„A vallásos ember számára a tér nem homogén. Törések és szakadások találhatók benne; olyan részeket tartalmaz, amelyek minőségileg különböznek a többitől” – írja a világhírű román vallástörténész, Mircea Eliade A szent és a profán című könyvében. A térnek ezt a szakrális érzékelését a modern világ jobbára elfelejtette. A múltban szinte minden település határában akadtak efféle kitüntetett helyek, amelyek hol egy forrás, hol egy szentképpel ékesített fa, hol egy egyszerű feszület képében mutatkoztak meg. Ezek a helyek nem voltak feltétlenül gyógyító erejűek, nem történtek a közelükben csodák, inkább egyfajta szakrális térképként szolgáltak a vallásos lelkület ébren tartásának és elmélyítésének helyszíneiként.

Ma is számos ilyen kegyhelyet, zarándokhelyet ismerünk. A legtöbbjüket a katolikus egyház „jóváhagyta”, azaz hivatalosan is elismeri, vannak azonban olyanok, amelyeket nem, viszont a népi vallásosság körében régtől fogva ismertek. Ilyen zarándokhely a Bükkszentkereszt határában található Boldogasszony köve, ismertebb nevén: a gyógyító kövek. Magyarország egyik legmagasabban fekvő települése (a legmagasabban fekvő Mátraszentimre) túlzás nélkül idilli látványt nyújt, minden irányból erdők veszik körül. A falut dél felől övező bükkösben találhatunk rá ezekre a félig a talajba ágyazódott kövekre, amelyekhez egy legenda is fűződik.

A legenda szerint Krisztus halála után Szűz Mária bánatában vándorolni indult, így érkezett a mai Bükkszentkereszt határába, ahol egy kőre ülve megpihent, a kő pedig megpuhult alatta, és megőrizte ültének nyomát. A közeli kácsi búcsúba tartók is mindig ezen a helyen pihentek meg, ahol feltűnően gyorsan nyerték vissza erejüket a kaptatók után. Nem tudni pontosan, mikor terjedt el a gyógyító kövek híre a távolabbi tájakra is, napjainkban mindenesetre sokan látogatnak ide, hogy enyhítsék különféle bajaikat. A tudomány hivatalos magyarázata szerint a talaj kis mennyiségben rádiumot tartalmaz errefelé, amely jótékony hatással van az immunrendszerre.

Nem tisztem a népi vallásosságot, a reneszánszukat élő ezoterikus tanokat és a modern tudományt összebékíteni, ezért aztán nem is szeretném eldönteni, hogy melyik magyarázat az érvényes. És nem is lehet eldönteni.

Az emberiség ősidők óta számontart különleges helyeket, és a Boldogasszony köve ilyen hely.

A fotós kollégával egy augusztusi reggelen látogattuk meg a köveket, de már a viszonylag korai órában sem voltunk itt egyedül. Egy idősebb férfi lassú léptekkel járt a kövek között, mindegyiknél megállt és imádkozott, majd egy bükkfa törzsének támasztotta a homlokát, és sokáig maradt így mozdulatlanul. Láttára eszembe jutott, hogy nemrég böngésztem egy fotósorozatot, amely a 20. század első éveiben készült Szibériában, és az ott élő népek mindennapi életét mutatta be. A felvételek egyikén egy nő volt látható, ahogy ugyanilyen helyzetben támaszkodott egy fának. A kép aláírása szerint egy régmúltból eredeztethető természetkultusz megnyilvánulása volt ez, valamiféle kapcsolatteremtés a természet lelkével.

Mintha a múlt feneketlen kútjába pillantottam volna, ahogy elnéztem ezt a reggeli rituáléját végző férfit. Szinte szédítő volt látni, hogy ugyanazt csinálja, mint egy évezredekkel ezelőtt élt ember, még akkor is, ha ma mindezt részben a keresztény hagyomány is keretezi. Időtlen pillanat volt a bükkerdő reggeli csendjében. Az erdő önmagában is gyógyít, a hegyek mélyén és az emberi lélekben pedig titkok lapulnak.