Pannóniát pedig nem sokkal korábban szintén nehéz csapások sújtották István királyuk, Kálmán fiának halálával, aki életében hosszan tartó viszálykodásban állt a bizánci császárral. A trónra tudniillik oldalági örökösként Béla, Álmos fia került, akit Kálmán egykoron atyjához, Álmoshoz hasonlóan megfosztott a szeme világától.
Freisingi Ottó világkrónikája, 1158 előtt
Néhány 19. századi történetíró a maga korának felfogását próbálva visszavezetni a középkor idejére, sok tintát elfolyatott annak bizonygatására, hogy a magyar közjogban a kezdetektől benne volt a szabad királyválasztás hagyománya. A valóság ezzel szemben az, hogy mind a királyok isteni kiválasztottságába vetett hit, mind a trónviszályok elkerülésének vágya a férfiági öröklést tette gyakorlattá. Ez teszi érthetővé, hogy az ország előkelői II. István halála után, rövid hezitálást követően a tragikus sorsú Béla herceget, a megvakított Álmos herceg szintén megvakított fiát, I. Géza király unokáját fogadták el Magyarország királyának.
A sorozat előző része itt olvasható:
Béla tragédiája a 11–12. századi magyar királyi testvérháborúk következménye. Ezekről már többször szóltunk, most csak röviden ismételjük: előbb az 1037-ben megvakíttatott, trónkövetelő Vazul két fia, aztán két unokája vetekedett egymással a hatalomért, hogy utóbb a dédunokái, Kálmán és Álmos folytassák ugyanazt. A vereségébe belenyugodni nem tudó Álmost Kálmán megvakíttatta, és hogy a következő generációban se folytatódjék a küzdelem, Álmos Béla fiának is elvétette a szeme világát, ekképp próbálva őt alkalmatlanná tenni a trónkövetelő szerepére.
A vak Álmos a hazájától távol, gyakorlatilag száműzetésben halt meg, Béla fia viszont magyar földön maradt, a pécsváradi apátságban rejtették el Kálmán, majd annak fia, II. István szeme elől. Vajon, ahogy a krónikák állítják, II. István sokáig nem is sejtette, hogy hol rejtőzik az unokaöccse? Kevéssé valószínű, inkább hallgatólagos tudomásulvételről lehetett szó. Hiszen nem sokkal később egyenesen hercegi udvartartást létesített a számára Tolnán, és a szerb nagyzsupán leányát, Ilonát kérte meg a számára feleségül. De nem örökösének szánta, hiszen arra, saját fia nem lévén, Zsófia nővére fiát, Sault szemelte ki. Hogy mindezek mögött II. Istvánnak milyen megfontolásai rejlettek, legföljebb csak találgatni tudjuk.
Az viszont tény, hogy II. István halála után, 1131. március 1-jén az ország előkelői nem Saul herceget, hanem Bélát emelték a trónra. Ezért a döntésért sokan az életükkel fizettek. Béla még a koronázása évében országgyűlést hirdetett Aradra, ahol a király emberei gyakorlatilag lemészároltak hatvannyolc főurat azok közül, akiket a megvakíttatásáért felelősnek tartott.
A korabeli és a krónikákban az utókorra is átmentett vélekedés szerint a tömeggyilkosság értelmi szerzője az erős kezű királyné, Ilona volt. Bélát élvezeteket hajszoló, iszákos embernek tartották, és a jelek arra vallanak, hogy a kormánypálcát egyebekben is Ilona tartotta a kezében. Kínálkozik az alkalom magunk elé képzelni ezt a királyi párt: a jobb sorsra érdemes, de alkoholizmusba csúszó, testi élvezeteket kergető vak királyt és a határozott egyéniségű feleségét, aki a férje szeszélyeinek kiszolgálása árán, az ő nevében egy hatalmas ország valódi uralkodója lehet. A véres aradi országgyűlés után e jogát aligha vonta kétségbe bárki is.
Az erős kézre hamarosan szükség is volt. Borisz, Kálmán király Kijevbe száműzött feleségének fia, akit Kálmán soha nem ismert el saját fiának, trónkövegelőként lépett fel, és júliusban jelentős lengyel katonai támogatással az országra támad. A magyar uralkodói pár – használjuk ezt az általános megfogalmazást – azonnal cselekedett: a Borisz-pártisággal vádolható magyar urakat elfogták és kivégeztették, a Sajó menti csatában pedig Borisz seregét súlyosan megverték. Az elmenekült Borisz a továbbiakban sem hagyott föl a trónköveteléssel, de Béla életében erre érdemi esélye többé nem adódott.
Az ország külpolitikája is kedvezően alakult, hamarosan még a lengyelekkel is sikerült normalizálni a viszonyokat. Kálmán korábban a pápával szemben lemondott az invesztitúra – püspökbeiktatás – jogáról, Bélának ezt is sikerült visszaszereznie. A stabil szövetségi rendszer lehetővé tette a déli terjeszkedés folytatását, Bélának sikerült visszaszereznie Közép-Dalmáciát, meghódítania a középkorban Ráma néven ismert Boszniát.
A vaskézzel megteremtett belső békét a királyi pár jelentős államszervezési tevékenységgel erősítette. Az udvarban egyfajta kancellária jött létre, kialakult az oklevélkiadás rendje. A véres kezdetek után jelentős szerepet kapott a hűséges főurakból álló tanács, békesség uralkodott az udvar és az egyház között is. II. Béla közel tíz évig tartó uralkodása Magyarország fényes korszakának bizonyult, és igen valószínű, hogy ez valamilyen, talán döntő mértékben Ilona királynénak köszönhető.
Mivel II. Béla korai halálakor, 1141-ben a legidősebb fia, II. Géza még csupán tizenegyéves volt, Ilona egy ideig továbbra is a kezében tarthatta a kormánypálcát. Erről az időszakról már a következő részben lesz szó.
A következő részben: II. Géza, a hadakozó
