A posztulátor képviseli a boldoggá és szentté avatási eljárásokat. Mi ösztönözte arra, hogy éppen ezt a hivatást válassza?
Gyerek- és kamaszkori élményeimből fakadt a szentek, ereklyék tiszteletére és az egyházi hagyományok megismerésére való indíttatás. Erősen hatott rám a nagymamámtól kapott szentekről szóló ifjúsági irodalom. Meghatározó volt, hogy a Szent István-bazilikában ministráltam, ahol a liturgikus élet és a magyar szentek tisztelete rendkívül erőteljesen volt jelen, különleges élményt jelentettek például a Szent Jobb-körmenetek. Tizenévesen másfél évet töltöttem a családommal Nápolyban, az ott tapasztalt érzelmekkel átitatott, egyszerre személyes és közösségi, intenzív szent- és ereklyetisztelet is nagy hatással volt rám. A posztulátori feladatkört azonban nem tudatosan választottam, hanem kedvenc szentjeimmel, Mindszenty bíborossal és IV. Károly királlyal kezdtem el foglalkozni. Megismertem Szőke János szalézi szerzetes atyát és Habsburg-Lotharingiai Mihály főherceget, majd bekapcsolódtam a Mindszenty Alapítvány munkájába. Kutattam, kiállításokat rendeztem, előadásokat tartottam. Sokat segített mesterem, Mészáros István professzor, a Mindszenty-kutatás akkori vezető képviselője. 2002–2003-ban a Mindszenty Alapítvány ösztöndíjasaként elvégeztem a vatikáni posztulátorképző kurzust, ami beavató élmény volt számomra.
Milyen ügyeken dolgozott?
Elsőként Brenner János vértanúságának egyházmegyei eljárásában kértek fel püspöki szakértőnek, majd Hám János, Bódi Mária Magdolna, Mester Margit Mária és a ferences vértanúk eljárását segítettem. Amikor Szőke János atya 2012-ben elhunyt, én lettem az alapítvány hivatalos képviselője, és ezzel megörököltem a Mindszenty-ügy hazai képviseletét, a Rómában dolgozó posztulátor viceposztulátora vagyok. Több más ügyben is tudtam segíteni, nagyon jó a szakmai együttműködésünk. Az eljárások különböznek, sok függ attól, mennyire régen volt, milyen források állnak rendelkezésre, milyen nehézségek adódnak, volt például több olyan ügy is, amit szabálytalanul indítottak el vagy indítottak újra, ezért meg kellett találnunk, hogyan lehet a folyamatot szabályossá tenni. Fontos, hogy a problémákat ne kendőzzük el, hanem nézzünk szembe velük, kutassuk ki, menjünk a mélyükre. Sok múlik a posztulátor munkáján, hogy mennyi közösségi pluszt tud beletenni ezekbe az ügyekbe. Izgalmas is a munkánk, tele van kihívásokkal, mindamellett szerteágazó, mert a feladataink közé tartozik például a kapcsolattartás a tisztelőkkel és a népszerűsítés.
Hogyan zajlik a szentté avatás folyamata? Milyen feltéteknek kell megfelelnie a jelöltnek?
A két klasszikus kategória, a vértanú és a hitvalló mellett Ferenc pápa bevezette az életfelajánlók kategóriáját. A keresztény értelemben vett vértanúság alapfeltétele, hogy a hitért vagy az erkölcsért történjen. Vizsgáljuk az üldözőt, hogy a hit elleni gyűlölet motiválta-e a tettét, az üldözöttet pedig, hogy szabad akaratból vállalta-e a mártíromságot. A keresztény vértanúság megerősíti egy közösség hitét, hiszen az életünk feláldozása a szeretet legmagasabb foka, a hitvallás legbátrabb formája. A szeretetet sokféleképpen lehet gyakorolni, a vértanúságot nem lehet erőltetni. A keresztény felfogás szerint ez ajándék: ha adódik olyan helyzet, amelyben meg tudjuk ezt a bátor és hősies szeretetből fakadó döntést hozni, akkor meghalhatunk a hitünkért, erkölcsünkért, Krisztusért. A hitvalló kategóriája annak hastására jött létre, hogy az első keresztényüldözés után remeték, püspökök, világiak éltek krisztusi életet. Ahogy a vértanú feláldozza az életét, az ő esetükben a teljes életút mozgatórugója a lényeg, a szeretet. A hitvallás gyönyörű példája az olyan nagy szeretetben leélt élet, amely sugárzik és pozitívan hat másokra. Ennél a kategóriánál az erényeket vizsgáljuk, az erények királynője pedig a szeretet. A harmadik kategória mintapéldája Maximilian Kolbe atya, aki az auschwitzi haláltáborban felajánlotta magát egy édesapa helyett, akit lassú éhhalálra ítéltek. Ez azért nem volt klasszikus értelemben vett vértanúság, mert nem volt meg a kimondott hitellenes szándék, ezért Ferenc pápa idején jutott a teológiai gondolkodás arra, hogy az életfelajánlás is az életszentség egyik sajátos útja. Az a feltétele, hogy valaki a halálveszély – ami betegség is lehet – biztos tudatában ajánlja fel másokért az életét. IV. Károlyt Magyarország utolsó királyát már boldoggá avatták, de ha már akkor létezett volna az életfelajánlók kategóriája, őt abban lehetett volna felterjeszteni, mert felajánlotta a szenvedését és a halálát a népei megbékéléséért. Nagyon fiatalon hunyt el Madeira szigetén.
