Amikor egyeztettünk a beszélgetésről, említetted, hogy nemrég jöttél haza Rómából. Úgy tudom, nem először jártál ott.

Szerelmem, Huszárik Kata még nem látta Rómát. Édesapjának, Huszárik Zoltánnak Róma kultikus helye volt. Számos alkalommal járt ott, sok barátja élt Rómában, és forgatott is a városban. Úgy dolgozott, hogy ott vásárolt bőrkötéses füzetekbe jegyzetelt. Ezek nagyon szép noteszek. Mostanáig igazából senki nem tudta, hogy mi van bennük.

Miért nem?

Ott volt a hagyaték egy szekrényben Katánál, és akit érdekeltek volna ezek a füzetek, azok nem tudtak róluk. Elkezdtük rendszerezni az anyagot, olvasgattam a noteszeket. Egy telefonszám, egy név, egy rajz, közben a Szindbád forgatókönyvének vázlatai. Nagyon tetszett az egész és az, hogy láttam, mindez miként működött nála. Huszárik Zoltán mindig közel állt hozzám, és most mintha még jobban megértettem volna valamit a lényéből. Ott voltak a naplókban a remek skiccek, nagyon jól rajzolt.

Katának a római utat adtam a születésnapjára. Olyan céllal is, hogy megmutatom neki azt a Rómát, amelyet én már többször láttam. Hogy megkeressük például azt a könyvkötő műhelyt, ahol az apja ezeket a csodálatos noteszeket vette. Rómában az ilyen helyek megmaradtak. Az, hogy közben eltelt ötven év, nem oszt és nem szoroz. Meg is találtuk a műhelyt.

Te is használsz noteszt?

Igen. Kézzel írok, ceruzával. Mindig van nálam egy ceruzacsonk. Leginkább a szemüvegtokjaimban tartom. És aztán átírom gépbe. Amikor „jön valami”, egy hívószó, noteszbe írom fel.

Először mikor jártál Rómában?

Az első találkozás még nem volt olyan meghatározó. Akkor csak fél napot töltöttünk Rómában még a feleségemmel, útban Szicília felé, ahová ösztöndíjjal mentem. Akkoriban írtam a Miért Szicília című könyvemet. Mondtam a feleségemnek, hogy elmegyünk a Vatikánba. Bementünk, és azonnal belefutottunk II. János Pál pápába, aki már akkor is fontos volt nekem. Az egész ottlét álomszerű volt, olyan, mintha nem tudnám biztosan, tényleg ott jártam-e. Aztán visszamentem a 2010-es évek elején két barátommal. Szőnyi Zsuzsa (Szőnyi István festőművész lánya, sokáig a Vatikáni Rádió munkatársa, aki férjével, Triznya Mátyás festővel 1949-ben Rómába emigrált – a szerk.), akinek ott volt lakása, kérdezte, hogy nem akarunk-e kimenni addig, amíg ő tíz napra hazajön. Azt is mondta, hogy „ha lesz időtök, fiúk, akkor keressétek meg az egyik ágy alatt tárolt Pilinszky-leveleket”.

JÁSZ ATTILA
Szőnyben született 1966-ban. Költő, szerkesztő, esszéíró. Több mint húsz önálló kötete jelent meg, munkásságát egyebek mellett József Attila-, Zelk Zoltán- és Arany János-díjjal ismerték el. Legutóbbi könyve Fák a teraszon címmel idén jelent meg a Kortárs Kiadónál.

Az már egy intenzívebb „Róma-merülés” lehetett.

