A regény 1989-ben jelent meg. Abban az évben, amelynek végén, éppen karácsony napjaiban az egész ország lélegzet-visszafojtva figyelte a romániai forradalom eseményeit. Jókai Anna regénye a legsötétebb Ceaușescu-időkben játszódik, formája napló, egy magyar nő naplója. Sudár Annáé, aki hősiesen viaskodik a nehezedő körülményekkel. Kis házuk egyre csak romlik, a fűtés, az áramszolgáltatás kihagy, ha lilára fagyott csenevész csirkeszárnyakat kap a boltban, az nagy zsákmánynak számít. Közben aggódik a férjéért, akit kizsigerelnek a munkahelyén. Sokat fázik, és mindig újabb leleményre van szüksége, ha ennivalót, ajándékot, gyógyszert kell kerítenie. Bízni nemigen mer senkiben, naplójából is ki-kihúz néhány mondatot, mert mi van, ha. Egyetlen bizalmasa gyerekkori pajtása, egy öreg, kicsit hibás eszű román paraszt, és egy egyenes gerincű magyar pap. Akit a regény egy pontján el is visznek. 

Anna egyik fia Magyarországra menekült, mert belekeveredett egy szervezkedésbe, másik fia más úton jár. Megnősült, román lányt vett feleségül, és úgy döntött, él, ahogy a helyzet engedi. Alkalmazkodik. Így születik meg Anna unokája, a kis Balázs, aki a cél, az értelem, a menekülés, a rajongás és a remény egyszerre az asszony számára. Végre van, akinek el lehet mesélni a magyar meséket, tanítani a magyar történelemre, átadni neki a hősök példáját, a nyelv kincseit, az ünnepek titkát. A stafétát.

Az írónő Anna és Balázs kapcsolatában saját unokájához fűződő viszonyát, ezt a szenvedélyes „azúr-szerelmet” írta meg. Az imádattól egészen a kiábrándulásig. Mert ahogy a gyerek nő, a nagyanyja ráébred, hogy ez a fiú bizony nem az övé, nem a magyaroké. Elviszik, elmegy Bukarestbe, románul akar beszélni, olyan akar lenni, mint a többi gyerek.

Megrázó és erős történet Sudár Annáé, feneketlen félelmekkel és kiszolgáltatottsággal, rögzítése annak, hogyan törik meg egy bátor és erős asszony. És alapos látlelet a Ceaușescu-féle Románia nyomoráról és sötétségéről. 

„December 23. Hoztak csontot! Oda kellett átrohannom. Lesz levesünk. A húst nem adták ki, de Kálmus azért xxxxxxxxxxxx, így aztán mindenkinek jut majd egy-egy vékony szelet. A tejért még nagyobb őrjöngés van, holnap hajnali négykor odaállok, cukrot tartalékoltam, tojást tegnap szereztem, el fognak ámulni, madártejet csinálok utána! A mák ismeretlen fogalom. Istenem, mák… emlékszem, még ötvenháromban sütöttünk kalácsot. Még ma kifényesítem a díszeket. Ezek ötvenéves díszek. Anyám még Budapestről hozta magával. Nekünk még van viaszangyalunk. Igaz, egy kicsit szürke… Az üveggömbökről imitt-amott lepattogzott a festék, de még mindig szebbek, mint amit itt elő lehet keríteni… Kálmán hozott szaloncukrot is. Apró kődarabkák, penész- és émelyítő cukorpótló ízekkel.”