munkába állni. Így kezdtem itt dolgozni.”

A kempingszerű életmódnak azonban még ezután sem inthetett búcsút a házaspár. A korábbi főnök először hallani sem akart a kiköltözésről a szolgálati lakásból, így Györgyék fél évig a pisztrángos szélén álló lakókocsiban húzták meg magukat. „Az ablakát nem lehetett kinyitni, és csak egy kis tűzhelye volt, amibe vagy egész éjszaka raktuk a fát, és akkor azért nem aludtunk, vagy vacogtunk, akkor meg azért. Állt még benne egy lecsavarozott asztal, a két oldalán két kis paddal, az volt az ágy” – meséli a csak hőskornak nevezett időkről.

Így kezdődött a munka. „Derékig ért a gaz, a tavak be voltak omolva. Ezeket gyorsan rendbe tettem, kimeszeltem. Láttam, hogy gond van a halakkal, elképesztően kicsi volt a hozam, illetve a beltenyészet rengeteg beteg és torz példányt eredményezett. Szereztem új halakat, elkezdtem keresztezni az állományt, hamar nőtt a szaporulat. Figyeltem a fertőtlenítésre, az eledel minőségére, a kifejlett egyedek több vitamint, az ivadékok pedig minőségi tápot kaptak. 1,2 tonna hallal vettem át a telepet, most évi 60 tonnát termelünk, de e mögött a szám mögött, mondhatni, rabszolgamunka van.”

Ennél többet kívánni sem lehet
Hogy ez pontosan mit jelent, akkor értjük meg, mikor a mindennapjait részletezi: „A pisztrángok olyan őrültek, hogy akkor szerelmeskednek a legszívesebben, amikor a leghidegebb van. Emiatt novemberben kezdjük a szaporítást. Innentől minden héten minden anyahalat kézbe veszek, és végigsimogatom a hasukat, hogy lássam, megfelelő méretűek-e az ikráik. Amelyiknek igen, azt beviszem a keltetőházba, elaltatom, a fejét és a farkát egy kendőbe óvatosan becsavarom, majd kíméletesen kifejem belőle az ikrát. Ezt akkor is meg kell tennem, ha térdig érő hó van, mert ha pár napot is kések, kárba megy az egész éves munkám. Ha összegyűlik 40-50 ezer ikra, ráfejjük a haltejet, majd ha megtermékenyültek, átmossuk, és 42 napig folyamatosan tiszta vízben keltetjük őket. Az első 24 órában csipesszel ki kell szedni a meg nem termékenyült ikrákat, utána a 26. napig nem szabad hozzájuk nyúlni. A kikelő kis halak hatalmas szikzacskóval jönnek a világra, három hétig ebből táplálkoznak, majd feljönnek a felszínre, és onnantól félóránként enni kapnak, míg önállósodnak, majd szép lassan egyre nagyobb medencébe költöztetjük, év közben pedig három-négyszer méret szerint leválogatjuk őket. De ez nem minden. Ha ősz van, és szeles idő, éjszakánként három-négyszer tisztítom a szellőztetőket, a pisztrángok ugyanis rendkívül oxigénigényesek, ha eltömődik a levelektől a rendszer, reggelre csak döglött pisztrángot találok. Ráadásul mindig kézből etetem a halakat, mert fontos, hogy lássam a mozgásukat, abból tudom, tele van-e a hasuk, egészségesek-e. A gép ezt nem mondja meg helyettem. Mindez a feldolgozással és értékesítéssel hozzávetőleg napi tizenhat órányi munka.”

A hideget, amiről György beszél, itt komolyan kell venni. „Mikor bő negyven éve a leghidegebbet mértük, mínusz 28 fok volt. Aznap belecsúsztam az utolsó medencébe, és mire a házhoz értem, rám fagyott a gatya” – idézi fel. Ez a völgy egyébként különösen hideg, a fölötte lévő hegyet nemhiába hívják Nyavalyásnak. Györgyék októbertől február végéig egyáltalán nem látják a napot. Március 15. az első dátum, amikor a hosszú, sötét és hideg tél után már napfény éri a tavakat.

Ezért van az, hogy a medencék tőszomszédjában lévő falatozó, amit, tapasztalatból mondjuk, legalább egyszer mindenkinek ki kell próbálnia, csak ősz közepéig van nyitva. De a telep gazdája erre is talált megoldást. Néhány éve pár száz méterre megnyitotta az egyszerűen csak Vendéglő a Pisztrángoshoz névre keresztelt éttermét. Ott nem sült pisztráng, hasábkrumpli és kovászos uborka a menü, helyette pisztrángfilét kóstolhatunk gombás rizottóval, vagy éppen halráment. „Mikor idekerültem, nem lehetett bejönni a telepre. Nagyon bántott, hogy csak az elvtársak ehetik a világ legfinomabb halát, így amint lehetett, a feleségemmel megnyitottuk a kapukat, és megépítettük a sütödét, majd megcsináltuk az éttermet is. Az ikrától az asztalig elv nálunk maradéktalanul megvalósul. A halaink kilencven százalékát itt adjuk el” – meséli György csillogó szemmel.

Ahogy beszélgetünk, egy idő után kiderül, hogy a telep vezetője nem a hozamra, nem a különleges pisztrángfélékre, sem a tudományos és művészi munkára – amit mindezek mellett végez – és még csak nem is látogatószámra vagy a pisztrángokkal nyert díjakra a legbüszkébb. „A lányom rengeteg mindent levesz a vállamról, már ő viszi a dolgok jó részét. Van vagy 45 kiló, de a 25 kilós táposzsákot is felkapja a vállára, ha arról van szó. Szívós, mint az apja. A fiam halakra specializálódott állatorvos, a három magyar közül az egyik. Külföldre hívják műteni, olyan szaktudása van. Két éve egy konferencián egymás után tarthattunk előadást. Ha őket nézem, azt hiszem, ennél többet nem is kívánhattam volna.”