Az első Táncháztalálkozót 1982. március 28-án rendezték meg a Budapest Sportcsarnokban. Milyen emlékei fűződnek hozzá?
A Budapesti Tavaszi Fesztivál részeként a hagyományos kirakodóvásárral egybekövetve rendezték meg az első találkozót Halmos Béla és társai kezdeményezésére. Akkor még egynapos volt, de arra az egy napra megkapták a Budapest Sportcsarnokot. Fiatal zenészként vettem részt, szokatlan, de fantasztikus élmény volt a hatalmas csarnokban zenélni, táncolni, együtt lenni. Óriási érdeklődés övezte a rendezvényt, Erdélyből, sőt még Nyugat-Európából is érkeztek magyar közreműködők. Fontos volt a határon túli kapcsolódás, a Táncháztalálkozó ötlete is az erdélyi minta hatására vetődött fel, ahogy maga a városi táncházmozgalom is az erdélyi falusi táncházak mintájára indult el. Az első találkozó óriási siker és hatalmas mérföldkő volt a mozgalom életében, pedig akkoriban voltak, akik a nagy, spontán szerveződő tömeges rendezvényeket gyanakvással figyelték. Nem állítom, hogy szándékosan, de történt is egyfajta provokáció.
Mi történt?
Még javában tartott a táncház, amikor az épület fenntartói hirtelen, a meghirdetetthez képest egy órával hamarabb véget akartak vetni a rendezvénynek, ezért váratlanul lekapcsolták a hangosítást. A nemrégiben elhunyt Novák Ferenc, mindannyiunk „Tatája” állt a színpadon, és még az utolsó percekben sikerült bemondania, hogy rajtunk kívül álló okokból előbb abba kell hagynunk, de mutassuk meg együtt, hogy zeneszóval, énekszóval, kulturáltan tudjuk elhagyni a Budapest Sportcsarnokot. Így is történt, és ahogy mindannyian – a közreműködők, szereplők, közönség – együtt jöttünk kifelé, feltűnt, hogy néhány tucat civil ruhás ember bent maradt, és dolgavégezetlenül nézegette egymást. Szembesülniük kellett azzal, hogy a tömeg bizony fegyelmezetten, önállóan távozik.
Az első rendezvény sikere után hogyan alakult a találkozók története?
Nemcsak hogy évről évre nőtt az érdeklődés, de egy idő után azt éreztük, ha nem lenne Táncháztalálkozó, akkor az olyan lenne, mintha nem kelne fel a nap. A Táncháztalálkozó folyamatában nézve az egyik alapvető változás az, hogy a falusi hagyományőrzők, zenészek, énekesek, nagy adatközlő egyéniségek, akik közül sokan a határon túlról érkeztek, hogy részt vegyenek, fellépjenek rajta, ma már nagyon kevesen vannak. A fiatalabb szakemberekre hárul a feladat, hogy részben személyes élményeik alapján, részben pedig a szerencsére nagy számban rendelkezésre álló archívumokból tanulva adják tovább a népművészet kincseit, hogy fennmaradjon a népi kultúra. Ma már alsó-, közép- és felsőfokon is lehet népzenét, néptáncot tanulni, sok pedagógusnak adva ezzel munkát. Kinyílt a pálya a különféle irányok – a színházak, a koncertélet, a jazz, a műfajok ötvözése – felé, és amellett, hogy a népművészetben egyre többen találnak hivatásra, nő azoknak a száma is, akik a szabadidejükben, naponta vagy hetente többször foglalkoznak vele. A kör pedig bővül tovább, ahogy az emberek, akik megszerették a népzenét, néptáncot, táncházat, már a gyerekeiket, unokáikat hozzák a Táncháztalálkozóra.
Mikor és hogyan kapcsolódott be a szervezésbe?
Éveken keresztül zenészként, előadóművészként vettem részt a Táncháztalálkozón különböző zenekarokkal, produkciókkal. Ez az esemény egyfajta seregszemle, börze is, itt mindig alakultak a felkérések, turné- és koncertmeghívások, illetve az egyre terebélyesedő táborlehetőségeket is ott hirdették a szervezők. A rendszerváltás környékén kapcsolódtam be a szervezésbe, amikor kezdett gazdátlanná válni az esemény. Megalakítottuk a Táncház Egyesületet, Novák Tata pedig hívott minket, hogy tanuljunk bele a szervezésbe, aztán vegyük is át a stafétabotot – és ez így is történt.
