Járműmánia

Nagyapám mindig is vonzódott a legkülönfélébb kerekes járművekhez. Már kisgyermekként mozdonyokat rajzolt, mániája volt például a villanymozdony. A Magyarországon ritkaságszámba menő MÁV V40-es, becenevén a Kandó-mozdony (megalkotója Kandó Kálmán, a Ganz Villamossági Gyár tervezőmérnöke volt) járt Budapest és Hegyeshalom között, mely akkoriban az egyetlen villamosított vonal volt. Nagyapám annyira rajongott ezekért a vonatokért, hogy állandóan a Városligetben lévő Közlekedési Múzeumba kellett elvinni, ahol élethű, 1:10-es modellek formájában tanulmányozhatta a csodálata tárgyát képező, működőképes modelleket. Apó kisgyerekként arról álmodozott, hogy egy ilyen kis múzeumi mozdonnyal végigpöfög Budapest utcáin. A főváros ostroma alatt a Műegyetem épületét erősen szétlőtték. Bár a háború után már folyt a tanítás az intézményben, még igencsak romos állapotok uralkodtak. Nagyapám néhány barátjával rendszeresen beszökött a szétlőtt épületrészekbe, ahol az ott lévő modelleket nézegették, játék gyanánt pedig a gőzmozdonyok szeneskocsijait tologatták.

A másik nagy szerelem a busz volt. Ükszüleimmel, akik ekkor a Fehér Hajó utcában laktak, Apó gyerekként rendszeresen buszozott a Bocskai út és a Petőfi Sándor utca között, amikor is nagyapámnak mindig a középen ülő vezető melletti padon kellett ülnie. Ekkoriban a hosszú orrú, „Koporsó” és a kerek orrú, „Harcsa” becenévre hallgató járművek közlekedtek a városban. Ez a mánia odáig fejlődött, hogy Apó tizenkét évesen alapított barátaival egy egyesületet, a „Pumpálók Karolina úti Szövetségét” (PKSZ). No, nem kerékpumpálásra kell itt gondolni. Ezek a régi típusú autóbuszok ugyanis olyan konstrukciók voltak, melyekben a vezető ülés felett, egy pár tíz literes ejtőtartályt helyeztek el. Ez a mennyiség hozzávetőlegesen egy fordulóra volt elegendő. Ebbe a tartályba egy kézi pumpa segítségével lehetett feltolni az üzemanyagot az alsó, nagy tartályból. Ezt a pumpálást a végállomáson mindig meg kellett tennie a sofőröknek. Mikor a busz beérkezett a Bocskai és a Karolina út sarkán lévő megállóba, Apóék felszálltak és megkérdezték a sofőrt, kell-e pumpálni? A legtöbb sofőr barátságos volt, és megengedte nekik, hogy ők végezzék el ezt a feladatot. Ebben az „egyesületben” különböző rangokat osztottak ki egymás között: elnök, pumpáló, segédpumpáló és így tovább. Apó volt a főtitkár. Amikor a Budapesti Székesfővárosi Közlekedési Rt.-t (BSZKRT, amit „beszkárt”-nak ejtettek) átszervezték külön autóbusz- és villamosüzemre, a sofőröktől megkapták a gyerekek a régi egyenruhák rangjelzéseit. Később a 7-es busz végállomása átkerült a Kosztolányi Dezső térre, a régi buszokat pedig modernebb járművek váltották fel, ezeken már nem kellett pumpálni, így a PKSZ is feloszlott.

