Páduai Szent Antal a legnépszerűbb szentek egyike, a legreménytelenebb helyzetbe kerülők is bizalommal tekintenek rá. „Jóformán nincs templom, ahol ne állana szobra, mely angyali szelídségű ifjú szerzetest ábrázol, barna ferences csuhában, karján a kis Jézussal, szabad kezében liliommal” – fogalmaz Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában. A szent legendájából ismert a történet, hogy egy alkalommal, amikor éppen imádkozott, az imakönyv felett megjelent a kisgyermek Jézus, hogy karjába vehesse, ezért ábrázolják mindig vele.
A történet szerint a másik kezében ekkor éppen egy liliomot tartott – s mivel ünnepe a liliomnyílás idejére esik, szokás, hogy ilyenkor ezzel a virággal díszítik a templomokat. A liliom a tisztaság és ártatlanság szimbóluma, Jézus e virág példáján mutatja, miért nem érdemes aggodalmaskodnunk:
„Hát a ruházat miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül.” (Mt 6,28)
Emléknapjához, június 13-ához számos néphagyomány fűződik, ráadásul a Remete Szent Antalhoz, a háziállatok védőszentjéhez kapcsolódó szokásokat sok helyen áttették e napra, így azok Páduai Szent Antal alakjához kapcsolódva éledtek újjá. A két szent nevének azonossága, amely a néphitben összevonta az alakjukat, nem a véletlen műve.
A mélyen vallásos és tiszta szívű, Fernando néven született portugál nemes fiatalon lépett be az Ágoston-rendbe. Az ifjú szerzetes kiváló szellemi képességekkel bírt, és elmélyült a Szentírásban. Istennek szentelte életét, az Ágoston-rendi kolostorokban azonban nem találta meg azt a békességet, amit keresett.
Az első ferences vértanúk holttestének látványa fordulópontot jelentett életében, nem sokkal később pedig, amikor kolduló barátokkal találkozott, elhatározta, ehhez a szerzetesrendhez csatlakozik. A kis ferences közösség templomának védőszentje Remete Szent Antal volt, az ő tiszteletére vette fel Fernando az Antal nevet.
Az ifjú szerzetes vágyott a vértanúságra, ezért engedélyt kért, hogy misszionáriusként Marokkóban hirdethesse az evangéliumot. Ott azonban súlyosan megbetegedett, haza szeretett volna térni, de egy heves vihar Szicília partjaira sodorta a hajót. Így részt tudott venni a ferences rend egyetemes káptalanján, ahonnan Észak-Itália tartományfőnöke Montepaolóba küldte, hogy segítsen az ott élő szerzeteseknek. Az újabb fordulópont akkor következett be, amikor egy pappá szentelési ünnepségen nem volt, aki beszédet mondjon, ezért a feladatra váratlanul Antalt jelölték ki. A hallgatóságot lenyűgözte az addig szemlélődőnek tartott ifjú szónoki tehetsége. Ez az esemény kijelölte Antal további pályáját, elöljárói vándorprédikátornak küldték.
Az őszinte, mélyen megélt hittel, nagy tudással, hitelesen és lánglelkűen beszélő ifjú rengeteg eretneket megtérített.
Hatalmas hévvel végezte a munkát, ez azonban felőrölte az erejét. 1231-ben tavaszán megbetegedett, és június 13-án meghalt.
IX. Gergely pápa alig tíz hónappal halála után szentté avatta, ez idő alatt Antal padovai sírjánál rengeteg csoda történt, a segítségéért fohászkódok meghallgatásra találtak. Ez az oka annak is, hogy Szent Antalt tartják az egyik legfőbb közbenjárónak. Legendáiból kirajzolódik a mindig igazságos, a legreménytelenebb helyzetekbe kerülők mellett is kiálló bátor vándorprédikátor alakja, aki még a kifosztására érkező útonállókat is megtérítette.
Szent Antal mindig arra biztatott mindenkit, hogy az isteni segítségnyújtást hálálják meg itt a földön, és adakozzanak a rászorulók számára, ezért ő a szegények, a tévelygők pártfogója és a reménytelen helyzetek patrónusa. A templomokban elhelyezett Szent Antal-perselybe a rászorulók számára lehet adakozni. Ezt az adományt Szent Antal kenyerének is nevezik.
Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában leírja, hogy Szent Antal tiszteletének első hazai nyoma IV. Béla családjában bukkan föl, a házioltáron az Árpád-ház szentjei mellett Assisi Szent Ferenc és Páduai Szent Antal is látható, mivel Béla király testvérét, Erzsébetet, a ferences harmadrend tagját, Ferenccel és Antallal egyszerre avatták szentté. Szent Antal tisztelete hazánkban a 17. században bontakozik ki igazán és válik szinte egyedülállóvá.
A néphit a háziállatok patrónusának tartotta őt, ezért a napján nem fogták be a jószágot munkára, hanem erő- és egészségvarázsló rítusokat hajtottak végre rajtuk. Például vasláncon kellett áthaladniuk, miközben gazdáik azt mondták:
„Legyetek erősek, mint a vas, tartsatok össze, mint a lánc, s Páduai Szent Antal őrizzen meg a vadállatoktól!”
Szent Antal napja a lányok és asszonyok körében különösen kedvelt volt, mivel dologtiltó nap volt, viszont alkalmasnak tartották férjjóslásra, amely során a szenthez imádkoztak, hogy mutassa meg nekik, ki lesz a jövendőbelijük. A néphiedelem szerint ez csak akkor volt hatásos, ha előtte a lány egész nap kenyéren és vízen böjtölt, majd éjfélkor átlépte az ágyat, gyertyát gyújtott, és tükröt tett maga mellé, miközben imádkozott.
A néphit ezt a napot alkalmasnak tartotta az orbánc gyógyítására, amelyet Szent Antal tüzének neveztek, mert a bőrbetegség lángnyelv alakú folttal járt. A ráolvasás mellett hittek abban, hogy ha három Antal nevű férfi megáll a beteg ágya mellett, és egyszerre szív el egy pipadohányt, amelynek füstjét a gyógyulni vágyóra fújja, akkor a betegről le tudják venni az orbáncot.
Antal napjára végeztek a földművesek az olyan nehéz munkával, mint a palántaültetés, ezért sok helyütt ezen a napon a földeken nem dolgoztak, hanem pihenőnapot tartott. Szent Antal a vesztésre álló ügyek megoldása mellett az elveszett dolgok megtalálásában is segít: a talált tárgyakat odahelyezték a szobra mellé, ahonnan a gazdája hazavihette.
A kiemelt kép forrása: 123rf.com
