Utána fiát, Béla királyt koronázták meg, október tizennegyedikén, azon a vasárnapon, amikor ezt éneklik: „Adj, Uram, békét!” Fehérvárott tették, Szent Péter székesegyházában, amelyet ő szenteltetett fel. Kálmán herceg, a testvére vitte oldala mellett a királyi kardot tiszteletből, és Dániel, a ruténok fejedelme vezette a lovát nagy tisztelettel. Harmincöt évig uralkodott.
Budai krónika, 1473
Béla vitán fölüli trónörökösként nőtt föl, ami a korban kivételesnek számított. Apja, II. András már nyolcéves korában, 1214-ben ifjabb királlyá koronáztatta, a tényleges trónra lépésig azonban további huszonegy évig kellett várnia. A három évtizeden át uralkodó apja után 1235-ben erős, de a birtokviszonyok jelentős átalakulása következtében sok tekintetben felbolydult országot örökölt. A hosszú várakozás alkalmat adott a számára arra, hogy felkészülten, kész tervekkel kezdjen az uralkodásba. A célja az abszolút királyi hatalom helyreállítása volt, ezért megkezdte az apja által adományozott birtokok visszavételét. Három év után azonban a bárók ellenállása miatt ezzel fel kellett hagynia.
Sorozatunk előző része itt olvasható:
Amúgy is volt elég baja a kunokkal, akik kelet felől a mongoloktól szorongatva előbb csak szórványosan, majd 1239-ben a király engedélyével, Kötöny kun fejedelem vezetésével szervezetten betelepültek Magyarországba, a Duna–Tisza közére. Az új nép és a már itt élők között érthető módon rengeteg konfliktus támadt, amiért mindkét fél a másikat hibáztatta. Bár a történetírók számos konkrét esetet ismertetnek, az összeütközés valószínűleg nem volt elkerülhető. A tatárok ellen készülő magyar had táborában megölték Kötöny fejedelmet, amire a kunok, éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna rájuk, kivonultak az országból.
A különféle ismeretterjesztő könyvek rendszerint elmarasztalják IV. Bélát azért, hogy hagyta a kunokat elmenni, és nem készült föl kellőképpen a várható mongol támadásra, a birtokok visszavételével ráadásul a bárókat is maga ellen haragította. A valóság azonban az, hogy a magyar királyság semmiképpen sem tudott volna ellenállni a hódító mongol hadjáratnak, amelyet mi tatárjárásként ismerünk. Arra a túlerőben lévő, mindent elsöprő, féktelen és egyben szakértő agresszivitásra, amivel a mongolok harcoltak, nem lehetett fölkészülni. 1241 kora tavaszán Vereckénél a magyar előőrs, április 11-én Muhinál a királyi had elkerülhetetlenül szenvedett vereséget.
Szerencse a bajban, hogy a királyt sikerült kimenekíteni a csatából. Béla előbb Pozsonyba ment, majd az osztrák herceghez, aki a magyar uralkodó szorult helyzetét kihasználva három nyugati vármegyét zsarolt ki tőle, csak így engedte tovább. Béla egészen az Adriai-tenger partján fekvő Trau városáig (ma Trogir) menekült, próbált nyugati segítséget szerezni, hiába. A mongolok, akik előbb a Dunától keletre és északra fekvő területeket, majd 1242 tavaszán a Dunántúlt is megszállták, megpróbálták a királyt kézre keríteni, még Traut is megostromolták, sikertelenül.
Mint ismert, a mongolok még ebben az évben váratlanul kivonultak az országból. A legismertebb föltételezés szerint erre az Ögödej nagykán halálát követő kánválasztás miatt került sor, de többen fölhívják a figyelmet, hogy az ország valójában jelentős ellenállást tanúsított, súlyos veszteségeket okozva a mongoloknak. Az is elképzelhető, hogy a kivonulást csupán ideiglenesnek tekintették, később erőt gyűjtve vissza akartak térni – évek múlva ezt valóban meg is próbálták.
A tatárjárás elsősorban az ország középső, tisztán magyar etnikumú területein okozott hatalmas pusztítást. A népességveszteség itt elérte, vagy akár meg is haladta az egyharmadot, az ország egésze azonban túlélte a hadjáratot. IV. Béla tudatosan fogott hozzá az újjáépítéshez. Mivel számos vár sikeresen vészelte át a tatárjárást, a várható újabb támadás kivédésére a király részben maga kezdett várépítésekbe – ekkor indult Buda építése –, részben újabb adományokkal erre ösztönözte a bárókat is. Támogatta a városok fejlődését, a kereskedelmet. A szörnyű pusztítás ellenére az ország viszonylag hamar regenerálódott.
Mindezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Béla már 1243-tól aktívan részt vett a német hercegi házak között az osztrák hercegség birtoklásáért folytatott, az 1270-es évekig zajló küzdelmekben, váltakozó sikerrel. Az erőpróbából, mint ismert, végül Habsburg Rudolf került ki győztesen IV. László király idején a magyar uralkodóval szövetségben.
A házasságával Bélának szerencséje volt. Mindketten csupán tizennégy évesek voltak, amikor felséges szüleik kívánságára Béla oltárhoz vezette Laszkarisz Mária bizánci császárleányt, aki később méltó társa lett az uralkodásban. Huszonhat év alatt tíz gyermekük született, sorban (Szent) Kinga, Margit, Anna, Katalin, Erzsébet, Konstancia, (Boldog) Jolán, István, második Margit és Béla. Közülük az 1239-ben született István lett a trónörökös, akivel Béla a korábbi szokásokat követve megosztotta a királyi hatalmat. Először Szlavóniát és az osztrák hercegtől elhódított Stájerország vezetését bízta rá, majd az utóbbi terület elvesztése után Erdély urává tette.
István türelmetlennek bizonyult, saját főúri udvart szervezett, egyre nagyobb területeket követelt egészen a Dunáig, és elérte, hogy ifjabb királlyá koronázzák. Egy idő után Béla haddal vonult föl a fia ellen, be is szorította Feketehalom várába, ám a herceg onnan megszökött, hadat gyűjtött, az apját az ország keleti feléből kiszorította, és Isaszegnél szabályos csatában legyőzte. Itt azonban megállt, a békekötéssel legitimálta a pozícióját, de a trónt nem követelte. Az ország teljes megosztottsága Béla haláláig megmaradt. Felesége néhány hónap múlva szintén elhunyt, Esztergomban temették el őket.
IV. Béla a jó királyok sorába tartozott, és nem csupán a tatárjárás utáni újjáépítés miatt. Tudott erős lenni és tudott kompromisszumot is kötni, az utódára gazdag és sikeres országot hagyott. Hogy az utód hogyan gazdálkodott ezzel az örökséggel, arról a következő rész szól majd.
Következik: V. István, a vitéz
