Az ártérben öreg fák lehullott ágain gázolunk a fagyott földön. Nem hallani a folyót, csak az ágak reccsenését. Februári kék ég, tűéles kontrasztok, a meztelen fák között elpihenő uszadékok, gallyak, mint összekócolt hajszálak gabalyodnak egymásba. Minden strandnak meg kellene élni az őszi, a téli valóságát, leleplezni délibáb nélküli karakterét szezonon kívül, amikor beköszönt – Pilinszkyvel – „az univerzum évada”.
Nem mintha elterveltük volna, egyszerűen csak a szigetcsúcson kötöttünk ki egy tavaszt ígérő februári napon, de jártunk már itt ősszel is. A mágikus helyek vonzása akkor is erős, ha az ember nem tudja, miért vágyik éppen oda. Meglazítani az idő szorítását az ereszkedő őszi, vagy az első tavaszi napfényben, kiszállni a szüntelen célkergetésből, vasárnapi emberré vedleni, feladni egy kis időre az értelmetlen hajszát. Felszabadulni, megkönnyebbülni.
Tíz éve volt, a kutya sem él már. Mégis elevenen él a kép, ahogy a két Duna-ág összefolyásánál állunk, lábunknál mintha két tenger folyna össze, akár a messzi Északon, Dániában, Grenen homokos partján, ahol egymásba oldódik az Északi- és a Balti-tenger. A víz valószerűtlenül tisztának tűnik, megállíthatatlanul sodor egy darab farönköt, balra Nagymaros, jobbra Visegrád, magaslatok, domborulatok.
Milyen könnyű és magától értetődő lenne feloldódni a mollban csobogó sodrásban, a folyó könyörtelenül megállíthatatlan ritmusában, az ember alapvető egzisztenciális szorongását tápláló elmúlásban, a melankólia örvényként vinne a mélybe, mégis a derű diadalmas dúrját visszhangozzák a hegyek itt.
A melankólia önmagát őrizve bezárul, a derű önmagát feladva kitárul – ez a kivételes tér, a szigetcsúcs a belső tájakon is kapukat nyit.
Tudatosan fekete-fehérben fotózunk. A képeken visszaköszön a derű. Hátunkat vén fáknak vetjük, úgy nézünk a Napba. Aktív mozdulatlanság, meg nem zavarható tiszta üresség.
Valójában talán ezért az eredendő térélményért járnak százak, egy nyár alatt ezrek is a strandra, ami nincs. Olvasom, hogy a kisoroszi szigetcsúcs a hozzá kapcsolt képzetekkel ellentétben hivatalos strandként nem is létezik, igaz, egy hivatali malőr következtében 2021 szeptemberéig nem számított országosan védett területnek. Ki is kezdték fűz-nyár ligeterdejét az invazív fajok, főként az ember, aki képtelen az aktív mozdulatlansággal együtt létezni. Pedig csak az válthat ennek a földnyelvnyi folyami köztársaságnak az elkötelezett polgárává, aki képes a tiszta ürességben jelen lenni, akárcsak egykor Baktay Ervin és a kisoroszi indiántörzs tagjai.
Tüzet rakni, körbeülni, belenézni. Függőágyban ringani, méregetni a semmi súlyát. Combig a sodrásban állni. Belemerülni. Kavicsot gyűjteni, dobálni. Lecövekelni. Tudni, hogy melyik korhadt fában fészkel madár, hol lakik erdei sikló, hogy a kutyabenge, a kányabangita és a veresgyűrűs som őshonos itt. Éjjel állni a csillagos eget és a vihart is, rájönni, hogy a folyami iszap, a sár, amibe bokáig süppedünk, nem különül el tőlünk. Bennünk hömpölyög, közös valóságot alkot velünk, medreinket elárasztja egészen addig, amíg fulldoklásig el nem telünk.
„S akkor – magától – megnyílik az ég”, jön egy hullámverés.
Egy pillanatra mintha a miénk lenne a tiszta üresség.