Mennyire fontos, hogy a szenthez kapcsolódhassunk a jelenből, hogy az élettörténetük lelki erőforrás legyen számunkra?
A kapcsolódás fontos. Az egyház nem avat mindenkit boldoggá, szentté, aki erre méltó lenne. Maga a kereszténység sem egy 2000 éves konstans állandó, hanem változik, ahogy a világ, a társadalom hat ránk, más és más kerül a hitünkben is előtérbe. Például Bódi Magdihoz kapcsolódva Lisieux-i Teréz és Goretti Mária irányította rá jobban a figyelmet a női életszentségre, pont akkor, amikor a női egyenjogúság is fontos lett a társadalomban. Goretti Mária fiatalkorú volt, a korábbi szabályok szerint nem lehetett volna szentté avatni, de ettől eltért az egyház, XII. Piusz szentté avatta, és ez elindított egy olyan folyamatot, amely során felfedezték, hogy a gyerekek is képesek olyan vértanúságra vagy erénygyakorlásra, amiért szentté avathatók, ennek most talán a legismertebb példája Carlo Acutis. Olyan szenteket avatunk, akik összekapcsolódnak a közösségekkel és aktuális, lelkesítő üzeneteket hordoznak.
Van jelentősége annak, ha megkülönböztetjük a magyar szenteket? Egyáltalán kik tartoznak a magyar szentek közé?
Sokféleképpen meghatározhatjuk ezt a kört, az alapkör a Magyarországon született, Magyarországon élt és Magyarországon avatottaké. Persze azokat is magyar szentekként tartjuk nyilván, akik Magyarországon születtek, de máshol éltek, máshol lettek szentek, máshol avatták őket. Jó példa erre Szent Erzsébet, akinek élő a tisztelete, mások, mint Szent Piroska azonban kevésbé ismertek. Tágabban értelmezve sok magyar szentünk lehet, akiket mi magyarok tisztelünk, például Assisi Szent Ferenc, nem kell hozzá, hogy magyarnak szülessen, a tisztelet a lényeg. A magyar szenteket olyan szemmel is nézhetjük, hogy mennyit tudnak hozzáadni a világegyház szenttiszteletéhez. A boldogok még csak helyi szentek, de a magyar szentek már az egész világegyház szentjei. A szenteké egy nemzetek feletti közösség, mert Isten országának tágassága jellemzi.
Brenner János, Bódi Mária Magdolna, a ferences vértanúk a 20. századi diktatúrák alatt áldozták fel az életüket, vannak más meghatározó korszakok is, amelyek szenteket adtak?
Az üldöztetések adnak ilyen korszakokat, a 20. század első olyan időszaka, amelynek Rómában felismerték az egyházüldöző jellegét, a spanyol polgárháború volt, azt követte a fasiszta és a kommunista diktatúra. De vannak kevésbé egyértelmű és nem üldöztetéshez kapcsolódó korszakok is. Például a középkorban az az időszak, amikor a koldulórendek szakítottak az egyház hatalmi és fényűző gyakorlataival, amik nem voltak összeegyeztethetők Krisztus tanításával. Egy másik példa még korábbról a kereszténységet befogadó és terjesztő fejedelmek, uralkodók kora, akik a maguk módján és hatalmi helyzetében valósítottak meg valamit az életszentség korabeli eszményéből. A protestantizmus és a katolikus megújulás ideje a harcos, a hit tisztaságán őrködő szentek felemás és mára Istennek hála meghaladott korszaka volt, ide tartoznak a kassai vértanúink. A 19–20. században pedig egyre jobban előtérbe kerültek az új lelkiségi vagy szerzetesi mozgalmak. A pápai kanonizáció intézményrendszere a 16–17. században alakult ki, az életszentség leggyakoribb formája a hősies erénygyakorlás lett. Az 1960-as években a második vatikáni zsinat újra értelmezte a fogalmat:
az életszentség nem egy kiváltság, egy szuperemberi képesség, hanem mindannyian hívást kapunk rá, sokféleképpen lehet gyakorolni, lényege pedig az istenkapcsolat és az emberszeretet.
