Semmi okunk arra, hogy a második világháború előtti magyar futball színvonala miatt panaszkodjunk: a válogatottunk és klubcsapataink ekkoriban Európa élvonalába tartoztak. Ha a labdarúgás politikai vonatkozásairól kell szót ejtenünk, természetesen már sokkal több felhánytorgatni valónk lehet.
Ennek ellenére ez a korszak még a sportszerető magyar közönségnek is gyakran homályos. Az 1938-ban világbajnoki ezüstöt nyert csapatunk ismertsége például jócskán alacsonyabb, mint az Aranycsapaté, így az sem csoda, hogy az első magyar vébérésztvevők neve szintén kikopott az emlékezetünkből.
Pedig az első világbajnokságon nem pusztán magyar játékosokat, de két magyar gólszerzőt is találunk: Dezső Béla és Kovács Miklós a Peru elleni meccsen szerzett találatot. Kovács ezután még két világbajnokságon vett részt, ráadásul később a magyar válogatott mezét is magára ölthette. Egy igazi közép-európai élettörténetről van szó, amelyet a 20. század első felében meghatározott az országhatárok és a politikai rendszerek változása.
Kovács és más magyarok az 1930-as világbajnokságon
Nem Kovács Miklós volt az egyetlen magyar származású tagja a román válogatottnak 1930-ban: rajta kívül még 11 játékos (a húszfős keretből) érkezett a Trianon előtti Magyarország területéről. A legtöbbjük nagyváradi vagy temesvári csapatokban játszott ekkoriban, még akkor is, ha Erdély belső területéről származtak.
Maga Kovács a világbajnokság idején mindössze tizenkilenc éves volt: egy kis Krassó-Szörény vármegyei faluban született, Ekésen. Felnőtt karrierje ennek megfelelően a Bánát legnagyobb városában, Temesváron kezdődött, tehetségére pedig csakhamar felfigyelt a román nemzeti csapat. Még tizennyolc éves sem volt, amikor bemutatkozott a válogatottban egy Bulgária ellen 3:2-re megnyert meccsen.
Az 1930-as világbajnokságra a legtöbb európai élcsapat nem utazott el, így Magyarország sem. Az esemény még messze nem bírt olyan renoméval, mint manapság, a klubcsapatok pedig nem engedték el a játékosokat, hiszen a tornával egyidőben zajlott a legfontosabb közép-európai klubbajnokság, a Mitropa Kupa.
A románok viszont ebben egyrészt nem voltak érdekeltek, másrészt II. Károly király presztízskérdést csinált a részvételből: fizetett szabadságot garantált az összes játékosnak, aki részt vesz az 1930-as világbajnokságon. A hat magyarral felálló román csapat pedig jól kezdett, Perut simán elintézték, ráadásul úgy, hogy a vébék történetének első magyar gólszerzője, Dezső Béla már az első percben betalált! Hogy keretbe foglaljuk mérkőzést: Kovács Miklós az utolsó percben lőtt gólt a dél-amerikai ellenfélnek, beállítva a 3:1-es végeredményt.
A házigazda Uruguay ellen viszont nem sok esélye volt Romániának: 4:0-val búcsúztak a tornától. Bár ez a gólarány elsőre megalázónak tűnhet, ne feledjük, az „uruk” egyértelműen a torna favoritjainak számítottak.
Kovács Miklós vébészereplései viszont itt nem értek véget. A következő olaszországi tornán szintén pályára léphetett, és bár csapata az első körben 2:1-es vereséget szenvedett a későbbi döntős Csehszlovákiától, Kovács kiemelkedő teljesítményt nyújtott. A belga játékvezető, Langenus egyenesen a mérkőzés egyik legjobbjának nevezte.
Négy évvel később, az 1938-as torna idején még mindig csak 26 éves volt, a szereplés viszont is rövidre sikerült számára. Kuba meglepetésre 3:3-as döntetlent játszott az első körben Romániával, a megismételt mérkőzésen (ekkoriban nem tizenegyespárbaj következett, ha a két csapat hosszabítás után sem jutott dűlőre) pedig 2:1-gyel ejtették ki az európaiakat. Igaz, a második mérkőzésen Kovács már nem szerepelt a csapatban.
