Könnyed barlangbejárás verőfényben: körbevezetést tart Péter. Így indítunk. A noszvaji kaptárkő és a barlanglakások, a Pocem riolittufából faragott világában van otthon. Többedmagával alakította a mai formájára két évtized alatt. Üregről üregre haladunk. Itt nemrég egy természetfotós telepedett le egy csendes alkotó évre, amott forgott a Dűne – Prófécia sci-fi-sorozat egyik része, meg a magyar Brazilok. Az a tűzhely nem is olyan rég még működött. Ez a csendes együttlétek, fesztiválok tere, a másik meg a mesés foglalkozásoké. És:
Az utolsó kiköltözőknek még magam ástam fent budit, mert az sem volt.
Fotó: Muray Gábor
Jönnek a sztorik, még mielőtt szóba kerülne, mi is a természetművészet, amire szobrász létére Péter felesküdött, sőt, Erőss Istvánnal – ő ma a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektora – 2010-re kijárt ennek a műfajnak Egerben egy külön egyetemi specializációt. Vagy az, hogyan változtatta egy a Bükkalján meghonosított kortárs művészeti irányzat a peremvidéki barlanglakásokat pezsgő, nemzetközi szinten is számontartott művészteleppé. Noszvajt pedig vonzó hellyé.
Balázs Péter, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Képzőművészeti és Művészetelméleti Intézete egyetemi docensének, a Farkaskő Noszvaji Barlang Művésztelep alapítójának a filmje, ha lenne, talán egy kilencvenes évekbeli szilveszter jeleneteivel indulna. Fagy, sötét, egy csapat fiatal szobrász kellően inspirált állapotban. Kimennek a Pocembe – csak úgy, brahiból. Pedig „oda akkoriban senki nem merészkedett”. Sőt,
aki a barlanglakásokba született, és kikerülhetett valahogy a faluba, vissza se nézett.
Fotó: Muray Gábor
Egyikük rákérdez: mi a fene ez, miből van? Péter pedig rávágja: barlanglakások. Riolittufa, éppenséggel. Egyszerre csapnak mind a homlokukra: de hiszen akkor az egész hegyet meg lehetne faragni! Snitt.
1997-ben már egyesületként pályázgattak és vásárolták fel sorra a hetvenes években legalább ötven mélyszegénységben élő család által lakott Pocem még használatban lévő barlang- és pincelakásait. Ahogy Péter mondja: egy kéz nem kéz, két kéz egy kéz, három kéz öt kéz – így haladtak évről évre. Ilyen életforma Magyarországon csak – nyomokban – Budaörsön és a déli Bükkalján alakult ki.
Kihordtuk a szemetet, levertük a vakolatot, kiirtottuk a patkányokat, átfaragtuk a tereket.
Lassú, de biztos haladás. Töretlen lelkesedés. Több tucat családnak új esély. És egy új, kivételes tér. „Nincs még egy hely az országban, ahol maga a művésztelep a mű tárgya. Folyamatos lehetőséget ad arra, hogy kísérletezzünk a fordított érzékeléssel. Azzal, milyen egy nagy kiterjedésű szobor belsejéből elgondolva alkotni” – fogalmaz.
Az itt zajló gyakorlati egyetemi képzés indulásakor, 2010-ben már nemzetközi művészeti szimpóziumot fogadott be a művésztelepként újjászületett Pocem. Jöttek japánok, koreaiak, persze európaiak is. Az álom révbe ért, majd elkezdte felülmúlni önmagát.
A telep szakmai vezetője, Péter társa, Horváth Ottó belevetette magát a bükkaljai kőkultúra átfogó kutatásába, az önkormányzat pedig lassan felismerte a barlangterekben a helyi értéket. Pedig a kilencvenes években Noszvaj – így meséli Péter – kicsi, zárt református közösség volt a nagy katolikus tengerben. Elvétve akadt beköltöző.
A közösség eleinte nemigen értette, mit akarnak itt a művészek, de támogatták a törekvéseiket. Főleg, hogy nem gyüttmentek szélfútta próbálkozásainak tűntek. Péter családja noszvaji, a fél falu szegről-végről a rokona.
Ettől még bőven ott ragadhatott volna mondjuk a siklósi művésztelep vonzáskörzetében. A kilencvenes években Siklós volt az a hely, ahol a legtöbb képzőművészeti alkotói törekvés egymásra találhatott. Egy sorsszerű közös műteremnek köszönhetően pedig Péter és az akkor porcelánfestő, keramikus Tátrai Vanda is.
Vanda sokrétű tevékenységéről itt írtunk.
Tátrai Vanda a noszvaji közösségépítő tevékenység mellett haldoklóknak mesél az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet hospice-osztályán. Riportunk itt olvasható:
„Boldogan éltek, amíg …” – a hospice-on a mesék kimondhatóvá teszik a kimondhatatlant | Magyar Krónika
Az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet hospice-osztályán meseterápiás alkalmak segítenek a haldoklóknak és hozzátartozóiknak szembenézni a halál közelség …
Egyenes lett volna az út a műtermek és a galériák világába, de a könyöklés egyiküknek sem hiányzott. Üresen állt viszont Péter dédapjának háza Noszvajon. „Közösségre vágytam. Alkotó közegre. Olyanra, amilyenbe Schrammel Imre tanítványaként belenőttem.” A Bükkalján nem volt. Gondolta, megteremti.
Mire Erőss István közvetítésével találkozott a kortárs művészet meghatározó nemzetközi szellemi áramlatával, a természetművészettel, a Pocemben minden adva volt ahhoz, hogy a természetművészet-oktatás hazai befogadó tere legyen.
Ebben a műfajban nincs narcisztikus művészi nyereség: az alkotások megszületnek és elmúlnak.
Mindössze a dokumentációjuk marad fenn. Galerista elitizmus kizárva. A természetművész azzal dolgozik, ami helyben van. Fával, levéllel, széllel. Tűzzel, vízzel, barlanggal.„A természetművészet nem a maradandóságot hajszolja, hanem a jelen pillanatban gyökerezik – a természet körforgásához igazodik” – hangzik el Pétertől a kulcsmondat. Közösséget teremt a hely szellemével. Kapcsolatot a nagy egésszel – mondom én.
Vagy a noszvaji barlangüreg mondatja velem.
Nem tudom.