A sorozat előző része itt olvasható:

Csak a párt bábozhat

1952-t írunk, mikor bekeményít a Rákosi-rendszer. A katolikus egyházban terjedő nagy ellenállás következtében rengeteg papot bebörtönöztek, kiemelten célozva azokat, akik az ifjúsággal foglalkoztak. Olyan mélységekbe jutott az állam, hogy kimondták többek között azt, hogy a bábjáték ezentúl a pártnak a monopóliuma. Egyházi szervezetek semmiféle összejövetelt nem tarthattak, pláne nem az ifjúság részére. A gyülekezet lelkésze elébe ment a dolgoknak és feloszlatta az ifjúsági kört, melynek nagyapám is tagja volt. Arra lett volna lehetőség, hogy a vasárnapi istentisztelet előtt és után kis összejövetelt tartsanak a fiataloknak, azonban ehhez végig kellett volna ülniük a felnőtt istentiszteletet is. Ehhez a gyerekeknek nem sok kedvük volt, ehelyett inkább a budai utcákon csatangoltak. Viszont megtanultak konspirálni. Hamar rájöttek arra, hogy hogyan lehet titokban egymás lakásaiban összejönni anélkül, hogy az feltűnő legyen. Mindig másnál volt a találka, az érkezés és távozás pedig egyenként, néhány perces eltéréssel történt. Éveken keresztül ilyen módon, gyakorlatilag önképző körként működött tovább az egyesület. Minden alkalommal közös imádsággal és áhítattal kezdtek, de a Biblia mellett a legkülönbözőbb témák is előkerültek ezeken a beszélgetéseken a szépirodalomtól egészen a statikai alapismeretekig. Egyik ilyen alkalom után, amikor Apó hazafelé ment, a 49-es villamos megállójában összetalálkozott osztálytársával, aki a DISZ (Dolgozók Ifjúsági Szövetsége, a KISZ elődje) titkára volt. Másnap ez a fiú félrehívta Apót, a szünetben és ezt kérdezte: „Tegnap, amikor találkoztunk, egy Biblia volt a kezedben?” „Igen. Az volt” – felelte Apó. „Hívő vagy?” – faggata tovább az osztálytárs. „Igen, az vagyok” – hangzott a válasz. „Na jó, szevasz, mert én is!” – záródott a beszélgetés. Ennek a fiúnak a családja később belekeveredett az 1956-os szervezkedésekbe. Kórházigazgató, osztályidegen apja miatt nem vették fel egyetemre, így végül Svájcba került, itt lett tornatanár és tehetséges súlylökő, testvére pedig evangélikus lelkész. Apóval életük végéig tartották a kapcsolatot.

Sorsfordító beszélgetések

Apónak kamaszként lehetősége volt jelentkezni olyan egyházi szervezésű tanfolyamokra, amiken a már konfirmált, vasárnapi iskolát vezető fiatalok vehettek részt. Az egyik ilyen tanfolyamot egy lelkész tartotta, aki a Biblia megismertetésének módszertanáról adott elő, méghozzá olyan laza stílusban és olyan jó humorral, hogy a gyerekek gurultak a nevetéstől. Apót beszippantotta a közeg, és lelkesen járt ezekre a tanfolyamokra. Nagyapám megtudta, hogy ettől a lelkésztől be lehetett szerezni a témával kapcsolatos különböző könyveket, így miután kiderítette a címét, elvillamosozott hozzá Újpestre. Nagyapámat megfogta az, hogy egy ilyen művelt, okos ember, ennyire közvetlenül és egyenrangú partnerként beszélget egy olyan tizenéves kölyökkel, mint ő. Személye igen nagy hatással volt nagyapámra, és évekig tartó, inspiráló kapcsolat vette ezzel kezdetét. Gyökössy Endrének hívták ezt az embert.

Apó egyszer megkérdezte: „Bandi bácsi, hogy lehet valakiből olyan okos ember, mint maga?” Ő erre ezt válaszolta: „Legyél mindenből kitűnő tanuló, hogy felvegyenek az orvosira. Miután azt kijártad, iratkozz be a teológiára is. Mire végzel, 28 éves leszel. Talán addigra már változik annyit a világ, hogy el tudjam intézni neked, hogy kikerülj Svájcba, és ott az én volt professzoromtól kitanulhasd a lélektant.” A probléma ezzel az volt, hogy egyrészt nagyapám ekkor még vegyész szeretett volna lenni, másrészt testnevelésből sosem volt annyira jó, hogy el tudja érni azt, hogy kitűnő legyen. Apó nagyon elkeseredett, de azért Bandi bácsi elültette a bogarat a fülébe.

Kiemelt fotó: Fortepan