Az Úr 1116. évében tehát a hatalmasabb főemberek Kálmán fiát, Istvánt apjának megürült helyére választották. Ez akkor viszont még serdülő volt. Uralmának 9. évében pedig behatolt Dalmáciába, és a dalmátok tisztelettel fogadták.
II. István kori krónikarészlet, 1130 körül
II. Istvánt kicsi korától uralkodónak nevelték. Apja már négyéves korában ifjabb magyar és horvát királlyá koronáztatta, arról viszont nincs adatunk, hogy úgy taníttatta volna, ahogy őt taníttatták annak idején. Ebből arra kell gondolnunk, hogy Kálmán sem szellemi gazdagodásként, inkább külső kényszerként élte meg a saját egyházi neveltetését, amelynek ráadásul kifejezett célja volt, hogy őt az uralkodásra alkalmatlanná tegye. Ettől még István herceget bizonyára beavatta a kormányzás titkaiba.
A sorozat előző része itt olvasható:
Az utóbbi tudásra szüksége is volt az 1116-ban, 15 évesen trónra lépő fiúnak, akinek a gyermekkora ezzel egy csapásra véget ért. Gazdag és erős országot örökölt, amelyet minden irányból, de különösen Horvátország, az orosz fejdelemségek, valamint a cseh és morva állam és Ausztria felöl konfliktusok öveztek. Másfél évtizedes uralkodása ezen konfliktusok többé-kevésbé sikeres kezelésével telt. Személyesen vagy megbízottjai útján szinte folyamatosan hadakozott, amellyel megőrizte Magyarország középhatalmi státuszát, amelyre nézve egyszerre volt fenyegetés és lehetőség, hogy nagyhatalmak közé ékelődött.
Istvánnak nem volt könnyű dolga, amikor folytatta az apjától és Szent Lászlótól örökölt külpolitikáját. Az Európát még mindig megosztó invesztitúraharcban a német császárral szemben továbbra is a pápa oldalán állt, feleséget is eszerint választott a szicíliai normann Krisztina személyében, amivel szintén apja példáját követte. Ehhez tudnunk érdemes, hogy a frissen alakult sziciliai normann állam ekkor Bizánccal vetekedő hatalmi tényezővé növekedett a Mediterráneumban, tehát István fontos szövetségese a horvát és dalmát területekért folyó harcban.
Kálmán elmérgesedett cseh–magyar kapcsolatokat hagyott hátra, István elsőként ezt próbálta rendezni, de az egyezkedések alig három hónappal a trónra lépése után kudarcba fulladtak, sőt a tárgyalásnak nyomatékot adni küldött magyar sereg a morva határon súlyos vereséget szenvedett. Bő hónap múlva Velence aratott győzelmet a Kledin bán vezette magyarok felett, egy időre Dalmácia is elveszett. Hat év múlva Istvánnak sikerült visszahódítania a dalmát városokat, egy évre rá viszont hosszú időre fel kellett adnia azokat.
Az ifjú király folytatta apja oroszországi politikáját is, az 1120-as évektől hol ennek, hol annak a fejedelemnek nyújtott segítséget, váltakozó sikerrel. Mindezzel azonban az ország katonai teljesítőképességét meglehetősen kimerítette, amiből logikusan következett a belső elégedetlenség. A megvakított Álmos herceg nem mulasztotta el az alkalmat, és több előkelő támogatásával újra trónkövetelőként lépett föl. Újra kudarcot vallott, István gyorsan ura lett a helyzetnek, Álmos Bizáncba menekült, Béla herceget a pécsváradi kolostorban rejtették el.
A déli irányú terjeszkedés elkerülhetetlenül hozta magával a bizánci állammal való megütközést, annak ellenére is, hogy a császár felesége Szent László leánya, Piroska volt. Az 1120-as évek második fele ezen a fronton szinte folyamatos csatározásokkal telt, anélkül azonban, hogy bármelyik fél döntő fölényt harcolt volna ki. A változó eredményű, időnként jelentős magyar vereségekbe torkolló csatározások azonban belső elégedetlenséget szültek, amelyeket tovább szított az uralkodó átmeneti súlyos betegsége. A lázongó főurak bizonyos Iván, valamint Bors ispán személyében ellenkirályokat választottak. István felépült a betegségéből, a lázadást leverte, Ivánt kivégeztette, Bors Bizáncba menekült.
Talán ennek a lázadásnak a hatására döntött úgy a gyermektelen király, hogy az országnagyokkal a nővérének fiát, Saul bihari ispánt fogadtatja el trónörökösként. A döntésben az is szerepet játszhatott, hogy Bizáncból hír érkezett a nyughatatlan Álmos herceg haláláról, ez a fenyegetés tehát megszűnt. Ugyanakkor István kiengedte Bélát a pécsváradi házi őrizetből, és Tolnán hercegi udvartartást rendeztetett be neki, és feleségül megkérte számára a bizánciakkal szemben álló Uros szerb nagyzsupán leányát. A szándék nyilvánvaló: annak megakadályozása, hogy Béla Bizáncba futva olyan trónkövetelőként lépjen fel, akinek nagyhatalmú támogatója van.
Ebben a korszakban arról szó sem lehetett, hogy a magyar király állandó hadsereget tartson fönn, ilyesmire legföljebb a bizánci császárnak volt elegendő anyagi ereje.
István ezért az országban félig-meddig megtelepedett, nomád életet élő besenyőkre támaszkodott, a vezetőjük az udvar állandó tagja volt. A besenyők biztosították István hatalmát, de az életmódjukkal rengeteg feszültséget okoztak.
Miután Bizánc lehetséges trónkövetelőként elveszítette Álmost, majd a fiát, Bélát is, új jelöltet talált a magát Kálmán utószülött fiának tekintő Borisz herceg személyében, akit Eufémia magyar királyné a kijevi fejedelmi udvarban nevelt. Őt annyira komolyan vették, hogy császári hercegnőt kapott feleségül, de a magyar kombinációkba végül mégsem vonták be, érdemi katonai segítséget nem kapott. Borisz kalandos életének fontos eseményei Vak Béla és II. Géza idején következnek majd.
Nem tudjuk, milyen betegség gyötörte a királyt, de azt igen, hogy 1131-ben újra elővette, és ekkor már végzetesnek bizonyult, István alig harminc évesen a székesfehérvári királyi palotában meghalt. Kívánsága szerint Váradon temették el, ami Szent László már ekkor is eleven kultuszára utal.
II. István a korához képest viszonylag sokáig, másfél évtizedig uralkodott, de a teljesítménye nem emelkedik ki a magyar uralkodóké sorából, sem negatív, sem pozitív értelemben. Rengeteg háborút folytatott, amelyek eredményeként sem jelentős veszteségek nem érték az országot, sem jelentős sikereket nem könyvelhetett el. Nehéz örökséget vett át az apjától, és hasonlót hagyott az utódára is.
Következik: II. Béla, a vak
