Egy faluban, Amazónia déli peremvidékén, húsz évvel ezelőtt egy eltökélt magyar lány kérését terjesztették a közösség vezetői elé. Hajdu Zsanett biológushallgatóként szerette volna megismerni az indiánok gyógynövényes tudását, cserébe azt ajánlotta fel, hogy a közösség segítségére lesz, amiben csak tud. Elsőként Don Fidel vállalkozott rá, hogy bejárja vele Porvenir környékét, megmutatja a növényeket, azután sorban a többiek is. Zsanett lejegyzetelte, mire használják a sárkányvérfa gyökerét, a ricinust, a zsinóros borsot vagy a fűrészes gyöngysást és még mintegy száznegyven gyógynövényt.
Az az első, két esztendeig tartó út rengeteget adott. Barátokat, önismeretet, tapasztalatot, még a doktori disszertációját is két ott megismert növény vizsgálatából írta. Az egyik a nálunk is használatos macaliszt, ami Zsanett szerint bizonyos problémák esetén hatásos termékenységfokozó szer lehet férfiaknak és nőknek egyaránt.
Egy lány, aki a sziklamászástól az ejtőernyőzésig mindent csinált, és gyerekkorától az őserdőbe készült, Bolíviában tanult, dolgozott, karneválozott, részt vett teknős- és nádmentésben, élt városban és andoki, illetve amazóniai indiánok között. A folyóban fürdött, noha tartott a kajmánoktól és anakondáktól, de elmondása szerint ha az ember azt csinálja, amit a helyiek mondanak, nem lesz baj.
„Az első út élményeiből született meg A trópusok ajándékai című könyvem, a második, a Mesterek és gyógynövények a 2008-as utazásból, Második kutatóutam igaz története Amazóniától a Börzsönyig alcímmel. Hogy most, harmadszor miért indultam útnak? Azért, hogy ott legyek. Nem volt elsődleges szakmai célom, egyszerűen találkozni akartam azokkal, akik szeretnek, akik régóta vártak, és újra ott akartam lenni a dzsungelben. Nem volt rajtam nyomás, nem kellett fókuszált munkát végeznem, talán ezért – meg biztosan azért is, mert már nem egy húszéves lelkesedésével szemlélődtem – több mindent megláttam az ottaniak életéből.
A világ nagy kríziseit megtaláltam a legkisebb indián falu utolsó házában is.
Amerre én jártam, már mindenhol van internet, mindenkinek van okostelefonja, a gyerekek azt nyomkodják, nézik a TikTok-videókat, és szüleik szerint már nem is tudnak felkapaszkodni egy pálmafára. Ami korábban természetes volt.”
„A változás, az eltávolodás a természettől a nyugati világban évszázadokon át zajlott le, náluk megtörténik három generáció alatt. Ez minket elszomorít, ők viszont örülnek az új lehetőségeknek” – mondja Zsanett, aki nemrég a Járatlan Utakon fesztiválon adott elő, és hasonló változásokról hallott a természeti népeknél járó többi előadótól is.
„A korombéli bolíviai barátaim már négy-öt évesen megtanultak lovagolni, de saját ilyen korú gyerekeiket nem merik felültetni a lóra, mert nem alkalmasak rá. Más a fókuszuk, a tudatosságuk, mert már nem a természetre hangolva töltik idejük nagy részét. Cserébe többet tudnak a világról. Az első utam idején alig tudtam valamit megosztani az életemből a falubeliekkel, mert nem értették volna, most szinte bármiről mesélhettem.”
Azzal kezdtük, hogy Zsanett a dzsungelbe kívánkozott. Ezzel kapcsolatban sincsenek jó hírei. „Ahol annak idején sétáltam, ott számos helyen már nincs dzsungel. Füves puszta van helyette. Egész magyarországnyi terület áll lángokban egy-egy száraz évszakban. A felmelegedés nagyon érződik, a növekvő hőmérséklet az ott megszokott magas páratartalommal kombinálva annyira megterhelő, hogy a gondolkodás is nehezemre esett. A dzsungel helyett van szarvasmarha, azt eszik a falubeliek, szinte állandóan.
Létezik egy idealisztikus elképzelés, hogy ó, azok a természetben élő indiánok bezzeg mennyi zöldséget, gyümölcsöt esznek. Hát nem! Marhahúst esznek, rizst, főtt maniókát és főtt banánt. Szezonban mangót, de ennyi. A leégett erdőben nincs vad, a leégett folyó menti fákról nem hullik élelem a vízbe, így nincs hal sem. Csak marha van, abból nagyságrendekkel több, mint korábban.
Azt is szomorúan hallottam, hogy megszűnt a nemzeti parkok természetvédő, például a kipusztulás szélén álló fajok megmentésére irányuló projektjeinek nagy része. A korábbi ötven parkőr helyett most van öt-tíz, azokat sem fizetik jól, és érkeznek a hírek, hogy megint kokaint állítanak elő a dzsungel természetvédelmi területeinek mélyén.”
Zsanett szerint romantikus indiánosdit el kell engednünk, mert az amazóniai indián közösségek jelentős része nincs már misztikus kapcsolatban a természettel. Spirituális turistaként persze kaphatunk ilyen élményeket, vannak törzsek, akik a külföldiek fogadására és igényeire rendezkedtek be. Mindez nem azt jelenti, hogy a kapcsolat végleg odalett, hanem azt, hogy mindenkinek a mostani életében és a maga környezetében kell ezt felébresztenie.
Egészen meghökkentő, hogy a lány, aki annak idején Don Fidellel és a többiekkel járta a környéket, szívta magába a tradicionális ismereteket, most a falubeli gyerekeknek és felnőtteknek visszatanította mindazt, amit ott kapott.
„Azt hiszem, ez a legnagyobb segítség, amit eddig nyújtani tudtam nekik” – mondja. Itthon is ezt teszi amúgy. Előadásokat, vezetett túrákat tart, hogy az emberek, éljenek Zebegényben vagy Nyíregyházán, ismerjék meg a környezetükben termő, ehető, gyógyító, az egészségükre jótékonyan ható növényeket. Mert minél többfélét fogyasztunk, annál jobbat teszünk magunkkal. Sokféleség: ez a táplálkozás, így az egészség egyik kulcsszava. A másik az önismeret, az, hogy legyünk kapcsolatban önmagunkkal, ismerjük meg a testünk gyenge pontjait. Ha például felfázósak vagyunk, már a téli hidegek elején kezdjünk sült zöldségeket, céklát és zellert beiktatni az étrendünkbe.
„Tartok egyéni gyógynövényes tanácsadásokat is fitoterapeutaként, de másra fókuszálok. Az ember egészsége nem állítható helyre annyival, hogy igyál ebből vagy abból a teából, ennél sokkal összetettebb. Inkább a szemléletet adom át, előadásokat tartok, de azt laikusoktól a legmagasabb szakmai szintekig sokaknak. Cégekkel dolgozom különféle projektekben, tudományos tanácsadó is voltam növényi gyógyszerek gyártóinál, ezekben a munkákban a tudományosan megalapozott növényi alkalmazásokkal foglalkozom. Úgy érzem, most megint el kell döntenem, merre felé haladok, ez az út is ezt sugallta. Az utazás, már ha nem tömegturistaként megy az ember, hanem beleengedi magát a világba, mindig új lehetőséget, gondolatot, célt és értelmet ad.”
