Ugyanebben az évben Magyarország királya harcba bocsátkozott az említett herceggel [Jasormirgott Henrik osztrák őrgróf és bajor herceg] a folyó mellett, amit Lajtának mondanak – és jaj, győzedelmeskedett.
Klosterneuburgi Évköny, 1146
Vak Béla király országlásáról az előző részben elmondtuk, hogy legalábbis egyenrangú társa volt az uralkodásban a felesége, Ilona királyné, Uros szerb nagyzsupán leánya. Minden bizonnyal ennek a pozíciónak volt köszönhető, hogy alig három nappal Béla 1141-ben bekövetkezett halála után már meg is koronázták a legidősebb fiát, az akkor tizenegy éves II. Gézát. Nincs okleveles nyoma annak, hogy ezt a koronázást bárki kétségbe vonta volna, pedig a már előző részben is említett Borisz személyében akadt trónkövetelő, és Géza két öccse körül is szerveződhetett volna ellenállás (később szerveződött is, erről a maga idejében). Géza trónra lépett, Ilona pedig kormányozta tovább az országot.
Itt engedtessék meg egy kis kitérő. Mielőtt a szerb nagyzsupán lányát valami egzotikus balkáni szépségként képzelnénk magunk elé, tudnunk kell, hogy az ő édesanyja a bizánci császári Komnénos házból való hercegnő volt (a hagyomány szerint Diogenissza Anna), aki a kor legkifinomultabb kultúráját hozta magával Bizáncból, és nyilván Ilonát is abban nevelte.
A királyné nagybátyja, Belus szerb herceg már Béla idejében jelentős szerepet vitt a magyar udvarban, Géza trónra lépése után pedig nádori méltóságra emelkedett. Egyfajta triumvirátus állhatott ekkor az ország élén: az évről évre tekintélyesebb Géza, a fokozatosan visszahúzódó Ilona és a kettőjük akaratának végrehajtójaként Belos.
Öt éven át tartó nyugalmas időszak után, 1146-ban Borisz herceg elérkezettnek látta az időt arra, hogy újabb próbát tegyen a magyar trón megszerzésére. Bizánci pénzen német zsoldosokat fogadva, az osztrák őrgróf támogatásával elfoglalta Pozsonyt. A király azonban kellő haderővel fölvonult, amire a zsoldosok váltságdíj ellenében átadták a várat és elvonultak. A nagykorúságát ezen hadjárat idején elérő Gézát Belos „felövezte”, lovaggá avatta. Az új lovag az osztrák őrgróf ellen fordult, és a Lajta menti csatában súlyos vereséget mért rá. Ettől fogva a német–magyar viszony évtizedekig feszült maradt, de német támadásra annyira nem került sor, hogy a következő évben, 1147-ben a német keresztes hadak Konrád király vezetésével akadálytalanul átvonultak az országon. Nem sokkal később VII. Lajos francia király seregei is átvonultak, és ennek során Lajos keresztvíz alá tartotta Géza újszülött fiát, a későbbi III. Istvánt.
Géza figyelme ezek után az orosz fejedelemségek felé fordult. Feleségül vette a kijevi nagyfejedelem leányát, Eufrozinát, és ezzel családi kapcsolatba került az egymással vetélkedő orosz fejedelmekkel. Kezdetben csupán csapatokat küldött apósa megsegítésére, de 1450-ben már maga vezetett hadat Halicsba. Innen a bizánciak szerémségi betörései miatt vissza kellett fordulnia, ám a következő évben újabb sereget küldött. Bonyolult katonai és diplomáciai műveletek eredményeként végül Gézának sikerült az országot kelet felől biztosítania.
Anélkül, hogy az oroszországinál is bonyolultabb balkáni magyar katonai és diplomáciai manőverek részleteibe mennénk, annyit mindenképpen el kell mondanunk, hogy
II. Géza Magyarországa igen jelentős befolyást gyakorolt a dél-európai viszonyokra Bizánctól Dalmácián, Szerbián és Velencén át a délolasz normann államig, ideértve a területet illető német császári törekvéseket is.
A német–magyar viszonyok Géza uralkodásának kezdetén igen rosszul álltak, hogy aztán tovább romoljanak. II. Béla és Konrád német király még gyermekeik házasságáról kötöttek egyezséget, a magyar Zsófia ki is költözött Németországba, ám a jegyességet fölbontották, Zsófiával megalázóan bántak, végül kolostorba vonult. Konrád halála után az utóda, Barbarossa Frigyes egyenesen Magyarország hűbéri alávetését tűzte ki céljául. A konfliktust végül teljes mértékben diplomáciai eszközökkel sikerült semlegesíteni.
Amire nagy szüksége is volt, hiszen az öccse, István 1156-ban váratlanul trónkövetelőként lépett föl, akit ebben meglepő módon Belos bán is támogatott. A pártütés azonban kudarcba fulladt, ami arra utal, hogy Géza erősen kezében tartotta a hatalmat. István Bizáncba futott, ahol császári rokont kapott feleségül, de katonai és pénzbeli támogatást nem. Négy évvel később a másik öccse, László herceg próbálkozott a trón megszerzésével, ugyanolyan eredménnyel, mint a bátyja. A bizánci uralkodó talonban tartotta a két magyar herceget, de az öt évre szóló békeszerződést 1461-ben Gézával kötötte meg.
II. Géza a szüleitől erős országot örökölt, és ilyet adott tovább a saját fiának. Miközben Magyarország valamennyi szomszédja életébe valamilyen szinten beavatkozott, azoknak a magyar ügyekbe érdemi befolyásuk nem volt. II. Gézát mindenképpen a jó királyok közé kell számítanunk, akinek két évtizedére inkább az egyenletes gyarapodás, mint a látványos sikerek és kudarcok volt jellemző.
Következik: III. István, a küszködő
