Mi az a nunchi? És mi köze van hozzánk, magyarokhoz? – A Mai Manó Ház legújabb tárlatán ez is kiderül

Észak- és Dél-Korea, tűz és víz, az egyik a totális elnyomás és zártság, a másik a mindenre nyitott high-tech jövő szimbóluma. A mélyben azonban a gyökerek közösek – és eltéphetetlenek. Erről most a saját szemünkkel is meggyőződhetünk a Mai Manó Ház a két Koreára koncentráló időszaki tárlatán. Egész pontosan tárlatain, hiszen a két nagy egységet magában foglaló válogatás további szegmensekre bomlik, így voltaképpen minimum négy – egymásra és a világra reflektáló – miniszekciót kapunk.

Az emeleten a magyar kortárs fotográfia két fontos alakja, Benkő Imre és Molnár Zoltán munkái láthatók, előbbi 1984-ben és 1989-ben Észak-Koreában, utóbbi 2023-ban Dél-Koreában dokumentálta az aktuális állapotok egy kívülálló számára felvillanó és felvillantható szeletét. A két fotós – Molnár három évtizeddel fiatalabb – mester és tanítványból vált jó baráttá, de, ahogyan az egyik kísérőszöveg is írja, „Benkő Imre erős vizuális ereje ma már nem nehezkedik Molnár Zoltán alkotásaira, két dokumentarista fotográfus kiforrott képi megoldásait látjuk”. Akiknek ráadásként nem csupán az érzékenysége közös, hanem a Távol-Kelet iráni örök vonzódás is.

Ezt az érzékenységet, a kulisszák mögé való belátás képességét kiválóan alátámasztják Benkő az 1980-as években készült képei. Először turistaként, majd három évvel később a világifjúsági találkozó alkalmával, már hivatásos fotóriporterként járt Phenjanban. A szigorúan ellenőrzött mozgástérben, állandó felügyelet mellett is képes volt olyan felvételek készítésére, túl az „elvártakon”, amelyek egyrészt az időtlenség érzetét keltik, másrészt a saját látásmódja is megjelenik bennük. És amelyek egyszerre dokumentálják a diktatúra külsőségeit és engednek röpke bepillantást az ezen túli – vagy ez alatti – hétköznapi világba. E kettősségnek megfelelően ugyanúgy megjelennek az emblematikus állami ünnepségek kimerevített pillanatai, mint egy ruhaüzlet eladójának vagy komplett családoknak a portréi – az arcokra matricázódott egyenmosolyok törékeny díszletként, erőlködés és az erőszakos láttatás szándéka nélkül leplezik le a valóságot.

Molnár Zoltán évtizedekkel később már nem Észak-, hanem Dél-Korában keresi ugyanezt a mindig az egyetemes emberit a középpontba állító hétköznapi valóságot. Még akkor is ez a cél, amikor „csak” épületeket vagy azok részleteit tárja elénk. A felhőkarcolók és a buddhista templomok, a városi rohanás és a vidék lassúsága között mégsem kizáró ellentét feszül. Helyette közösen üzenik:

régi és új, hagyomány és haladás akár békében is megférhet egymás mellett.

Ezt a gondolatot viszi tovább, illetve tágítja még univerzálisabbá a földszinti, Nunchi – A csend hatalma című válogatás. A meghívott dél-koreai fotóművészek mindegyike e különleges, a koreai kultúrában jól ismert fogalom szűrőjén keresztül értelmezi a maga körül látottakat. A nehezen lefordítható nunchi a szavak nélküli érzékeny ráhangolódás képességét jelenti, a társas harmónia örök alapját, ami lényege szerint a közösség javát helyezi előtérbe az egyéni érdekekkel szemben. A nunchi ma is meghatározza a koreai társadalmat, a mélyben ugyancsak örökre összekötve a politika szétszakította országot.

Ezzel összefüggésben különösen érdekes például Jang Jong-woon szintén a nyolcvanas évek végén létrejött sorozata, a Fiatal évek emlékei. Készítője ekkor, 1987 és 1989 között töltötte kötelező katonai szolgálatát, ám az ebben az időszakban készített, „belsős” felvételei csak 2023-ban kerülhettek nagyközönség elé, hogy több mint harminc esztendővel később is elementáris erővel beszéljenek kiszolgáltatottságról és hősiességről. Hasonlóan a meghalt férjük helyett a bányában szénosztályozóként munkába álló nők portréihoz; meglepetés, hogy ezek alig tíz éve és nem minimum fél évszázada születtek.

A csend hatalma legmegrendítőbb része azonban nem a múltba és a jelenbe, hanem a jövőbe tekint. A globalizáció elől hosszú távon senki számára nincs menekvés, és ahogyan mi, emberek vagyunk kiszolgáltatva az aktuális hatalmaknak, úgy van kiszolgáltatva a létünket adó bolygó is nekünk, mondja érzékeny szépségű képeivel Kim Mi-kyoung, Moon Sang-wook és Han Hee-joon. A művészileg gondosan megkomponált, mégis könnyednek és időtlennek érzett fotográfiák megidézik a föld, a víz, a levegő és a tér mértékét, miközben azt kérdezik: vajon képesek vagyunk-e még felismerni, hogy a természet szerves részeiként létezünk, a hegy, a tó, a tenger vagy a fa a testvéreiként.

Kiemelt kép
Molnár Zoltán: Szöul, Gyeonggi tartomány, Dél-Korea, 2023