Épp csak felkerülhetett a polcra a Fonogram díja, zeneterápiás könyve jelenik meg. De miért nem mutatkozott meg eddig segítő szakemberként?
Kilenc éve diplomáztam, de mindig diszkréten kezeltem a zeneterápiás folyamatokat. Egy valós terápiás helyzet akár csak részleteiben is nagyon nehezen kicsatornázható a külvilágnak. A munkám leginkább megmutatható része a Hangoló Zeneterápia 2015 óta, egyfajta olvasztótégelye a mentálhigiénés előadásoknak, a koncerteknek, a zeneterápiás foglalkozásoknak. Tudatos döntés volt, hogy amíg kicsik a gyerekeim, nem folyok bele olyan, számomra is megterhelő lelki folyamatokba, amelyek túlságosan elvonnak az anyaságomtól, a családomtól. Járok szupervízióra, folyamatos önismereti munkát végzek, mégis úgy éreztem, van egy határ, amit nem léphetek át. Fokozatosan engedtem bele magam a zeneterapeutai attitűdbe.
Mikor lépett elő először ebben a minőségben?
Közvetlen a diploma megszerzése után belevetettem magam egy tizenkét alkalmas női csoport vezetésébe egy kolléganőmmel. Papírforma szerint készen álltam rá, jól is sikerült, de sokat tanultam belőle. Nincs körülhatárolható pont, amikor a zeneterapeuta megszületik. A csoport vezetése közben éreztem meg, hogy ez egy hosszú út, folyamatos alakulás.
Hol tart?
Alapvetően zenész vagyok, zenetanár, ebből a minőségemből váltam segítő szakemberré. Mindez egymásra épül. Fontos, hogy aktív vagyok a színpadon, gyakran találkozom és működöm együtt a közönségemmel. Őket sem teszem egy határvonal túloldalára, közös alkotói térben értelmezem magam velük a koncerteken is. Nem szeretem a frontális előadói helyzeteket.
Pedig azt rebesgették a pályája elején, hogy Paár Julcsi lehet egyszer a magyar népdaléneklés új dívája.
Sosem vonzott a megközelíthetetlenség. Mindig közvetlen kapcsolódásokra vágytam. Az a felismerés, hogy a kötőszövet ebben a zene is lehet, teljesen új perspektívába helyezett az egyetemen. Ahogy megláttam magam előtt a zeneterápiás irány lehetőségét, úgy távolodtam el attól, hogy valaha is díva legyek. Elkezdtem más eszközökkel kapcsolódni a közönségemhez, máshogy használni a zenét, nem pusztán önkifejezési módként. De nincs zsilip az énrészeim között sem. Amikor a színpadon állok előadóként, ugyanaz vagyok, mint amikor terápiás folyamatot segítek. Minden helyzetben aktívan dolgozom a személyiségemmel. Mélységekkel, magasságokkal. A saját esendőségemmel.
Nyilvános önismereti kurzust visz a színpadon?
Így is mondhatjuk, és hiszem, hogy ha így állok minden koncerthez, olyan teret teremthetek a közönségemnek, amelyben mélyebb, személyes rétegekben kapcsolódhat a zenéhez. Ami a színpadon történik, indirekt módon elindíthat bennük is valamit az élményszerűségen túl. Nem rágom a szájába senkinek, hogy nézd, hallgasd csak, itt van ez a szimbólum, ez a kép, ez a dallamív – zenével, énekkel, színpadi történésekkel tárok eléjük asszociatív tartalmakat. Amit teszek, az a személyes tudatosságom abban, ahogyan összeválogatom és a közönség elé terítem őket. Magokat vetek el, amelyek aztán mindenkiben máshogyan növekedhetnek.
Miért vonzotta a dívaságnál, az önmegvalósításnál jobban, hogy segítő eszközként használja a zenét?
Erős demotiváltságot éreztem az egyetem végén. Voltak komoly elakadásaim a zenei pályammal kapcsolatban, de összességében is nagy lángon égve kerestem huszonévesen, kivé is szeretnék válni. Bekapcsolódtam ideákba, el is indultam tetszetős mezsgyéken, követtem mintázatokat, akár el is juthattam volna ezen az úton is az otthonos szakmai jövőképhez. Nem így történt. Már a mesterképzés közben kiégést éltem meg. Jelzett a testem is, krónikus gégegyulladással kínlódtam.
Eddigi pályám során legalább három olyan mester lépett be jókor az életembe, akiknek hálás vagyok, mert megadták a sugallatot az irányváltáshoz.
Az egyetemi zenepszichológia tanáromnak köszönhetem, hogy megláttatta velem azt a többletet, ami a zenei pályaképemből még a pedagógus képzés közben is hiányzott. Rátaláltam a zeneterápiára, ami az előadóművészethez képest más keretek között, de arról szól, ami a legjobban érdekel: a kapcsolódásról. Végiggyűrtem magam a mesterképzésen és az első meghatározó önismereti folyamatomon, aztán felvételiztem az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karára zeneterapeuta képzésre.