A kanonizációs gyakorlat most már azt tükrözi, hogy a szentek nem márványemberek, hanem mindennapi hősök, mint Carlo Acutis vagy az a szerzetes, aki egész életében portaszolgálatot látott el. Napjainkban a világi hívek életszentsége egy kicsit nagyobb figyelmet kap a többiekénél.
Azt gondolná az ember, hogy a jelenleg folyamatban lévő ügyek jelöltjei a 20. században éltek, de hazánkban vannak jóval korábbiak is. Mi az oka ennek?
Ez onnan ered, hogy Magyarország bizonyos szempontból későn tért keresztény hitre, mert pont akkor kezdett átalakulni a szentté avatás gyakorlata. Az első évezredben még spontán volt, kezdetben a nép kezdett szentként tisztelni vértanúkat, nem volt külön avatás, majd a helyi püspökök, zsinatok döntése volt meghatározó. A pápa az 1100-as években már törekedett rá, hogy kizárólagos joga legyen a szentavatás, ez végül a 16. században valósult meg. Szent István kanonizációja például helyi szentté avatás volt, nincs forrásunk arról, hogy Szent VII. Gergely jóváhagyta volna, ezért kellett XI. Incének hivatalosan is szentté avatnia a 17. század végén. A régi ügyeinket az elmondottak úgy magyarázzák, hogy Magyarországon nem ismerték a gyökeresen megváltozott helyzetet, illetve, ha ismerték, kevés erőforrást tudtak az ügyekre fordítani. Csepellényi György 1674-ben, Kelemen Didák Sámuel 1744-ben, Hám János pedig 1857-ben halt meg, és ma is folyamatban van az eljárásuk. Szemtanúk nem élnek, az életszentségüket vagy vértanúságukat történeti forrásokon keresztül lehet bizonyítani. A tiszteletük azonban élő, ami azért is fontos, mert a boldoggá avatáshoz kell egy a közbenjárásukra történt csoda, ha nem vértanú, hanem hitvalló a jelölt.
Ezeket az ügyeket elindították, csak elakadtak?
Igen, mert elindítani egy ügyet viszonylag könnyű volt, a püspöknek előzetes informális eljárás keretében kellett meghallgatnia a közvetlen szemtanúkat. Az anyagot el kellett küldeni Rómába, majd miután letelt a kötelező, több évtizedes várakozási idő, az ügyben már nem történt előrelépés. Ezek mellett a többi folyamatban lévő magyar ügy a két világháború közti időszaktól indul, egészen az 1980-ban meghalt Márton Áronig és az 1989-ben meghalt Zita királynéig – az övék persze hivatalosan nem számít magyar ügynek, mert a Vatikán csak a magyarországi egyházmegyékből érkező ügyeket tekinti annak. A vallomások nagyon fontosak az eljárások során, az új ügyekben a szemtanúk érdemi szerepet töltenek be, ahogy azokban a régiekben is, amelyekben sikerült rögzíteni ezeket a tanúvallomásokat. Ez különösen azért volt fontos, mert a történettudomány a korábbi évszázadokban még nem nyerte el a most betöltött egyenrangú helyét a kanonizációban.
Nem minden jelölt neve előtt szerepel a tiszteletreméltó szó. Mit jelent ez a titulus és hogyan válhat valaki tiszteletreméltóvá?