Melyek voltak a jelentős mérföldkövek vagy nagy fordulópontok?
Sajnálatos fordulópont volt, amikor a Budapest Sportcsarnok huszonöt évvel ezelőtt leégett. Nagyon nehéz időszak következett, a Sportaréna elkészültéig nem is találtunk igazán alkalmas helyszínt. Jelentős mérföldkő volt, amikor a kilencvenes évek elején az egynapos találkozó kétnapossá vált, majd a szombat-vasárnapi rendezvény elé nyitó táncházat indítottunk „Halljunk szót…!” címmel, amelynek néhány éve a Fonó Budai Zeneház ad otthont. Annak, hogy minden évben olyan rendezvényt tudunk szervezni, amelyen mindenki jól érzi magát és különleges élményekkel gazdagodik, a széles körű szakmai összefogás a záloga. A világjárvánnyal is nehéz időszak köszöntött be, de a Táncháztalálkozó az összes megpróbáltatást túlélte. A közönség érdeklődése tartja fenn, mi pedig azért dolgozunk, hogy az „itt és most” élménye megvalósuljon. Mert ma már nagyon sok helyen – táncházakban, folkkocsmákban, tanfolyamokon, iskolákban – lehet néptánchoz, népzenéhez jutni, a gyerekprogramokat is olyan színvonalú formációk viszik, mint például a Kolompos Együttes vagy Paár Julcsi, Bognár Szilvi, Szalóki Ági, Korpás Évi projektjei.
Korpás Éva népdalénekes: Nincs olyan ember, aki magát tudná felemelni | Magyar Krónika
Korpás Éva Harmónia, Fonogram és Külhoni Magyarságért díjas népdalénekessel előadásokba szőtt élettörténetről, biztonságot adó közösségekről és terekről beszélgettünk szülővárosában, Komáromban.
A Táncháztalálkozó jelentősége abban rejlik, hogy ünnepi seregszemleként, emberi léptékekben, de mégis egyben minden megtalálható, megfigyelhető és legfőképpen az élmény is átélhető.
Ez az üzenet az oka, hogy az idei év szlogenje az „itt és most”?
Igen. A Táncháztalálkozónak a kezdetektől célja, hogy minél több olyan látogatót vonjon be ebbe a világba, aki még nem szerezett élményt népzenéből, néptáncból. Mellettük viszont arra a közösségi rétegre is összpontosítunk, akik valamennyire már ismerik a kultúrának ezt a szegmensét, és miattuk gondoltuk azt, hogy az „itt és most” élményét szeretnénk feleleveníteni.
Mik azok a programok, amelyeket az idei találkozón különösen vár?
A Táncháztalálkozó gerincét az egymást követő táncházak sora adja, az élő zenével kísért tájegységi táncokba szabadon be lehet állni, a lépésmesterek szívesen segítenek annak, aki gyakorlatlan. Közben folyik a kirakodóvásár, zajlanak a színpadi műsorok. Különleges program lesz a Nemzetközi Legényesverseny, amelyet először tartunk a Táncháztalálkozó keretein belül. Szívmelengető esemény a Minden magyarok tánca, amelyre a diaszpórából érkeznek magyar néptáncosok és népzenészek, hogy együtt lépjenek fel a nagyszínpadon. Erre a programra minden évben előre kiválasztunk egy tájegységet, hogy annak zenei és táncanyagából készüljön fel mindenki. Ez pedig az idén a felvidéki Magyarbőd település tánca és zenéje lesz. Nem egy erősen beállított műsorra kell gondolni, hanem az a lényege, hogy a szereplők és a közönség együtt érezze azt, hogy mit jelent a távol élőknek ezzel a kultúrával foglalkozni. Őszintén szólva hosszan tudnám még sorolni, mert én magam az egészet nagyon várom!
Kiemelt fotó: Orbán Miklós