Aczél Petra kommunikációkutató gondolata, hogy a terápia egyfajta korszellemmé vált. A legnépszerűbb szakok, könyvek, tartalmak pszichológiai jellegűek. Miért érezte úgy, hogy ebben a zajban mégis van helye egy saját önsegítő könyvvel?
A zaj fontos szó. A valóság megélését ma talán a leginkább meghatározó. Túlstimulálva élünk. Megszületett azonban egy újszerű attitűd. Felnőtt egy generáció, a miénk, amelyik már nyitottabb arra, hogy ne csak megélje a valóságát, hanem valamilyen viszonyt is kialakítson hozzá. Ezzel együtt jár, hogy elakadás esetén szeretnénk tenni valamit. Tény, hogy mostanra mintha kibuggyant volna a dagasztóteknőből a kovász, mindenféle terápia lehetősége kínálja magát a kutatott, tudományosan keretezett irányoktól a spirituális útkeresésig. Egyiket sem szeretném megítélni.
A magyar társadalom mentális állapota alapján még mindig nincs túlkínálat szerintem. A gond az, hogy nincs mindenkinek anyagi lehetősége mentális öngondoskodásra szánni. A többség addig sem jut el, hogy képes legyen visszajelzést adni önmagáról, a saját történetéről, a személyes valóságáról.
Ha már eddig eljutna legalább az értelmiség, érezhető lenne a hatása társadalmi szinten is. Sok önismereti munkafüzet, játék készült már ezt a reflektív viszonyt segítve, de a zene mint mindannyiunkban elemi szinten jelenlévő eszköz még nem jelent meg a palettán könyvben. Hiányérzetem volt. A tánc, a mozgásművészet és a zene születik csak az itt és mostban, a testünkön is átcsorogva. Az összes többi művészeti ág időtlen minőségre törekszik. A zene a bölcsőtől a koporsóig minden létállapotot kísér, mindenkor a jelenben tart, mégsem tudunk élni vele, mi, Kodály országának népe.
Alig használjuk a saját hangunkat, hiszen rá sem találunk, akkora a zaj. Fülbe dugott, kívülről magunkba engedett zenékkel élünk el egymás mellett.
A passzív felhasználástól eljutni oda, hogy magunk alkotjuk és éljük meg a saját hangunkat, csodálatos lehetőség. A Belső hangolás erre az útra szeretne csalogatni és kísérő lenni ötvenkét könnyed gyakorlattal az év minden hetére.
Van saját belső hangolási rutinja?
Változó, mindig egy időszakhoz kötődik. Most sok kihívást élek meg, rengeteget koncertezek, ezért mély bizalmi állapotban érdemes lennem a testemmel, a saját hangtestemmel is. Történt már, hogy cserben hagytuk egymást. Tanultam belőle. Mindennap, mint egy élsportoló, edzéstervszerűen felvázolom a napjaim mozzanatait. Minden reggel lazító gyakorlatokkal és beénekléssel indítok. Bemelegítem magam fizikai szinten, már ez is jelenlétre hív. Ha nem állnék színpadon, akkor is érezném a szükségességét.
Arra tanít az éneklés, hogy elkezdjek figyelni a saját folyamataimra. Az énekhangig eljutni olyan finomhangolt együttműködés saját magunkkal, amelynek csak töredéke hozadékként, hogy kibuggyan belőlünk egy dallam.
Egy hegedűt, egy zongorát, egy tapintható hangtestet magától értetődően hangolunk. A saját belső hangtestnek ugyanígy szüksége van rá. Ráadásul sokkal intimebb, törékenyebb helyzet, amikor a hang bennünk születik meg és talál utat magának. Hányan hordozzák az elnémítottságot, csak mert énekórán leültették őket? Hányan mennek remegő hanggal állásinterjúra egy korábbi kudarc élménye miatt? A belső hangolás önmagunk felvállalásáról is szól.
Harmincéves a Zeneterápiás Egyesület, amelynek két éve az elnöke. Milyen területeken használják az önismereti munkán túl a zeneterápiát?
Nagyon széles a felhasználtsága szerencsére már Magyarországon is a mentális öngondoskodástól a pszichiátriai helyzetekig. Vannak kollégák koraszülöttosztályokon, a gyermekhospice-ellátásban, idősotthonokban. A bölcsőtől a koporsóig, a prevenciótól a rehabilitációig terjed a skála. Az én fókuszom a tengelytartás. Az foglalkoztat, hogyan lehet egyensúlyban maradni mindazok dacára, amit ma valóságként megélünk. Széles csatornát kellene nyitni azoknak, akik nehézséggel küzdenek, de nincs diagnózisuk és lehetőségük sincs arra, hogy beterelődjenek egy önsegítő folyamatba. Szélesedő társadalmi rétegről van szó, akiken nem sajnálkozni kell, hanem mentőöveket kínálni nekik. Ilyen mentőöv szeretne lenni a Belső hangolás is.
Kiemelt fotó: Máth Kristóf