Kovács Miklós tehát az összes háború előtti világbajnokságon pályára lépett, magyarként ezt egyedül ő mondhatta el magáról, de világviszonylatban is mindössze négy másik labdarúgóra igaz ez.
A nagyváradi aranycsapat, ami visszatér Magyarországhoz
Kovács Miklós (vagy ahogy a sportsajtó hívta: Kovács I. Miklós) a harmincas évek többségét kisebb megszakításokkal a Nagyváradi AC (NAC) csapatánál töltötte. A sors fintora, hogy rendszerint pechesen váltott klubot: 1935-ben egy rövid kitérőt tett korábbi együttesénél, a Ripensia Temesvárnál, viszont mielőtt az megnyerte volna a bajnokságot, Kovács már továbbállt a francia Valenciennes-hez. Hiába számított mind a Nagyvárad, mind a Temesvár Románia élcsapatának, Kovács nem tudott trófeát nyerni. Igaz, az említett csapatokat a román labdarúgó szövetségei szankciói sem segítették, a Képes Sport így számolt be a NAC egy 1933-as vendégszerepléséről:
„Amikor hazajöttek a nagy útról, a román szövetség 3 hónapra tiltotta el a csapatot, mert a magyar NAC néven szerepelt [és nem CA Oradeaként – a szerk.], és mert magyar dalokat énekeltek Párizsban, Oránban és Algírban.”
Amikor Kovács Miklós 28 éves volt, egy olyan esemény történt, amely a teljes magyar labdarúgóvilágot újraírta. 1940-ben visszatért Magyarországhoz Észak-Erdély és a Partium egy része, így a Nagyváradi AC is. A NAC pedig csakhamar a bajnokság élmezőnyében találta magát, a Horthy-rendszer kedvezményezett csapatát, a Ferencvárost például már az első szezonjukban 4:1-gyel intézték el az Üllői úton.
Ez pedig csakugyan meglepetésszámba ment: ne feledjük, hogy a Fradi címvédő volt, a harmincas években pedig végig ők, az Újpest és Hungária (MTK) küzdöttek a bajnoki címért. Az extázist jól mutatja, hogy ilyen városi legendák maradtak fenn Nagyváradon:
„A mérkőzés ideje alatt egy váradi telefonáló – akinek Budapestről közölték, hogy a NAC már 3:0-ra vezet, sőt épp ebben a pillanatban lőtte Matyi [Tóth III. Mátyás – a szerk.] a 11-est, s így az előnyt 4:0-ra növelte – nem akart hinni a fülének. […] Amikor meggyőződött róla, hogy a hír igaz, örömében óriásit kurjantott, s szaladt jó hírrel ki a Bémer térre. […] [A nagyváradi szurkolók] ellepték a Bémer teret, és egész éjszaka ott nyüzsögtek.”
A zöld-fehér NAC tehát több mint méltó ellenfele lett a szintén zöld-fehér Fradinak. A csapat hamar a sportsajtó fókuszába került, Kovács Miklóst pedig így mutatta be a Képes Sport:
„A legnépszerűbb futballista. Hihetetlen technikája van. Közel 50 ízben volt román válogatott, már a montevideói [Uruguay, 1930. – a szerk.] tornán is résztvett. A csapat esze, a laposjáték és technika mestere.”
A korabeli visszaemlékezések szerint egyébként Kovács Miklós nem csupán a „csapat esze”, de humoristája is volt: a vicceit mind játékosi, mind edzői időszakából feljegyezték.
A váradiak erejét jól jelzi, hogy amikor Kovács Miklós 1941 novemberében (először és utoljára) magára öltötte a magyar válogatott mezt, a kezdő tizenegyben négy NAC-játékost találunk. A nemzeti csapat újdonsült labdarúgói pedig győzelemmel debütáltak: Svájcot 2:1-re verték Zürichben.