Az egyik barátom, Triznya Péter már gyerekkora óta járt ki, az ő idegenvezetésével egy másik Rómát ismertem meg, egy „szűrt” Rómát. Eldöntöttük, hogy nem fogunk ide-oda rohangászni, hanem a magunk tempójában járjuk a várost. Benyitottunk egy templomba, és ott volt egy Caravaggio-kép. Róma ilyen. Szőnyi Zsuzsáék lakása egy nagyszerű helyen, az Aventinuson volt, hatalmas terasszal. Zsuzsa megkért minket arra is, hogy ha már ott vagyunk, akkor egy „Triznya-kocsmát” is kell csinálnunk. (A Triznya-kocsma a házaspár lakásán évtizedeken át működő, legendás művészeti szalon volt, ahol számos emigráns magyar alkotó és épp Rómában tartózkodó író, képzőművész megfordult – a szerk.).

Jött is mindenki, aki járt ezekre az alkalmakra. Igazi időutazás volt. Az az orvos például, aki II. János Pált műtötte a merénylet után; elmesélte nekünk, mennyire irreális volt, hogy túlélte. Jött a nagykövet, a konzul. Mi voltunk a házigazdák, mi főztünk. Aztán csak figyeltünk és hallgattuk a sztorikat. Emlékezetes este volt.

Volt időnk Rómára, gyalog jártunk. Így találtunk bolyongásaink során egy zsidó antikváriumban egy eredeti, bőrkötéses Pázmány-kódexet, maga Pázmány köttette egybe valakinek Rómában négy saját könyvét, mint kiderült. A Vatikáni Rádió magyar osztályától kértünk kölcsön pénzt, megvettük és hazahoztuk, ahogy Szörényi László professzor úr, volt római nagykövet javasolta telefonban.

Katával pedig úgy voltam Rómában, hogy az első nap essünk túl azon, amit „látni kell”, aztán már csak menjünk a megérzéseink után. Most, hogy hazajöttünk, az van bennem, hogy ott kellett volna maradni, Rómában kellene élni. Kiszakadni mindenből. Ott mindent félre tudtunk rakni. Volt időnk egymásra is.

Amikor az ember hazajön, mondjuk Rómából, könnyen érezheti úgy, hogy ott kellene élni, ez természetes. De mennyire komolyak az efféle érzések? Mit találtál meg ott?

Nem a nagy dolgok az igazán érdekesek ott, hanem az eldugott, az alig ismert helyek. A Szent Kelemen-bazilika alatt az ókeresztény sírkamrák, alattuk a Mithrász-kultusz szentélye. Ez Róma, nem lepődsz meg semmin. Persze létezik a Rómát övező „romantikus izé”, de a mélyén valóság van. Megnyugvást találtam az egész napos rohanásban.

A mediterrán régió régóta hangsúlyosan jelen van a könyveidben. A már említett Miért Szicíliában már három évtizeddel ezelőtt megjelentek ezek a motívumok.

Akkoriban elkezdett minden engem foglalkoztató szellemi dolog Szicília irányába mutatni. Ókori filozófusok, írók, költők művei. Platón, Empedoklész, a romantika festői, Csontváry, Hamvas. Azt kezdtem érezni, hogy mindenki mutatni akar nekem valamit, és hogy ez a valami Szicíliában van. Miért vonzotta például a nagy Goethét Szicília, miért volt olyan lelkes a naplójában? Már ott tartottam, hogy bármit olvastam, minden Szicíliáról szólt. Mintha kezdtem volna bekattanni. Azt is kezdtem látni, hogy ha nem megyek oda személyesen, akkor soha nem fogom tudni befejezni ezt a könyvet.

Rémlik, hogy a mű eredeti kézirata megsemmisült egy lakástűzben.

Nemcsak az eredeti kéziratok, hanem a gépiratok, maga a számítógép is. Versek, esszék, naplók. A lakástűzből nem lett nagy baj, de minden szicíliai nyom eltűnt.

Ez sorsszerűnek tűnik.

