Érdekes művészetfilozófiai kérdés, hogy vajon egy becses műalkotás, ha elvonatkoztatnánk az alkotójától, a keletkezése körülményeitől, és elrepítenénk a Holdra, hogy ott az előzményekről semmit sem tudva földönkívüliek szemléljék, vajon ott, az ő számukra is tartalmazná-e a minőséget, ott is értéket képviselne-e. Érvelhető az állítás, hogy igen, de bizonyára az ellenkezője is. A kísérletet persze a valóságban elvégezni nem lehet, és nem is kell. A mű az alkotójával alkot egységet, természetes hát, hogy szeretnénk minél többet megtudni arról, akiknek a műve megragadta a képzeletünket.
Munkácsy Mihály képei kétségkívül sokszor megragadják. A magyar festészet első, már életében valóban világhírű művésze volt ő, nem csoda hát, hogy a közönség vágyott minél többet megtudni róla. A lapok itthon és külföldön egyaránt rendszeresen hírül adták élete különböző eseményeit, és csak idő kérdése volt, hogy terjedelmes életrajza mikor kerül a közönség elé. Ez az idő 1898-ban következett el, az ekkor ötvennégy éves festő sikereinek csúcsán. Ekkor még természetesen senki nem sejthette, hogy Munkácsynak már csupán két további esztendő adatik.
Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat támogatásával készítendő hatalmas, pompás, a táblán Munkácsy fémplakettjével díszített kötet – akkori kifejezéssel díszmű – elkészítésére a Singer és Wolfner Kiadó a festő titkárát, Malonyay Dezsőt kérte fel. A választás többszörösen is szerencsésnek bizonyult.
A titkári állás magától értetődően adott lehetőséget minden szükséges információ beszerzésére, olyan intimitásokig terjedően, mint Munkácsy suhanckorában összeszedett nemi betegsége, amely végül a korai halálában is döntő szerepet játszott. Ráadásul Malonyay, a filozófiai doktor, iskolázott művészettörténész és neves kritikus még kitűnő tollú elbeszélőnek is bizonyult.
A magyar művelődéstörténetnek vannak olyan alapművei, amelyek a szerzőjük vagy szerkesztőjük neve alatt ismeretesek elkészültük óta. Ilyen a Hóman–Szekfű, vagyis az ötkötetes Magyar történet, a Domanovszky név alatt a szintén ötkötetes Magyar művelődéstörténet, és ilyen a Malonyay Dezső szerkesztette, 1907 és 1922 között megjelent, ötkötetes A magyar nép művészete is, amely száz évvel a megjelenése után éppen olyan megkerülhetetlen a maga tárgyában, mint mikor kijött a nyomdából.
Kötetünk megjelenésekor mindez még a jövőben rejtőzött. A jelen az volt, hogy Munkácsy, aki az 1890-es évek derekától egyre többször gondolkodott azon, végleg hazaköltözik Magyarországra, az 1895-ös budapesti tartózkodása után titkárként magával vitte Párizsba az akkor huszonkilenc éves Malonyayt, hogy a fiatalember leltárba vegye a festőnek a műteremben lévő műveit, rendbe tegye ügyes-bajos dolgait, és kimondatlanul ugyan, de építse a hidat Párizsból Budapestre. Ebben a pozíciójában érte a fölkérés, hogy írja meg az életrajzot.
Volt mit megírnia. Munkácsy élettörténetének főbb elemei immár az alapműveltségünk részét képezik. Tudjuk, hogy korán árvaságra jutott, hogy asztalosinasként a legmélyebb szegénységben, éhezésben is része volt, hogy első rajzleckéit Békéscsabán kapta Szamossy Elektől, aki aztán felkarolta és pályára is állította az ifjú tehetséget. Budapesten további támogatókra talált, Bécsben is tanult, Münchenbe is eljutott.
Nem szükséges most végigvennünk az események teljes sorát, éppen azért ajánljuk Malonyay kötetét, mert abban az olvasó mindet megtalálja. Egyet azonban mégis érdemes megemlítenünk, a Siralomház minden várakozást felülmúló sikerét, amellyel az akkor huszonöt éves Munkácsy aranyérmet nyert az 1869-es párizsi szalonon, és amelyet tízezer frankért adott el egy amerikai üzletembernek. Ez az összeg akkor 3,2 kilogramm aranyra lett volna átváltható, ami ma 65 millió forintot ér. Ez a festmény volt a belépő a sikerhez, aminek kiteljesítésében egy dúsgazdag műkereskedő, Charles Sedelmeyer volt a segítségére. Jöttek a húsz-, a harminc-, a negyvenezer frankos vásárlások.
Malonyay életrajza híven követi a hihetetlen pályafutás minden mozzanatát, de ennél sokkal többre is vállalkozik, ismerteti az egyes művek keletkezéstörténetét, és azokat műkritikus igényességgel helyezi el a korabeli művészeti életben. Mindennek tetejébe újra és újra megjelenik Munkácsy, a rokonszenves, palotája szalonjaiban is természetes és közvetlen ember, akit nem lehet nem megszeretni, még így egy évszázad távolából is.
Érthető, hogy a díszalbum megjelenése után kilenc évvel, 1907-ben két kötetben újra megjelent az életrajz. A díszalbum hasonmása 2005-ben látott napvilágot, végül 2017-ben az újraszerkesztett mű a Nemzeti Könyvtár sorozatában kapott helyet. A mai olvasó legkönnyebben az utóbbi kiadással találkozhat, de a világhálón digitális feldolgozásban a teljes második kiadás megtalálható.