A háború viszont beárnyékolta a labdarúgók teljesítményét. Ezt maga Kovács is megtapasztalhatta: öccsét (és egykori csapattársát), Kovács Istvánt elvitték a frontra, 1945-ben pedig egy darabig halálhírét keltették. „Kis Kopek” (ahogy a váradiak becézték) viszont szerencsére visszatért, és a háború utáni európai futball egyik legkiválóbb edzője lett, aki 1972-ben és ’73-ban két BEK-et (a Bajnokok Ligája elődje) nyert az Ajaxszal, később pedig a francia és a román válogatottat is vezette.
Hiába közeledett a front, az 1943-44-es bajnokságot még lejátszották: a NAC pedig éppen ebben az évben ünnepelhetett bajnoki címet. Ráadásul első vidéki csapatként! Kovács Miklós viszont ekkoriban már nem itt játszott – sorsszerűnek mondhatjuk, hogy mindig a bajnoki címek előtt igazolt el. A váradi klubvezetés kiszorította őt a csapatból, hogy miért, a mai napig találgatják. Sokan fiatalítási szándékot láttak a döntés mögött (Kovács ekkor már harminc felett járt), így végül a Gamma FC-nél kötött ki, és csak a háború után tért vissza Nagyváradra.
Végre egy bajnoki cím, még mielőtt a csapat átalakul!
Kovács játékosként lemaradt a bajnoki címekről, edzőként viszont kárpótolta magát: hol máshol, mint Nagyváradon? A sportklubokat – ahogy Magyarországon – a román kommunista államvezetés hamarosan átszervezte (szakszervezeti, katonai, belügyminisztériumi vezetés alá vonva őket), így a váradi csapatot is „megújították”, a klubidentitást pedig igyekeztek eltörölni. Előtte viszont még volt néhány átmeneti év, a NAC pedig ezt kihasználva 1948-49-ben bajnokságot nyert. Ennek köszönhetően váradi lett az egyetlen olyan együttes Európában, amely két országban bajnoki címet nyert.
Kovács Miklós ezt a szezont a kispadról vezényelte le. A visszaemlékezesek szerint messze nem volt akkora edzői tehetség, mint az öccse, viszont könnyed stílusával, humorával olyan hangulatot tudott teremteni az öltözőben, amely a fiait is megnyugtatta. És sokszor erre volt a legnagyobb szükség, ahogy ezt egy beszámoló mutatja a bajnoki évből:
„Az első félidőben az ellenfél [Petrolul Bucuresti – a szerk.] 3:1-re vezetett. […] Kovács, amikor meglátta a szomorú társaságot [a játékosait], azonnal viccesre fogta, és komoly arccal kijelentette: »A második félidőben 5 gólt fogtok rúgni ennek a csapatnak.” […] A játékosokat a rövid, humoros előadása annyira felvillanyozta, hogy a második félidőben megfordították az eredményt […], és 5:3-ra győztek.«”
Vagyis Kovács jóslatával ellentétben „csak” négyet lőttek – igaz, volt egy érvénytelenített lesgóljuk is. Hozzá kell tenni, hogy egyes pletykák szerint az edző optimizmusában közrejátszhatott, hogy az első félidőt csak félig-meddig követte, mert „elaludt a nagy melegben”.
Akárhogy történt az eset, jól megmutatja Kovács karakterét: amellett, hogy egy kivételes intelligenciájú labdarúgó volt, mindig a csapata humoristája maradt. A bajnokság megnyerése után nem sokkal eligazolt Nagyváradról, a klubot pedig hamarosan betagozták a szovjet mintára átszervezett csapatok közé. Neve Progresul Oradea lett, még az egyesület színeit is megváltoztatták zöld-fehérről kék-fehérre.
Kovács először Temesvárra igazolt, de hamarosan távozott innen: edzői pályafutását egészen 1973-ig folytatta, ezután visszavonult, 1977-ben bekövetkezett haláláig Temesváron élt. Bár edzői szerepben „Nagy Kopek” messze nem lett annyira sikeres, mint az öccse, Kovács István, jelentőségét jól jelzi, hogy 2006-ban a román közszolgálati televízió nézői a „100 legnagyobb román” közé választották. Érdemes tehát róla itthon is megemlékezni.