A tiszteletreméltó titulus azt jelzi, hogy ezekben az esetekben a Szentszék a pápa jóváhagyásával már elismerte az illető vértanúságát vagy életszentségét. Ez azért fontos, mert minden boldoggá és szentté avatási eljárás során ez a legfontosabb döntés. A hitvallók, mint Mindszenty bíboros esetében az avatással még várni kell a csodás közbenjárás elismeréséig, de az érdemi döntés már megszületett. A szentté avatáshoz viszont a vértanúk esetében is szükség van egy csoda elismerésére, a hitvallók esetében pedig egy újabbra. E szabály alól van néhány kivétel is, mert a Szentatya egy nagyon gyors és csak vatikáni, úgynevezett egyenértékű eljárással „bárkit” szentté avathat, így került sor például Szent Margit vagy Szent István király szentté avatására, de ezzel csak ritkán szoktak élni. A csoda szükségessége alól azonban néhány ügyben Ferenc pápa is adott felmentést.
A folyamatban lévő magyar ügyek között szerepel a ferences vértanúk csoportos eljárása. Mi az oka annak, hogy ez az ügy így indult el?
A csoportos eljárások II. János Pál pápa idején lettek gyakoribbak, akit az olaszok jóindulattal „szentgyárosnak” is neveztek. Ő a korábbi és a jelenlegi pápai gyakorlattól eltérve személyesen végezte a boldoggá avatási szertartásokat is, mert ezt az egyik legfontosabb lelkipásztori eszköznek tartotta. Szenttisztelő pápa volt, rengeteg boldogot és szentet avatott, és olyan új rendelkezéseket hozott, amelyekkel egyre univerzálisabbá vált a katolikus egyház hagiográfiája. A magyar ferences vértanúk, Károlyi Bernát (1892–1954) és hat társa, Hajnal Zénó (1900–1945), Kiss Szaléz (1904–1946), Kovács Kristóf (1914–1944), Körösztös Krizosztom (1909–1944), Kriszten Rafael (1899–1952) és Lukács Pelbárt (1916–1948) ügyét a ferences lelkiség kapcsolja össze, ugyanabban az üldöztetésben csak más helyen váltak vértanúvá. Azt lehetne gondolni, hogy a csoportos eljárás egyszerűbb, pedig valójában egy helyett hét embert vizsgálnak a történészek, teológusok és a vatikáni főpapok.
Vajon kit avathatnak legközelebb magyar boldoggá?
A leggyorsabban a vértanúügyek haladnak, mert a szabály szerint a vértanúság önmagában olyan érték, hogy nem kell csoda a boldoggá avatáshoz. A folyamatban lévő ügyek közül Esterházy Jánosét (1901–1957) Krakkóban kezdeményezték. Az 1674-ben vértanúhalált halt Csepellényi György pálos szerzetes eljárása korábbi előzmények után 2024-ben indult el. Szemelliker Antal (1882–1919) és Wohlmuth Ferenc (1855–1919) plébánosokat a tanácsköztársaság alatt ölték meg a hitük és a hivatásuk miatt, Ervin Gábor (1912–1944) embermentő papot pedig a második világháború alatt gyilkolták meg a nyilasok. 20. századi hitvallóink, Bogner Mária Margit (1905–1933), Kaszap István (1916–1935), Marton Boldizsár Marcell (1887–1966), Mindszenty József (1892–1975), Bálint Sándor (1904–1980) vagy Márton Áron (1896–1980) is jelentős spirituális örökséget hagytak maguk után. Az ő ügyeik most azért várakoznak, mert egy-egy olyan a közbenjárásukra történt csodát kell találni és kivizsgálni, amelyet a Vatikánban jó eséllyel el is fogadnak. Ennek lényege, hogy tudományosan megmagyarázhatatlan isteni beavatkozás legyen, és megfelelő legyen a dokumentációja. Sokféle csoda van, nemcsak gyógyulások, hanem minden, a biológia, fizika, kémia rendjét meghaladó, a szent közbenjárására bekövetkező isteni csodatétel.
Ha például megtudnánk, hogy Mindszenty bíboros közbenjárt egy hozzá imádkozó érdekében, hogyan folytatódna az eljárása?
