Nagyon nagy rajongója vagyok a régizenének, közel állnak hozzám a reneszánsz darabok is, de a barokk szerzők gyakorolták rám a legnagyobb hatást. A húszas éveim közepén jártam, amikor a magyar televízióban leadták a King’s College kápolna kórusáról szóló dokumentumfilmet. Korábban is szerettem Henry Purcell munkásságát, de ezzel a műsorral vált a kedvencemmé, és innentől kezdve mélyen beleástam magam az életművébe és a teljes korszakba, rengeteg lemezt és felvételt kezdtem vásárolni. Az említett mozgókép a címében foglalt legendás angol intézményben zajló oktatásba és próbákba enged betekintést, az egyik jelenetben pedig a Te Deum című darabból énekel részletet egy szoprán kisfiú lenyűgöző hanggal. Ez a néhány perces előadás váltotta ki belőlem, hogy onnantól kezdve mindennél jobban érdekelni kezdett ez a különleges világ.
Egyházi ihletésű műről van szó, lényegében egy misének a kisebb részlete, és bár magam is gyakorló római katolikus hívő vagyok, nem a témája miatt szerettem bele, hanem a különleges hangképei miatt. Benne van mindaz, ami általánosságban a legjobban megfog a barokk zenében és a reneszánszban: a kontratenorok és a szoprán hangok váltakozása. Ugyanis ezek a darabok többféle szólamból épülnek fel széles hangterjedelemben.
A gyerekszopránoknak varázslatos, szinte égi hangjuk van. Sokat szenvednek attól ezek a gyermekek, hogy amikor elkezdenek felnőni és mutálni, ezt a különleges orgánumukat is elveszítik. Ez pedig nagy sokk a számukra, mert egészen addig hihetetlen zenekarokban szerepeltek, ezek az ajtók azonban ilyenkor bezárulnak előttük.
Sokan éppen ezért úgy lettek kontratenorok, hogy megműtették magukat, annyira fontos volt nekik megőrizni az adottságukat.
Mindez önmagában egy különleges izgalmas téma számomra, Gérard Corbiau nagysikerű filmje, a Farinelli, a kasztrált nagyszerűen bemutatja mindezt. Ki kell emelni az erre az irányzatra jellemző akkordok és a szólamok elképesztő gazdagságát, fantasztikus harmóniákat lehet felfedezni benne – nem véletlen, hogy Beethovenre és Mendelssohnra is nagy hatást gyakoroltak a barokk alkotók. Dobosként is sokszor eszembe jutnak az említett dallamok, és megpróbálom lejátszani őket ezen a műfajtól idegen hangszeren is, de amikor odaülök a zongorához vagy komponálni kezdek, akkor még inkább a fülemben vannak – akárcsak öcsémnek, Balázs József zongorista-zeneszerzőnek, akivel rengeteget dolgozunk együtt, és számtalan ötletet, ihletet nyújtunk egymás műveihez. Ő szintén nagy rajongója a barokk és a reneszánsz korszaknak, ez erősen tetten érhető a kompozícióiban. Illetve több kísérletet is tettem a zenekarommal, hogy magunk is feldolgozzuk ezeket a darabokat. Készítettünk egy lemezt Early Music, azaz régizene címen. A Zeneakadémián adott koncertünkön vendégszerepelt Nuria Rial, Echo Klassik díjas katalán szoprán énekesnő, akivel az innsbrucki régizene-fesztiválon az operában is felléptünk. A Kossuth- és Liszt-díjas szaxofonossal, Dés Lászlóval is alakítottunk egy kvartettet, amellyel a gregorián zenét ötvöztünk dzsesszel, spontán improvizációkat alkotva a gyönyörű szólamokra. Ezek a harmóniák mindig a fejemben vannak és úgy tűnik, szerencsére öröklődnek a családban, ugyanis a fiam – ifjabb Balázs Elemér harmadéves a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában zongora és zeneszerzés szakon – szintén nagy rajongója a reneszánsz és a barokk zenének, a hatásuk az ő kompozícióban is fellelhetők – az együttesem tizenötödik jubileumára készített Örök szerelem című lemezünkre is írt négy rövid intrót ebben a szellemiségben.
Kiemelt kép: Balázs Elemér (Forrás: MTI Fotóbank)
