Egy különösen szerencsés generációnak tartom a nemzedékemet, hiszen megélhettünk egy olyan könnyűzenei forradalmat, amely korábban csupán a hetvenes években zajlott le, amikor megjelent a rock ’n’ roll és a merészebb öltözködés. Ehhez mérhető paradigmaváltást jelentett a mi életünkben a nyolcvanas évek vége és a kilencvenes évek eleje: ekkoriban vált divatossá a keményebb gitárzene és olyan együttesek tűntek fel sorban és kerültek az élvonalba, mint a Guns ’N Roses, a Red Hot Chilli Peppers, a Rage Against The Machine, az Alice In Chains, a Pantera, a Faith No More és természetesen a Nirvana. Különleges korszak volt, az azóta eltelt mintegy két és fél évtizedben nem is példa hasonló revolúcióra a rock világában.
Ez a hullám Kelet-Európát sem kerülte el, sokan kékre vagy egyéb harsány színűre festették a hajukat és bár távol álltunk Amerikától, a szabadság életérzése a mi orrunkat is megcsapta. Ekkoriban bontogattuk a szárnyainkat zenészként és az egész vonulatból a felsorolt együttesek mellett a fő zászlóshajót a Smashing Pumpkins jelentette számunkra.
Emlékszem, amikor a kocsiban ülve az autórádióból hirtelen felcsendült az 1979 című daluk és teljesen megőrültünk – megálltunk az erdő szélén és ugrálni kezdtünk rá. Mind hangszerelés, mind mondanivaló tekintetében letaglózott minket, ilyen egyedi gitárjátékot még nem hallottunk korában.
Ez a szám a mai napig egy kellemes illat, egy érzés, egy fénykép: nem voltunk soha vandálok, sem nagy duhajok, de a dallamából áradó hihetetlen energia, boldogság és az a jellegű pozitív tálalás, miként a gimnáziumi szerelmekről, a csalódásokról vagy a lázongásokról beszél, teljes egészében átjárt minket és kifordította a világunkat a négy sarkából.
Billy Corgan olyan különleges egyéniség, hogy vagy egyből megszereted, sőt imádni kezded az énekhangját és a rá jellemző masszív gitárhangzást vagy kapásból meggyűlölöd. Közömbösen lehetetlen elsétálni mellette. Nem csupán a frontembere, hanem egyben a Smashing Pumpkins agya is: jól érzékelteti ezt, hogy az első két lemezük felvételekor a doboson kívül senki mást nem engedett be a stúdióba, minden más hangszeren ő játszotta fel a számokat. Egy rendkívül önjáró személyiségről van szó, akinek minden egyes dala és albuma végtelenül koncepciózus és átgondolt zenei orgia. Szintén különlegesnek számított akkoriban az is a rock műfaján belül, miként az együttes hip-hop elemekkel vegyítette a stílust, lüktető energiával megtöltve a számaikat. Miként ugyancsak nem volt mindennapi jelenség, hogy egy virágmintás nyári ruhát viselő, szűzies kisugárzású szőke lány játszotta a kemény heavy metal riffeket basszusgitáron. Amikor megnéztük a videóklipjeiket, csak lestünk, olyannyira frissnek és eredetinek hatottak vizuális tálalás tekintetében is.
És természetesen ez az élmény a későbbi pályánkat is meghatározta: már a legelső Supernem lemezen tetten érhető az inspirációjuk a Csodagép című dalban, amelyben egyértelműen érződik a hatásuk, amikor a rock ’n’ rollban szokatlan módon vonósnégyesek csendülnek fel, de ilyen-olyan módon az egész munkásságunkat a mai napig befolyásolja az együttes szellemisége.
Sajnos nálunk még soha nem koncerteztek, egyszer, régen felléptek volna a Budapest Sportarénában, de végül érdeklődés hiányában lemondták, a későbbi turnéik is elkerültek minket.
Ez a szám a mai napig egy kellemes illat, egy érzés, egy fénykép: nem voltunk soha vandálok, sem nagy duhajok, de a dallamából áradó hihetetlen energia, boldogság és az a jellegű pozitív tálalás, miként a gimnáziumi szerelmekről, a csalódásokról vagy a lázongásokról beszél, teljes egészében átjárt minket és kifordította a világunkat a négy sarkából.
Nem tudom, hogy a vasfüggöny hatása-e, de rengetegszer tapasztalom, hogy ha mégis eljön hozzánk egy olyan legendás formáció, mint az Alice In Chains vagy a Foals – amelyet egyszer az év koncertzenekarának választottak és élőben valóban leszakítják a falat –, akkor kedvező esetben is félház fogadja őket.
Később azonban lehetőségem nyílt megnézni a Smashing Pumpkinst a Berlini fellépésük alkalmával és izgatottam vártam már előtte, hiszen már az interneten fellelhető videók alapján kiderült, még mindig kiváló formában vannak, az előadásukba színházelemeket csempésznek, Tim Burton képi világát idézve megjelenik a világűr, a Hold, az okkultizmus és az egyéb olyan témák, amelyek izgatják Billy Corgan fantáziáját. Mondanom sem kell, nem okoztak csalódást. És a legfontosabb, hogy a dalok ugyanazzal a masszív, vaskos gitárhangzással szólalnak meg még mindig, mint a lemezeiken és ettől minden rajongó egyből libabőrős lesz.
Kiemelt kép: Papp Szabi (Forrás: MTI Fotóbank)