A beérkezett beszámolót az eset felkért szakértői megvizsgálják, az ő előzetes véleményük alapján kezdeményezzük az egyházmegyénél a hivatalos vizsgálat lefolytatását. Rómában ezeket már viszonylag hamar értékelik, ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy a legjobb esetben egy-két év múlva kerülhetne sor az avatásra. Mindszentyt hitvallóként terjesztettük fel, a hitvallóságát, az életszentségét ismerte el Ferenc pápa 2019-ben, de vértanúként is tiszteletik. Fehér vértanúnak szoktuk nevezni. Miután a Szentatya elismerte az életszentségét, egy kis zarándoklattal köszöntük meg neki, és akkor azt mondta, hogy „Mindszenty era un martire!”. A Szentatya szavain felbúzdulva felmerült, hogy a vértanúságát is megvizsgáltassuk, mert vannak más 20. századi szentek, mint Kolbe atya és Edith Stein, akiket hitvallóként és vértanúként is tisztelünk. Mindszenty a börtönben olyan súlyos szív- és tüdőbetegségeket szerzett, hogy végül a halálát ezek okozták, és ez hagyományos értelemben vértanúságnak számít, de Ferenc pápa végül úgy döntött, hogy ne váltsunk típust. Azért dönthetett így, mert amikor elismerte az életszentséget, Erdő Péter bíborosnak azt mondta, hogy spirituálisan annyira értékeli az összegyűlt hatalmas anyagot, és hogy ez alapján nagy bizonyossággal és egyhangúan lehetett kimondani Mindszenty életszentségét. Az is érdekes, amikor egy vértanú a mártíromsága előtt hitvalló életet élt. Bódi Mária Magdolnáról sok tanúvallomásból és történeti forrásból tudjuk, hogy hitvalló életet élt, és ha nincs a vértanúság, talán akkor is eljuthatott volna az életszentség kanonizálható fokára.
Mindszenty bíboros kezdeményezte Bódi Mária Magdolna boldoggá avatását, és legutóbb az ő boldoggá avatását ünnepeltük. Létezhetett egy spirituális kapcsolódás közöttük, ezt is jelenti a szentek közössége?
Szimbolikusan úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez olyan, mint a váltófutás. A zsidóságtól örököltük azt, ahogyan a generációk egymásból nőnek ki, és ezek az ügyek is szépen leképezik, hogy miket kapunk a nagyszüleinktől, a szüleinktől, mi az, amit mi tapasztalunk és mi adunk tovább. Szép hagyomány, ahogy például a katolikus egyházban, az ortodox egyházban és a skandináv evangélikus egyházban megvan az apostoli jogfolytonosság, ami azt jelenti, hogy odafigyelnek rá, hogy a már felszentelt pap szentelje vagy avassa az új lelkipásztort, és utána ő az újat, hogy spirituálisan visszavezethető legyen a szál Jézus Krisztusig és az általa választott tanítványokig. Ugyanígy a szenteknél is érezhetjük és tapasztalhatjuk azt, hogy egy új szent mennyit kapott és mennyire inspirálódott egy régi szent életpéldájából. Tehát van lelki rokonság a szentek között, a Bódi-ügyben ez szépen megnyilvánult. Mindszenty bíborosnak nagy érzéke, különös nyitottsága volt a magyar szentekre. Falusi gyerekként a népi vallásosságban nőtt fel, a szüleitől a Szűzanyának, a magyar szenteknek a népi, személyesebb és érzelemgazdagabb, a mindennapi vallásgyakorláshoz sok szállal kötődő tiszteletét örökölte. Rövid ideig tudta ellátni a főpásztori szolgálatot, 1944-től 1948-ig, majd 1956-ban 4 napig és az élete végén 4 évig, de az alatt – és minden írásában – fontosnak tartotta Mária és a szentek tiszteletének gondozását.
A hívők hogyan segíthetik a folyamatban lévő ügyeket?
Elsőként a jelölt tiszteletével, hiszen ahhoz, hogy egy püspök elindíthasson egy boldoggá és szentté avatási eljárást, meg kell vizsgálja, hogy hogyan tisztelik, imádkoznak-e a közbenjárásáért, tapasztalják-e azt. Másodszor, amikor a tanúvallomásokat fölveszik. Például folyamatban van Coreth Mária Terézia eljárása. Ő boldog Batthyány-Strattmann László felesége, aki legalább akkora szent volt, mint a férje, de annak idején nem volt energia arra, hogy mindkét ügy elindulhasson. Most viszont Székely János püspök szép világi példaként fontosnak tartja az ő eljárását. Ez most már nem jelenkori (kortárs), hanem történeti ügy, tehát az életszentségét a történészeknek kellett megvizsgálniuk. El is készült a történészi szakvélemény, rendkívül gazdag vizsgálati anyaggal, és hamarosan megkezdődnek a tiszteletére vonatkozó tanúkihallgatások. A hívektől azt kérdezi majd az egyházmegyei bíróság, hogy mit tudnak róla, miért tartják szentnek, imádkoznak-e hozzá, tapasztalják-e a közbenjárását. Anyagi támogatásokkal is tudnak segíteni, mert ezek az eljárások költségesek.