Igen. És én akkor tönkrementem. Mint Hamvas vagy Márai, amikor a háborúban megsemmisültek a kéziratai. De én is éreztem, hogy a dolog sorsszerű. Elmentünk vidékre nyaralni, vigyázni egy ismerős házára. Napokig csak ültem, néztem ki a fejemből, hogy akkor ez van, nincs mit csinálni. A nyaralás végére rájöttem, lehet, hogy ennek tényleg így kellett lennie, és hogy az egészet fejből meg kell írnom újra. Mert úgy nem is volt igazán jó, túl sok mindent próbáltam belegyömöszölni, naplót, esszét, verset. Tiszta lapot kaptam, újraírhattam az egészet. És számomra izgalmasabbnak is tűnt, egységesebb lett, és egy új szerkezetet is kitaláltam az egésznek.

De közben rájöttél, hogy miért Szicília?

Az akkori énem számára Szicília egy köldökpont volt. Minden ott állt össze valamivé. De ebben egy csomó kudarc, negatívum is volt.

Kierkegaard példája, aki nem volt Szicíliában, Hamvas mégis úgy írta meg, hogy ott járt. Csontváry többször is volt ott, de nem tudta megfesteni azt, amit akart. Mick Jaggerék is sokszor megfordultak a szigeten, különféle okkult, mágikus szertartásokon vettek részt. Megkerestem ezeket a helyeket, igyekeztem megérteni, miért váltak olyan fontossá számukra.

És miért?

Nekik erre valamiért szükségük volt, de számomra csak annyiban volt fontos, hogy láthassam, egy helyen van jelen a jó meg a rossz történet is. Az ottani kudarcok és a saját kudarcaim is fontosak voltak. Amikor nem találtam meg valamit, amit kerestem. Amikor elmész egy mitológiai helyre, megszeppensz, megrendülsz, de valójában semmi látványos nincs benne. Jelentéktelennek tűnő helyek. Ugyanez volt Taorminában is. Megkerestem a helyet, ahonnan Csontváry megfestette a nagy Taormina-képet. Gyönyörű onnan a valóság is, de Csontvárynál sokkal szebb. Ott megértettem, hogy miért harmadszorra sikerült csak megfestenie azt a látképet. A művészetről értettem meg valamit. Hogy az mindig több, mint a valóság. Ha jó.

A tenger is fontos neked. Mintha folyton Árkádiát keresnéd.

Volt egy időszak az életemben, amikor gyakran látogattam a tengert, főleg az Adriát. Nekem először fiktív tengerélményem volt. Sokat olvastam róla. Életemben először, tizennyolc éves koromban a Balti-tengert láttam Lengyelországban, de abba már bele akartam látni a déli tengereket is. Amikor az első könyvemet, a Daidaloszi naplót írtam, abban is erősen benne volt a tengeri aspektus. Miközben a Balti-tengernél voltam, valószínűleg akkor sem azt láttam, hanem a belső, imaginárius tengeremet. Egy kritikusom azt írta, hogy ez számomra csak egy posztmodern játék. De nem az volt, hanem nagyon is fontos. Amikor megtaláltam a saját bejáratú, titkos öbleimet, azok voltak az igazi, titkos élmények. A hamvasi „nevezetes névtelenség” állapotai voltak.

Az idill.

Azokhoz a szövegekhez is vonzódom, amelyekben ezt megtalálom. Baromira szeretek itt ülni, a kertemben, és olvasgatni róla. Tudnék egy tengerközeli helyen is élni, de ott valószínűleg nem csinálnék semmit.

Ha ott élnél, nem írnál?

Valószínűleg nem, mert nem lenne hiányérzetem.

Az íráshoz pedig hiányérzet kell.

Igen. Nekem biztosan. Hazajövök, és az ott írt vázlataimat próbálom megírni. De ha ott lennék, miért írnék? Lemennék este a parti kiskocsmába, sült hal, bor és a tengerlátvány. Ülnék, bambulnék. Nézném azt, amiről már olyan sokat írtam, de valószínűleg többet nem írnék róla. Elég lenne az ottlét.

De van olyan költészet is, amely ebben a térben képződik.