A segítés legizgalmasabb dimenziója pedig az, amikor a csoda válik szükségessé, mert ezt csak a hívek tudják kérni, minél szélesebb körben.
Olaszországban, Lengyelországban, Latin-Amerika bizonyos országaiban azért is van sok ügy, mert benne van a hívők lelkületében, hogy ha bármi történik, azonnal a szentjelöltjeik közbenjárását kérik, Nigériában mise után kiállnak a közösség elé, és egymást is kérik az imádkozásra. Ez azért lenne fontos itthon is, mert a régi magyar ügyeknek megvan az a szomorú tanulsága, hogy nem voltak elegen, akik megőrizték volna a tiszteletüket. Nem lenne jó újra ebbe a hibába esnünk. Kaszap Istvánt például a második világháború idején már majdnem közfelkiáltással szentté avatták, olyan nagy volt a tisztelete, mostanra meg mintha szélesebb körben elfelejtenénk. Rajtunk híveken tehát sok múlik, mert ha elfelejtünk valakit, akkor belőle soha nem lesz boldog vagy szent. És ennek szintén van szélesebb, a magyar társadalom egészét érintő vonatkozása, hogy erősítsük meg az elismerés kultúráját, hiszen sokszor sajnos a hétköznapokban sem becsüljük meg eléggé mások teljesítményét. Lehetne az is a közös missziónk, hogy jobban megbecsüljük egymást és kiálljunk azokért, akiket bántanak.
Mindszenty az emberi élet, méltóság és szabadság védelmében minden önkényuralmi diktatúrával szemben kiállt, a nyilasok és a kommunisták börtönében is raboskodott. Az ő életpéldája milyen üzenetet adhat ma az embereknek?
Lelkiismeret, a legalapvetőbb erkölcsi érzék, emberi jóság – sok példát hozhatnék ezekről a bíboros élettörténetéből, de most a közelmúltban tartott Conti utcai börtönvezetéseink hatására az jut eszembe, hogy Mindszenty felkészült a letartóztatására, a perre, vitte magával a büntető törvénykönyvet, szeretett volna ügyvédet választani, amit persze nem engedtek neki. Mégis ahogy az emlékirataiban olvashatjuk, legjobban az emberi aljasság lepte meg, amire nem tudott felkészülni. Arra, ahogy azt mondják neki, hogy „idehozzuk a ribanc anyádat, és itt fogja előtted megütni a guta”, nem tud egy alapvetően jó lelkületű ember felkészülni. Márton Áron ugyanúgy küzdött a fasizmus és a kommunizmus ellen, mint Mindszenty.
Az is nagyon szép és fontos, ahogy a szentek szembe tudtak menni olyan divatos eszmékkel és felfogásokkal, amelyek a társadalmat gyűlölködővé és kirekesztővé teszik.
Mindszentynek erre rá kellett ébrednie, és ez tanulságos olyan szempontból is, hogy a lelkiismeretünket nem szabad elaltatni. A szentek sosem hagyták magukat sodródni, és nem azért, mert szuper emberek voltak, hanem a bennük élő emberi jóság miatt. Az istenkapcsolat és az embertársakkal való szeretetkapcsolat a jót erősíti és a rosszat gyengíti. A szentek sem voltak tökéletesek, volt, hogy bukdácsoltak, voltak hibáik, túlzásaik, de törekedtek a jóságra. A legszélesebb tanulság talán éppen ez, hogy mi is mindig törekedhetünk a jóra. És lehet, hogy teljesen nem fog sikerülni megvalósítani, de ha törekszünk rá, már biztosan egy nagy lépéssel közelebb kerülünk hozzá, például nem mutogatunk és kiabálunk a Dávid-csillagos emberekre, ha pedig bátrabbak vagyunk, akkor be is fogadjuk, és meg is mentjük őket. Vannak helyzetek, amelyekhez bátorságra, a lelki erősség erényére van szükség, de ha tétlenek maradunk, asszisztálunk a rosszhoz, bizonyos szempontból bűnrészesek leszünk. A szentek törekedtek rá, hogy ne altassák el a lelkiismeretüket, hanem azt követve cselekedjenek, és olyan szép példákat adtak nekünk mindazzal, ami ebből sikerült nekik.