Van, persze, szeretem is. De számomra a dolognak nagyon fontos része az utazás, a kizökkent lét. Régóta nem akarok írni semmit, szándékkal nem megy nekem. Amikor kizökkenek, mégis elindul valami. Most azt érzem, hogy az igazán fontos helyzetek mindig ezek a kizökkenések voltak. A látszólag lényegtelen dolgok válnak ezáltal lényegessé. Mintha a semmiben lebegnék ilyenkor.

Az élet megszokott kulisszáiból kilépni.

És figyelni, hogy mi történik ebben a rendhagyásban.

És ez addig izgalmas, amíg útközben vagy, amíg meg nem érkezel valahová.

Ilyenkor van egy kicsi csalódottság is. A megérkezésben. Hirtelen nem tudsz vele mit kezdeni.

A helyek mintha útközben válnának költészetté.

Közben nyílik ki egy kapu, amin bejöhetnek dolgok. És ebben van mindig izgalom. Az út az, ami érdekes. És ami még nagyon érdekes, a visszaút, az eltávolodás. Akkor már nincs az az izgatott intenzitás, mint odafelé, hanem megszűrt állapot, élmény van, de ez ugyanolyan fontos. Közben a hely már bennem van. Most is, ahogy hazaérkeztem, úgy éreztem, hogy a lelkem le van maradva valahol. Itthon vagyok, de valójában még valahol útközben. Még előttem van a római teraszról elém táruló látvány.

Az is érdekes, hogy mi marad meg fontosnak egy helyből. Egy látszólagos semmiség, egy látvány.

Igen, nekem például a római teraszok látványa. A különböző teraszok, amelyeken keresztül belelátsz az ottani életekbe. Vagy meglátni a Szent Péter-bazilikát hátulról, egy szokatlan szemszögből.

A nemrég megjelent Fák a teraszon könyvedben van egy versciklus, amelyben a számodra fontos zenészeket, zeneműveket, dalokat idézed meg egyfajta sajátos párbeszédben. A költészetedre amúgy is jellemző, hogy intenzív viszonyban áll például a képzőművészettel. Mintha folyton a határokat tágítanád, az irodalom határait.

Egészen fiatal koromban nem tudtam eldönteni, hogy valójában mi érdekel. A költészet, a képzőművészet, a filozófia, a teológia? Aztán valahogy az írásnál kötöttem ki. De miért is kellene ezt eldönteni? Most már mindent keverek mindennel, és nagyon élvezem.

Ezekkel a zenékkel régóta párbeszédben állok. Van itt a poposabb vonaltól kezdve jazzen át a népzenéig minden. A zenében nem a műfajok érdekelnek, hanem ami jó. Fiatalon zenével akartam foglalkozni, aztán rá kellett jönnöm, hogy nem tudok zenélni. De mindig is dolgoztam zenészekkel. Sokat beszélgettem velük. A képzőművészekkel, zenészekkel együtt gondolkodni nagyon jó. Valószínűleg a zenészektől tanultam a legtöbbet az írásról. Hogy hozzá lehet nyúlni bármihez. Szabadságot, bátorságot adtak. Sokáig inspiráló forrásként is használtam a muzsikát. Tudtam, hogy milyen zenéktől „kattanok”.

Ezek szerint a zene is valami olyasmi neked, mint Szicília. Ezek is terek, ezek is helyek.

Igen, és ha ezekbe belépek, kinyílok. Belekerülök egy világba, kicsit tervezett módon persze, de csak az irányt tudom megtervezni. Már nem így dolgozom, de sokáig ment így. A zene sokat segített. Zenét hallgatok még persze, de már nem „használom”. Teljes nyugalomban élek, nem kell már kizökkentenem magam semmiből. Gyorsabban írok, mint régen, de többet szöszölök a szövegeken.

Lehet, hogy egyre közelebb vagy Szicíliához?

Igen, lehet, hogy Szicília mindvégig itt volt az orrom előtt.